cipőfűző

 a férfi már az első találkozás közben tudta, nem akar semmit ettől a nőtől, mégsem mondott nemet, amikor az egyszerre odasúgta, „most azonnal vigyél fel magadhoz”, senki sem mondott volna nemet egy ilyen szép nőnek, gondolta

az óvatos játékok elnyújtott báját szerette, intelligencia kérdése, képes-e valaki felkelteni maga iránt egy neki tetsző emberben az érdeklődést, gondolta

vagy nem, gondolta

sokféle intelligencia létezik, mondta

a nő egyetértett, fel is sorolt, vagy inkább felmondott rögtön párat, tanult erről

a férfi ekkor vette észre, hogy kibomlott a cipőfűzője, megállt, nocsak, mondta, kibomlott a cipőfűzőm, a mindenségit, hogy történhetett, kizökkent az idő, kibomlott

de nincs kedvem bekötni, mondta, csak úgy, egyébként tényleg nem volt kedve bekötni

végre, gondolta, valami új, deus ex machina, a cipőfűző

bekössem?, kérdezte a nő

a férfi annyira meglepődött, hogy pár pillanatig hallgatott, nézte a nőt

nem kell, mondta, azt hiszem, megbirkózom a feladattal, mondta, tanították az óvodában

de nem mozdult, nem hajolt le, az utcát figyelte, mintha meg akarná állítani ezt a kizökkent időt, emberek jöttek és mentek, kísértetek

szívesen bekötöm, mondta a nő, és még mielőtt a férfi hátraléphetett volna

mielőtt kivitelezhette volna ezt a menekülő mozdulatot

a nő leguggolt előtte 

és elkezdte bekötni a cipőfűzőt

ezen a ponton következik az, ami, jó esetben, megkoronázza a történetet

a dramaturgia követel, fűszer

szerencsém volt, hogy adódott itt efféle, mert ha nem, el se kezdem az egészet

minek hazudnék egy ilyen apróságot?

pokolra a dramaturgiával

a férfi lenézett, lenézett az előtte guggoló nőre

és látta, a festés már nem ér el a haj tövéig

a festés már nem ér el a haj tövéig, gondolta

na de vajon jelent-e ez bármit is?, tűnődött

pontosabban: ki is mondta, ki kellett hogy mondja

mert a nő visszakérdezett:

mi?, miközben meghúzta a csomót

és amikor felállt, elégedetten

lenézett a csomóra, jól sikerült, gondolhatta

halványan el is mosolyodott

és megint megkérdezte:

mi?

 Színház

Elkéstem, annyira elkéstem, hogy írtam C-nek, inkább megvárom a szünetet. De megszomjaztam, megálltam inni egy pohár üdítőt, rácsodálkoztam a város színeire, és a szünetről is elkéstem. „Most mi van?!”, írta, „Unalmaaas!” Mi unalmas, gondoltam, amit csinálok – szinte soha nem késem – vagy az előadás? Úgy lopództam be, mint egy hópárduc (nyáron!), mint aki csak a szünetről jön vissza késve, de minden hiába, a székek meg-megreccsentek, midőn a rosszalló pillantások súlya alatt bevonultam, a király pedig, miközben a királyné levantei követeket fogadott valamely elmaradt adó vagy hadisarc ügyében, fáradt és méltóságos tekintetével követett. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, elkaptam a fejem. C merev sértődöttséggel nézte a színpadot, és már csak amikor a király beszélni kezdett, bölcs baritonján hirdetett ki egy halálos ítéletet, szólt hozzám: – Unalmas! – Mi a sztori? – suttogtam, hogy megbékítsem, bár természetesen nem akartam tudni, mi a sztori, jobban szeretek a felénél bekapcsolódni, hogy bármely kezdetet elképzelhessek, és a vége előtt eljönni, hogy bármely véget elképzelhessek. „Csalárdsaág, ártatlanság meghurcolása, árrmány kettő, becsület, veér, veér”, írta, nem is vettem észre, hogy ír. „Nem hangzik rosszul”, írtam vissza – közben felnéztem, láttam, a király megint engem figyel. „A kiráj?”, írtam. „Az egyetlen jó”, írta, „szegény”. „A kirájné?” „Oh, woh!”, írta. „Az a kis helyes?”, írtam. „Keéne, mi?”, írta. Szünetet tartottunk, mert ketten vívtak, a király becsületének védelmében, a királyt becstelenséggel vádolva, a padló deszkái egy helyen meggörbültek, porbomba robbant. A király hátrább húzódva figyelt, megint mintha engem nézett volna. „Aura”, írtam. – Kérem – szólott egy hölgy C-hez –, abbahagynák? – A szín változott, a kis helyes szerelmi bánatában dajkának vagy nagynéninek panaszkodott. – „Menjünk”, írta C. Bólintottam, előre dőltem, és kisiklottam, mint a hópárduc (nyáron), C utánam.

Megcsapott minket a forró est illata, valami fák tombolva virágoztak a parkban, tücskök ciripeltek. Befordultunk a színház melletti kis utcába. Az utcalámpa fénykúpján túl egy ajtóban cigaretta izzott fel, álarcszerű arc vált ki a sötétségből egy pillanatra. C lelassított, lelassítottam én is. – Jó estét! – mondta C. – Jó estét! – hallatszott; a férfiból semmi nem látszott a sötétben, ismerősnek találtam a hangot, ismerősen üresnek. C megállt, megálltam én is. – Nem tetszett? – kérdezte kis idő múlva a hang, férfi férfihangja, fáradt derűvel, mintha szórakoztatná, hogy megállt ott előtte két ember és most nem tudnak mit mondani. – Nem, nem – szabadkozott C, ismertem ezt a hangsúlyát –, nem, nem... hanem csak... nem vagyok teljesen jól. – Vagy úgy – mondta a férfi. Zavart, hogy nem jövök rá, honnan ismerős a hangja. – Ez egy ilyen nap – mondta –, van, hogy jó, van, hogy nem jó. Nem lehet tudni. Amíg nem kezdődik el, nem lehet tudni. – Igen – helyeselt készségesen C. – C ismerőse lehet, gondoltam, művész, ballonkabát és furcsa kalap, ennyit tudtam kivenni. – Különben... – mondta a férfi, de nem folytatta, abbamaradt a mondat, és én egyszerre fájdalmasnak találtam, hogy nem fogom megtudni, mit akar mondani. – Na – mondta –, hát ez van. – Karja megmozdult, a cigaretát emelte. Ahogy beleszívott, az arc vörösen felfénylett: a király. – Megértettem, hogy a kabát a palást, a kalap pedig a korona. Mélyet szívott a cigarettába, majd elhajította, a parázs felszikrázott az aszfalton. – Vissza kell mennem – mondta –, meghalni. – Kezét az ajtó fogójára tette, de megtorpant: – Vagy megölni valakit...? – Mormogott magában valamit. És mint aki saját magán mulat, megkérdezte: – Milyen nap van ma...?

Az ajtó becsapódott. C elindult, én utána.

Egy darabig szótlanul haladtunk. Ránéztem. Azt hittem, nevet, de csak a lámpák fénye játszott a vonásaival.

 

Egy ember, aki

...megvilágosodik holdvilágnál, jelleme fejlődik.

Nagyerejű és hirtelen, szociológia és genetika, megannyi rejtvény, talán egyszerű megoldásokkal, ennek most nincs jeletősége, múlt, gyermekkor satöbbi. Elméleti fizikus, este viszont (?) a külvárosi kocsmákat járja, iszik és verekszik. (Nőket nem hajkurász, idegenkedik a külvárosi nőktől, szép és értelmes nőkkel van körülvéve. Ennek sincs jelentősége.) Afféle Christopher Marlow, tudósban.

Az idő érdekli. Az időről magyaráz. Az idő miatt verekszik.

Az idő, jelenti ki, ellentmondást nem tűrő basszusán, az idő... Tegyél csak egymás mellé kellően nagyszámú Planck-időt, és megkapod azt az időfogalmat, ami a sötét agyatokban lakozik, tessék, a mennyiség átcsapott minőségbe, már ha, öblösen röhög, mert megtetszik neki, hogy mintegy véletlenül kiadta magát a poén, már ha a sötét agyatok kapcsán nem dőreség minőségről beszélni.

A kocsma népe érzi, hogy itt valami sértés hangzott el, hogy megsértették őket mint népet, szakmai ellenérvek helyett valaki, józan paraszti ész, más síkra tereli a kérdést:

Engem az érdekel, mennyi egy kilo marhahús, nem az okoskodás.

És a nyomaték kedvéért a korsót még az asztalnak is vágja, hogy csattan.

Ezt az ember nem tűri, lepofozza az akadékoskodót.

Vágás. Tántorog a holdvilágban, a hátát látjuk, fekete-fehér, Tarr Bélá-s, ráébred, hogy szellemi magasabbrendűségét nem érvényesítheti erőszakkal. Nem azért, ez is eszébe jut, mert előbb vagy utóbb úgyis beleakad egy erősebbe, a tételei érvényességét az nem érinti, tehát az sem érinti, ha ő az erősebb, de ebbe nem akar belegondolni, és nem is azért, mert egyszer úgyis meghal, tehát mindegy, mert ez sem befolyásolja a tételt, és nem is azért, mert ki tudja, mi lesz még a tételeivel, tételek jönnek és mennek: ennél sokkal mélyebb, zsigeribb, pusztán logikai okfejtésekkel levezethetetlen az egész rábredés, egy érzés, megvilágosodás, protoapoteózis: az erőszak méltatlan a szellemhez. Méltatlan, méltatlan.

Nem feltétlen szükségtelen, de méltatlan.

Süt a hold.

Így bandukol, kissé búsan a holdvilágban.

Én még embert nem tettem ki ilyen gyors jellemfejlődésnek.

Globalizáció

 Két szövegről jut eszembe; megint a szokásos: néhány nap különbséggel találkoztam velük. (Máskülönben fogyatékos emlékezetem intézné ezt az ügyet.)

Hosszú idő után próbálok kínaiul olvasgatni, meglepetésemre egy Yi Zhong Tian nevű történész a kínai történelemről szóló átfogó és mesélős munkája elején NüWa (nv3wa1, 女媧), a kínai mitológia embereket megteremtő istennője előzményeként (!) a bibliai Évát (héberül Hawwah) jelöli meg.

(http://www.99lib.net/book/4263/149947.htm)

(Egy barátom egy Balaton-parti halasbódén látott egy táblát: „Az üzletben tulajdonos- és szemléletváltás történt”. Egy - hogy a határozatlan névelők istenének áldozzak - dokumentumfilmben mesélte egy sanghaji genetikus, hogy mennyire hitetlenkedve és ellenségesen fogadták a DNS-vizsgálatok eredményeit 2000 körül az idős tudósok náluk, ragaszkodtak a saját paradigmájukhoz: a kínaiak a többi néptől függetlenül fejlődtek ki, ősük a pekingi előember, Sinanthropus pekinensis, a homo erectus egy változata.)

Nietzsche Túl jón és rosszon-jában olvasom:

„Hogy mit köszönhet Európa a zsidóknak? – Sok mindent, jót és rosszat, s mindenekelőtt egyvalamit, ami egyszerre a legjobb és a legrosszabb: a nagy stílust a morálban, a végtelen követelmények, végtelen jelentőségek félelmetességét és fenségét, a morális bizonytalanságok egész romantikáját és magasztosságát –, s ebből fakadóan éppen a legvonzóbb, legmegejtőbb és legválogatottabb részét azoknak a villódzó színpompáknak és életcsábításoknak, melyeknek visszfényétől ma európai kultúránk égboltja, alkonyi égboltja, izzik, – talán elizzik. Mi, művészek a nézők és filozófusok között, mi a zsidóknak ezért – hálásak vagyunk.”

(Népek és hazák, 250. szakasz; Tatár György fordítása)

És persze kínálja magát a másik klasszikus, hiszen a globalizáció kölcsönös:

Érdekességek

Röviden. („Tömöríts, blogga'!”)

Az egyik utolsó molyos posztomban áll egy mondat, amelyik nem annyira tartalmában, mint inkább szerkezetében érdekes. Talán pszichológiailag is, elég sok ilyen mondatot írok.

A kínai nyelv, már ahogy én látom, elég hanyagul bánik a tagmondatokat összekötő szavacskákkal, szemben pl. a magyarral. A magyar, már ahogy én látom, elég rendesen megtartja ezeket, hogy egyértelmű legyen a részek egymáshoz való viszonya. Sejtésem szerint ebben is tetten érhető a nyelvek „kontextuális különbsége”, hogy mennyit bíznak a „szavakon kívüli” világra.

Ez volt a mondat:

Nem kelet-európaiságot látok benne, bűnös ugari hanyagságot.

Ez így önmagában, leírva – felolvasva, kimondva nem, ott a hangsúly egyértelművé teszi – jelentheti azt is, hogy

Nem kelet-európaiságot látok benne, nem (is) bűnös ugari hanyagságot.

  Ugyanazt mondom el még egyszer, a „nem” után sorolva, tk. elhagyva a második „nem”-et (ennek biztos van valami neve a nyelvtanban és a retorikában). 

De jelentheti azt is, hogy

Nem kelet-európaiságot látok benne, hanem bűnös ugari hanyagságot.

  Ellentétek vannak, a „hanem” ezt fejezi ki, de a jelek szerint el is lehet hagyni.

Tetszik ez a játék. Kicsit meg szoktam akadni olvasóként ilyenkor, valami furcsa perverzió, elgyönyörködöm a jelenségben. Természetesen önkényes, amit teszek, magában nézegetni a mondatot, mert a szöveg többi része világossá teszi, melyik esetről van szó. De akkor is, szeretem, amikor ilyen őszintén foszlik fel a nyelv logikája.

Teszek ide még valamit. Érdekességeket ígértem, ez meg nem volt annyira érdekes, úgyhogy jöjjön más:

„Mindenkinek figyelnie kéne magát evés közben.”

Elias Canetti írja a Feljegyzések-ben. A második feljegyzése 1959-ben. (Európa Könyvkiadó, 2006, 101. oldal, Halasi Zoltán fordítása). Az első meg ez:

„A csendes óceáni-szigetek egyikén nemrégiben egy atomrobbantás tiszteletére utolsó alkalommal ettek embert.”

A harmadik pedig:

„Valaki, aki nem tudja, hogy lélegzik.”

A könyvben nincsenek idézőjelek. Olvashatom ezeket folyamatosan, egyben is, egészen mást fognak kiadni, mint külön-külön. Az első és a második kiváltképp, ott kínálja is magát, hogy egybeolvassuk. A harmadik már bonyolultabb, ahhoz azért nem árt egy kávé.

Aki akarja, tegye ezeket a mellé, amit fönt írtam. Ahhoz kell még egy kávé, gondolom.

Végül is mindenki a maga érdekességének kovácsa.

Miért nem írok, amikor írok?

Ma sem írtam*. („Ma nem mentem iskolába.”) Már önmagában is csalás a mondat, azt sugallja, hogy rendesen szoktam írni. Éppen nem rendesen szoktam írni, az írás nálam valami kivételes része a napok menetének, rendellenesség, sőt természetellenesség – az én természete(m) ellen való. 

Talán az Élet és az Irodalom csap itt össze. Ha megélek valamit és azon melegében írok róla, az jó, de már ott is látom a torzulásokat és az egész folyamat értelmetlenségét. Lényegében egy haszna lenne, hogy emlékezzem, fel tudjak idézni megtörtént eseményeket. Csakhogy ez akkor lenne haszon, ha használnám valamire, például egy regényhez, novellához, bármihez, amit már tisztán az irodalomhoz sorolunk. De ezeket soha nem használom. Az emlékeim használom. Legjobb esetben az emlékeim megidézem a szövegekkel, de volt már olyan, hogy semmire, de semmire nem is emlékeztem a leírtakból. Ami talán azt jelenti, nem is volt jelentőségük, és így ezek használata a múlt, egy épített idearendszer meghamisítása – hiszen a múltat nem a tényszerűség hitelesíti, hanem az, hogy eleven. (Vagy éppen szándékosan azt okozza valami, hogy ne emlékezzem. De akkor is így a jobb, aki olvasná, magában úgyis észrevenné az elhallgatottat. A jó irodalom egyik fűszere.)

A feljegyzések a valóság első átértelmezései, válogatok a megtörtént események közt a pillanatnyi hangulatomnak megfelelően. Az idő aztán újból szűr, és akkor jön létre a múlt.

Akkor tehát miért jegyzetelek?

Mert rossz a lelkiismeretem. Mánia a rögzítés, de közben érzem a hamis hiábavalóságát, ettől aztán állandósult a rossz közérzetem. Kell csinálni és hamis.

Mi a megoldás?

Az a létforma, amikor megfeledkezünk a kötelességekről, nincs kényszer, hogy ezt vagy azt tegyünk, konkrétan nincs napi penzum, mechanikus és szinte matematizált feldolgozás. Az emlékezés az, ami bennünk megmarad, a múlt pedig az, ami akkor válik megfoghatóvá, amikor ebből, csakis ebből, a bennünk fennmaradt anyagból építkezünk, ezt írjuk le. Hagyjuk a memóriát dolgozni, bízzuk rá a döntést, mi fontos és mi nem, mit kell törölni, mit kell megmenteni. (Az agy(?) idealizálása, tudom.)

(Természetesen ennek a használata is végeredményben hamis kép lesz, de ösztönösen hamis, ami menti – valahogy úgy, ahogy a macska gonosz játékát az egérrel menti a tudat hiánya vagy - kedvelem a macskákat - részlegessége.)

Mégis a legjobb az lenne, ha nem létezne semmiféle elvárás magammal szemben, fel sem merülne, hogy írjak – tegnap olvastam egy most igen fontosnak tartott regényt, hosszú-hosszú visszaemlékezés; egyfolytában azon gondolkodtam: mi értelme ennek?, merő egy rekonstrukció. A „mi értelme?” kérdés el is nyomta a „miért fontos ez nekem?”-et. Eleve nem kéne semmit írni, megszabadulni a „kell” kellemetlenségétől, és helyette: élni. – Ez az ember éveken át, sőt élete jó részén keresztül emlékezett az életére, rekonstruált. Előttem lebeg a kép, hogy a halála pillanatában rettenetesen sajnálni fogja, hogyan pazarolta el az idejét.

Csak hát már nem lehet. Nem belém nevelték – majdnem ezt írtam –, hanem én kényszerítettem magam ebbe a helyzetbe. Önkéntes kényszerzubbony, amiből közben próbálok kibújni az ember természetes állapotába: a szabadságba. (Kacaj.) („kibújni valamibe”.) Ezért van, hogy azt mondom, „Ma sem írtam”, aztán arról írok, hogy nem írtam.

De azt el kell ismerni, ebben a mondatocskában nagyon szépen testet ölt ez a sajátos létcsapda.**

* Szerettem volna valami olyat - azt hívom írásnak -, hogy egy jelenetben emberek beszélgetnek, mozognak, győzködik egymást, érzelmeket mutatnak, egyszóval élnek. Hazugnak érzem, ha ilyet írok, jobb esetben játéknak. Pedig olvasni ezeket szeretem jobban, és azt mondják, érdemes olyasmit írni, amit olvasni szeretne az ember.

** Különben az egész bejegyzést a rossz lelkiismeret szülte. Tisztességtelenül itt mondom el: felesleges volt - nem megírni - publikálni.***

*** De legalább több hónap után került valami ide.

Allegória

  A történet végén - mindjárt, figyelj! - jön a tanulság: vigyorog és nyáladzik az idióta.

Thomas Kinkade: Sunset at Riverbend Farm

Ismerd meg énmagad!

Végül is nem lehet kizárni, hogy az olvasás segíthet az önismeretben.

(Ezt alaptételként kezelik. Néhány napja hozzászóltam egy Salamon Pál interjúhoz, hirtelen kikívánkozott belőlem, hogy megosszam a világgal, mennyre hasonló az író és az én értékrendem. Kivéve, tettem hozzá, amit az olvasásról gondol. Én nem hiszek az olvasás embert javító erejében. Most finomítom ezt: az olvasás mégiscsak segít önmagunk megismerésében. Már ha szándékunkban áll ismerkedni önmagunkkal. Alkat kérdése.

Jó napot, én!

Jó napot! Hogy vagy, hogy vagy?

Hát ugye, megvagyok.

No, ez nem hangzik túl biztatóan. Te ilyen panaszkodós vagy, igaz, én?

Csak ha megkérdeznek, én.

(mint Sajó) Én vagyok a hülye én, minek beszélek magamba' én?)

Például. Jó egy hete írtam ezt. (Sok efféle szöveget írok, naponta hármat-négyet. Dramaturgiai-logikai értelemben egyívású darabok, elindulnak A pontból, B-nél még minden rendben, C-nél apró megingások mutatkoznak, D a lá Romeo eldobja a nevét, végül pedig, mármint a szöveg végén, elérkezem egy ponthoz, amit leginkább az óceánhoz lehetne hasonlítani, vagyis a végtelenhez, a szétterülő térhez, ahol az ég és a víz elérhetetlenül találkozik - nem találkozik. Logikai értelemben ez annyit tesz, hogy egyetlen gondolatmenetemnek sincs vége, így végkövetkeztetése és tanulsága sem. És ez nem is rossz, elég jó modellje a valóságnak, csak hát egyetlen olvasó sem ilyen befejezésre vágyik. Akkor inkább füllentsünk egy véget, de ha lehet, vicceljük is el, jelezve, hogy azért a világ megmagyarázhatatlanságát nem vesszük komolyan. Fiatalok vagyunk és erősek stb., stb., és amíg így érezzük, el lehet viccelni.)

Nem teszem idézőjelbe magam:

Akakij felébred. A hőségben is itt alszik, a kezemnek dőlve, az egéralátéten, az egéren.

Értetlenül néz.

Ez a tekintet ismerős. Apámnak volt hasonló, amikor már erősen leépült szellemileg. (Úgy értem, élete utolsó szakaszában. A szavak néha éppen azt jelentik, amit.) Nyugalmas sárga tenger (apámnál szürke), álomporral meghintve. A kancsó limonádét nézi, mintha nem is azt. Ha mozdítom a kezem, követi. De csak ha lassan mozdítom, ami gyors, az nem létezik.

Egyszerre meglátom a kérdést a tekintetében. Hol vagyok? De ez nem csak egy amolyan 'hol vagyok?', mint egy információs automatánál vagy egy bolygó hollandinál a szigeten, ez a jelentés mélységes mélyébe hatoló kérdés. Valahogy úgy kéne körülírni, ahogy Heidegger tette, csak egy 21. századi fülledt délutánon nem ildomos az értelmünket elhomályosítani. Hol vagyok mint Ki vagyok?

Ezt kérdezi Akakij.

Nekem kéne válaszolnom. Mivel csak én vagyok itt, én láttam, hogy ezt kérdezi, talán éppen tőlem kérdezte (mert ki mástól...?) (A világegyetem kitüntetettje vagyok. A. az origo.)

Lassan rám emeli tekintetét, és ez annyira zavarba ejtő, hogy a filozofálgatássá kényszerített szavak elillannak. Akakij engem néz, mint előbb a limonádés kancsót, vagyis mintha nem is engem nézne. Utolsó tétova erőmmel még egy kérdést beleantropomorfizálok (Hozsánna, Helmetzy!), de nem azt, hogy Hol vagyok?, se nem azt, hogy Ki vagyok?, hanem azt, hogy Mi ez?

(Ezzel el is elvesztettem a világegyetem kitüntetettje címet.)

Ez a kérdés tíz napja itt nyugodott a pendrive-on. Tegnap este aztán megkaptam a választ.

„Ma reggel Theodor W. Adorno valami nagyon macskás dolgot művelt:”, kezdi Cortázar A fantasztikum érzete című esszéjét (regényeknél szokták számba venni a leghatásosabb indító mondatokat, esszék közt ez esélyes lenne), „egy szenvedélyes szónoklat, félig jeremiád, félig a nadrágomhoz erősen hozzádörgölőző vonaglás közepette egyszer csak mozdulatlanná dermedt, és mereven egy pontra szegezte tekintetét a levegőben, ahol számomra semmi látnivaló nem akadt egész a falig, ahol Évreux püspökének kalickája függ, az viszont Theodor érdeklődését soha nem keltette fel. [Évreux püspöke – de vajon melyik? Valakit az urak közül C. érdemesnek tartott arra, hogy a papagáját(?), kanáriját(?) róla nevezze el. Erről sem tudok semmit.] Bármelyik angol hölgy azt mondta volna, hogy a macska egy reggeli kísértetet látott, a legvalódibb és legkönnyebben tetten érhető kísértetek egyikét, és a kezdeti dermedtségtől a feje lassú, balról jobbra történő elfordításig tartó átmenet, amely az ajtó látványának vonalában véget ért, bőséges bizonyítékot szolgáltat arra, hogy a kíméletlen leleplezéstől valószínűleg zavarba jött kísértet épp akkor távozott.”

Ennyire egyszerű volt a képlet. És minél többször olvasom el ezt a bevezetőt, annál nyilvánvalóbb, mi is történt tíz napja. Már tisztán emlékszem, hogy Akakij is dermedt volt, dermedtségének pedig volt egy kezdeti állapota, Évreux püspökének kalitkája a limonádés kancsó, A. feje lassú, balról jobbra történő elforgatása (és úgy is volt! tényleg balról jobbra!) adott alkalmat a gondolatmenetre, erre a maszlagra, amely, most már ez is az igazság fényében tündöklik, merő egy kitaláció, önhazugság, csak a tényt kívántam leplezni; az ajtó látványának vonala a fülem vagy egy elálló tincs, és mindez bőséges bizonyítékot szolgáltat arra, hogy a kíméletlen leleplezéstől zavarba jöttem és összehordtam mindenfélét: kijutottam a végszavaktól, igazságoktól és tanulságoktól ment óceánra – de tegnap este, hogy végre erre a szövegre akadtam, tettem egy lépést saját magam felé: a leírt szavak gátat emeltek az óceánra, és most már tudom: csak egy könnyen tetten érhető kísértet vagyok.

s-media-cache

 

 

 

 

Az idézet Julio Cortázar Sehol sem teljesen jelen című esszékötetéből való (L'Harmattan, 2015, Imrei Andrea fordítása)

 

 

 

 

Kereszténység, béta verzió

   Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket! (A kerítésig, úgy értem.)

A kép forrása: fsymbols.co

Ifjú szívekben

(mivel koromra kérdeztek)


Ady ennyi idősen már négy éve halott volt.









 

Ide nekem az oroszlánt!

Tizenegy napja befogadott cicám, a keresztségben (bár ő valami természeti vallást követ) Akakij Akakijevics, leszökken, megáll a hűtőszekrény előtt, rám néz.

– Mit szeretne, Akakij? – kérdem. – Eee?

– Eeee – feleli.

Előveszem a tálkát, leteszem elé. Vagy előveszem a tálkát, és előveszem az üvegcsét is, melybe gondosan átkanalaztam a bádogdobozból – a bádogdobozosodást megelőzendő – a neki illatos, nekem szagos falatkákat, átpakolok és apró darabokra vágok mindent, és mivel ez kis időbe telik, Akakij imigyen sürget:

– Eeee-eeeeee-eeeee!

Biztos, ami biztos, megkérdezem tőle:

– Csak eee, vagy íííí is?

– Eeee! – zárja le a parttalanná váló beszélgetést, és nekiesik, ahogy elé teszem az eee-t. Azért teszek mellé egy kis ííí-t is, soha nem lehessen tudni.

És elégedetten nézem. A tizenegy nap alatt szépen kigömbölyödött. De még messze van végső kiterjedésétől.

És Akakij is elégedett. Eee-re ííí-zik.

De ő mégiscsak elégedettebb, állapítom meg, mert eszembe jut: v. Frisch, Lorenz és Tinbergen óta az állati viselkedéstan területén senki nem kapott Nobelt. És az '73-ban volt, negyvenhárom éve. Pedig, ne szerénykedjünk, vannak eredmények, vannak eredmények!

Létező és nem létező dolgokról

„Miért van egyáltalán létező, nem pedig inkább a semmi?”

                                                                Martin Heidegger

„A strigákról, mivel ilyenek nincsenek, semmiféle vizsgálat ne tartassék.”

                                                                 Könyves Kálmán

„Szeretném elmondani, hogy olyan, hogy herevasalás nem létezik, ez egy bőrfeszesítő eljárás, ami azért fontos, hogy a fekete nyolcasok ne üssék majd a térdemet később."

                                                                  Berki Krisztián

Embert szolgálni (g)

Később vagy korábban...? – ezen töprengtem. És hozzátettem: mert a magyar piac nem nagy piac, de akkor is piac.

Néhány évvel ezelőtt bizarr szenvedély csiklandozott: naponta több részt is megnéztem a The Twilight Zone című sorozatból. Az eredeti, 1959 és '64 között készült fekete-fehér változatot szerettem, árad ebből valami naiv képzet a világegyetemről, gyermeki hit az emberről. Ez az ábrázolás arra figyelmeztetett, hogy néhány évtized múlva majd mi is megmérettetünk és esetleg bájosan együgyűnek találtathatunk; jó orvosság ez önhittség ellen, segít a jellemfejlődésben. És persze szórakoztatott is, jellemet sem csak szenvedés árán érdemes fejleszteni.

1962 márciusában mutatták be az Egyesült Államokban a Damon Knight írása nyomán készült To Serve Man című részt. Most röviden elszpojlerzem, de aki akarja, meg is nézheti a Youtube-on a 22 perces epizód 4 perces összefoglalását:

 

Idegenek érkeznek a földre; egyiküket, egy ijesztő küllemű, figyelemre méltó méretekkel bíró alakzatot az ENSZ-nél/-ben fogadják. Az ENSZ egy terem, ahol kamerák vannak, néhány kiváltságos ország képviselője íróasztalok mögött ül, újságírók közvetítik a nagy találkozást és egy kopasz ember – azt hiszem, ő képviseli a Szovjetuniót – szendvicset majszol. Az idegen közli a főtitkárral, aki mellett egy fontos ember eközben jegyzeteket készít, hogy jó szándékkal érkeztek, segíteni kívánnak, megoldják az emberiség nagy problémáit. A földiek bizalmatlanok, az idegen pedig eltávozik, de az ENSZ-ben valószínűleg éppen a földönkívüliek limlomjainak elhelyezésére szolgáló asztalon hagy egy mappát.

Mivel a mappa az idegenek – a kanamitek – nyelvén íródott, a kódfejtőkhöz kerül. A szívós munka meghozza gyümölcsét: amikorra a kanamitek termővé változtatták a sivatagokat is, megérti az emberiség a mappa címét: To Serve Man; vagyis: „Az embert szolgálni”. Íme a Paradicsom!

Most már szorosabbra lehet fűzni a kanamit-ember kapcsolatokat. Az emberek az ismeretlen ígéretének kedélyes izgalmával sorakoznak, hogy feljussanak a kanamitok bolygójára szállító űrhajóra. Itt látjuk a fő kódfejtőt, lemérik, mert a beszállás előtt fel kell állni egy mérlegre, és már a lehajtott lépcsőn a lába, amikor felbukkan az asszisztense. Kétségbeesetten kiabál: „Ne szálljon fel! A könyv többi része... Az embert szolgálni-é... Ez egy szakácskönyv!”

Most arról is megbizonyosodhatunk, hogy a fő kódfejtő gyors eszű ember, azonnal rájön, hogy hibázott. Félreértették a címet, To Serve Man, ez lehet Az embert szolgálni, de lehet Embert felszolgálni is. És itt az utóbbiról van szó: a kanamitok gourmand-gourmet kannibálok.

Meghánytuk-vetettük a dolgot fordító barátommal, mert mindkettőnket az élet nagy kérdései foglalkoztatnak, és arra jutottunk, ezt nem lehet lefordítani. Ha egyszer az angolban a to serve ige azt is jelenti, „szolgálni” és azt is, „felszolgálni”, akkor itt nem lehet semmit tenni. Ezt a nyelvi csalárdságot fel is hánytorgatják a történetnek; mekkora az esélye annak, kérdezi a wiki szerint Marc Scott Zicree, hogy a serve igének ez a kettős jelentése megvan egy idegen nyelv egy igéjében, kiváltképp egy földönkívüli idegen nyelvében?

Eddig a tudományos rész, most egy kis fantasztikus.

Eljátszottam a gondolattal, hogy „mi lett volna, ha...?” Mi lett volna, ha Magyarország úgy dönt 1959-ben, hogy átveszi a sorozatot? Mondjuk, mert egy amerikai elvtárs meggyőzi Aczél elvtársat, és az elvtárs is ember, a pénz meg beszél, ki tudja, hogyan mennek ezek a dolgok. Aczél elvtárs, akkor még alacsonyabb beosztásban, felterjeszti a TTT-koncepciót és hogy nyissanak ablakot a munkásosztálynak a világegyetemre a The Twilight Zone-nal. A munkást inkább egyetemes kérdések foglalkoztassák, mint hétköznapiak vagy ideológiaiak. A központi bizottság tagjai szívják a fogukat, kemény valutával kell fizetni, de valahogy keresztülmegy a javaslat. A tekercsek minden héten vagy minden második héten megérkeznek, szirénázó rendőrautó kíséretében elviszik a szinkronstúdióba, és rohammunkában, mert valahogy az ilyen fontos projekteket mindig rohammunkában végzik, nekilátnak a magyarításnak. És rendben megy minden, Aczél elvtárs elégedett, a munkásosztály elégedett, az amerikaiak elégedettek, talán még a szovjet elvtársak is elégedettek. Csakhogy a 3. szezon 24. részénél beüt a ménkű: mit kezdjenek ezzel a To Serve Man-nel?... A munkásosztály mohó türelmetlenséggel várja az új részt, erről beszélnek egész héten a gyárban. Izzanak a telefonok, álvtárzs, álvtárzs, ideges lótás-futás, kapkodás, sietős léptek kulturális intézmények folyosóin, aszpirin, kiabálás, valaki szívrohamot kap, valeriána, fejek hullanak...

Itt megálltam a képzelgéssel. Mégsem lehetek ilyen kegyetlen embertársaimmal, még képzeletben sem. Elvetem ezt a fantáziát, és azt mondom: később. A magyar piac kicsi piac, de piac. Ha be akartak volna törni a To Serve Man-nel, később, sokkal később kellett volna. Amikor már nincs Aczél elvtárs – ez már megvan –, és már mindenki jól beszél angolul – ez még várat magára.

A dolog ennyiben is maradt volna, illetve hogy nem is születik meg ez az egész kis történetecske, ha nem kezdek el gondolkodni azon, hogy milyen nyomozó figurák bukkantak fel a magyar irodalomban. Eszembe jutott, hogy Garas Dezső játszott egy fekete köpenyes, ravaszkodva szaglászó alakot, aki mintha egy rejtélyes ügyet próbált volna felderíteni; úgy rémlett, ez a Kísértet Lublón-ban lehetett. (Közben utánanéztem, jól emlékeztem – kivételesen –, Strang inspektor volt a neve.) Elmentem tehát a kiskönyvtárba (egy kis falu kis könyvtárába), ahol lepakoltuk Mikszáth 1960-as kiadású összesét egy elfeledett polc elfeledett felső részéről (egy elfeledett könyvtárossal: éppen összesítést készített, a tavalyi évben 198 könyvtárlátogatás történt, és ebben vastagon benne vannak a lurkók, akik internetezni járnak oda; azt nem tudom, hányan laknak itt, 900 és 1000 közé teszem). Sajnos, mint kiderült, a sorozat csak darabszámra van meg, minden meglévő kötetből három-hat példányt találtam, a maradék – értelemszerűn a legtöbb – hiányzott. Persze ezek is nyilván megvannak valahol, azokban a kiskönyvtárakban, melyekkel egymás közt ez a kiskönyvtár könyvtárközi bartell keretében valamikor, ki tudja, mikor, szétosztotta a sorozatot. (Az egész úgy hangzik, mintha Borges vagy Calvino írta volna, pedig nem: ez Mikszáth.) Jobb híján, illetve igazából, örültem is neki, elhoztam a 15. kötetet, pontosabban a XV. kötetet, mégpedig A sipsirica miatt – nemrég olvastam belőle egy idézetet, ez felkeltette az érdeklődésem.

Elkezdtem tehát este olvasni. 83. oldal: „A SIPSIRICA”; alatta: 1902; aztán újfent megállapítottam, Mikszáth igen szórakoztató egy figura. Mesél a pesti emberről meg a budai emberről, meg a budai kis korcsmákról, meg a pestiekről, akik átjárnak Budára a fiákerekkel és elrontják a régi jó, családias budai hangulatot. Egy Balázs Sándor nevű író ajánlja neki (a narrátornak vagy Mikszáthnak vagy a narrátor Mikszáthnak), hogy egyenek a „Fehér Pávában”, azt még nem találták meg a pestiek. A Fehér Páva az akkori mérce szerint korosodó, de férfimérce szerint még mindig takaros Jahadovska asszony korcsmája. Így ír Mikszáth Jahodovskáról:

„Volt benne valami különös, valami kívánatos, szinte azt lehetne mondani, hogy a szem rajta tapadt, mint a darázs a csöpögő mézen.

De hát ez mind nem ért semmit, mert Jahodovska igen tisztességes asszony volt és csak üzletével törődött, meg a lányával.

Ő maga szolgálta fel a vendégeit, bent a konyhában két magyar parasztasszonyt tartott (...)”

Tanár úr, álljunk meg egy szóra!

Mit csinált Jahodovska asszony a vendégeivel?! „Ő maga szolgálta fel” őket. Érdekes. Azonnal be is ugrott a The Twilight Zone. (Persze ebben semmi különös nincs, Mikszáthról mindenkinek az jut eszébe.) Ha nem arról van szó, hogy Jahodovska asszony embereket szolgált fel, mint az idegenek – márpedig továbbolvasva láttam, állatokat szolgát fel –, akkor 1902-ben a „felszolgálni” ige ugyanúgy fungált, mint 1902-ben vagy 1962-ben vagy ma az angol „to serve”. Illetve ezt finomítani kell. A kötet végén ugyanis részletekbe menő jegyzetek vannak. A „Szövegváltozatok”-nál (275. oldal) megtudjuk, hogy Mikszáth „több ízben módosította az első közlés, a Vasárnapi Újság szövegét”, de az 1903-as változat hibáit e kötet szerkesztői (Bisztray Gyula és Király István) javították az 1902-es szövegváltozat alapján, és hogy „Az 1906. évi kiadást (MKm 23. köt.) nem fogadhattuk el alapszövegnek, mert a Révai-kiadócég valamely illetéktelen tényezője számos helyen »belejavított« (értsd: belerontott) Mikszáth szövegébe. A Révai-kiadócégnek ez az ismeretlen belső munkatársa teljesen értetlenül, idegenül állott Mikszáth szép magyar nyelve, ízes beszéde előtt. Nem tudott magyarul s nem értette Mikszáth mondanivalóját! Kontár munkája lépten-nyomon elképesztő tudatlanságot árul el.” A következő oldalon tételes jegyzéket találunk a szövegváltozatokról, ebben:

Lap      Sor

87 :    1      Ő maga szolgálta fel a vendégeit, [Mindenik  szövegben így!]

Látok itt egy felkiáltójelet, ami éppen lehetne az indulat kifejezése is – csak egy oldallal vagyunk a Révai kiadó belső kontárját ostorozó részen túl –, de inkább arra gyanakszom, az ötvenes évek végén a két szerkesztő ugyanolyan különösnek találta ezt a variációt (majdnem azt írtam: mutáns-t), mint én 2016-ban.

Viszont. Ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem Mikszáth szép magyar nyelvét, ízes beszédét? Azt akarom, hogy kontár munkám elképesztő tudatlanságot áruljon el? Nem, még illetéktelen tényező se akarok lenni. Ezért örömmel fogadom el Mikszáth változatát alapszövegnek a szó legtágabb értelmében, és erre tekintettel adom meg a végső választ:

Korábban. A magyar piac ugyan kicsi piac, de piac. Ha be akartak volna törni a To Serve Man-nel, korábban, sokkal korábban kellett volna. Amikor még nem volt Aczél elvtárs, és Mikszáth fordította a szinkront a sci-fikhez. 

 

Az utókor ítélete(?)

    

   „2004 jelentős évforduló a spanyol nyelvű világ kultúrájában, Julio Cortázar születésének 90., halálának 20. évfordulóját ünneplik hazájában, Argentínában (...)”

                              

                                                                                                       Julio Cortázar Rítusok című kötete,

                                                                                                       "Szerkesztői utószó", első mondat

Mindennek mértéke az ember

    
   Adjatok egy szürke világnyi fix pontot, és képtelen leszek kimozdulni.

 

[Source: Arthur Mee and Holland Thompson eds. The Book of Knowledge

(New York, N.Y.: The Grolier Soceiry, 1912), via ClipArt ETC]

 

 

 

 

 

 

Tisztelt Akadémia!

A jövőbeli, súlyosabb félreértések elkerülése végett fordulok Önökhöz. Indítványom egyszerű, őszinte és jó szándékú, egyszóval, ha megengedik nekem ezt a szerénytelenséget, zseniális; Önöknek mind a tudása, mind az eszközeik megvannak egy ilyen bagatell nyelvi újítás keresztülviteléhez.

Történt pedig, hogy levelezésbe bocsátkoztam egy távol-keleti ifjú hölggyel, pontosabban jó néhány távol-keleti ifjú hölggyel és ifjú urakkal is meg kevésbé ifjú hölgyekkel és urakkal, továbbá nem csak távol-keletiekkel. Afféle kis on-line közösség alakult ki, 網友 (wangyou) lettünk, akiket a nyelvtanulás köt össze; napi rendszerességgel számoltunk be egymásnak magán- és közéletünk alakulásáról, az időjárásról, tervekről és terrorcselekményekről stb., végtére is egészen picike lett ez a bolygó, ha az Amazonásznál meglebbenti szárnyát egy pillangó, másnap itt is meg mindenfelé meglebbenti a szárnyát egy csomó pillangó, tetszik vagy nem, tisztelt Akadémia, ilyen lett a világ, ilyenek lettek a pillangók.

Egy alakalommal, mert egyébként szeretem és hirtelen eszembe jutott, megosztottam egy számot wangyouimmal. Íme:

On-line barátkozásunk játszóterén lehetőség volt kommentálni egymás posztjait, és a fent említett ifjú hölgy a következőt jegyezte meg:

„Oh, poor guy!”

Önök is jól tudják, hogy a nyugati kultúra alapvetően individualista kultúra, legalábbis így mondják, és bizonyára a keleti kultúrával való összevetés alapján jutottak erre a következtetésre. Engem ez oly módon érint, hogy bárki bármit mond, néha az az érzésem támad, rólam beszél, ha meg egy keleti ember, akkor még inkább. Jelen eseten is megütközve ültem zöld gömbömön a monitor előtt.

„Why do you think I am a poor guy?...” – kérdeztem, így vagy hasonlóképpen, és hozzátettem (talán mert tetszett is nekem ez az ifjú hölgy, bár erre tényleg nem emlékszem, és ha emlékeznék se vallanám be (azt mondanám, nem emlékszem), és egyébként is ellene vagyok a virtuális ismerkedésnek) (na de ez nem tartozik ide), hogy:

„I am not in love with anyone.”

„Uhh, you!...”, írta erre, „You! I mean the guy in the song is a miserable one.”

Ez pedig így egy igencsak kellemetlen helyzet, mert hiszen a hölgy azt hihette, hogy én valami egoista vagyok, aki mindig mindent saját magára vonatkoztat, aki úgy jár-kel a világban, mintha neki sütne a nap, neki folynának a folyók, neki domborítanának a hegyek és neki libbentenének a pillangók, mi több, ha megoszt egy számot, akkor annak kapcsán is az az öntelt kényszerképzete támad, az ő érzelmi életéről beszél mindenki. Néha megesik ez persze, ahogy mondtam, de hangsúlyozom, néha, nem gyakrabban. Ebben az esetben természetesen szó sem volt ilyesmiről, félreértés történt, hiszen én nyugati vagyok, Szókratész értem ürített bürökpoharat, Jézus értem feszült a kereszten, a Napkirály értem volt az állam, ezeket nagyjából értem is, szemben Buddha nevetésével, Síva karjaival vagy a maják húszas számrendszerével, mert ezek csak díszletek nekem: a nyugati kultúra börtönében élek, a kultúra diktálta individualizmusból és nem!, határozottan nem személyiségem fogyatékosságából következett ez a félreértés.

Ugyancsak nyugati mivoltomból következik, hogy elgondolkodtam, hogyan tudnánk elejét venni a további hasonló félreértéseknek. Arra jutottam, hogy mint majdnem mindig, most is a nyelv bizonyult elégtelennek. Önök, mint nyelvészek és mint akadémikusok, nyilván máris látják a probléma lényegét:

Ha A. és B. ember beszélget és egyesszám harmadik személyben tesznek kijelentést C.-ről, mégpedig úgy, hogy hiányos a mondat – és a nyelv imádja az efféle hiányos szerkezetlenséget –, hogy csak úgy odavetik a lényeget, ha jól sejtem, az állítmányt, akkor az félreérthetővé válik, és ha A. mondja, úgy magára veheti B., ha pedig B. mondja, akkor A., és fordítva (sőt, inkább fordítva, hogy ne bonyolítsuk el, és de facto A. mondta), mert úgy értelmezi, hogy az elmaradt rész egyesszám második személy volt. Ahogy a spektrum végtelen részre osztható és még sincs végtelen számú szavunk a színekre (bár a szavak és hangok kombinációja ezt végül is lehetővé tenné), és ha nagyon meg akarok nevezni egy új színt, akkor hozzá tudok mégis rendelni egy új szót, úgy itt is kell találnom valami újat: egy új személyt.

„Te szegény!” – ez annyira megalázó, a sajnált mindig gyengébb, az önsajnálat és a magunk sajnáltatása függőséget is okozhat; a sajnáló mindig erősebb, a sajnálkozás könnyen viszolygássá, esetleg megvetéssé fajulhat. De ha azt mondanánk: „Lá szegény!”, egy új, friss, lágy szót bevezetve, ami az egész kifejezést inkább érdekessé teszi, és már magában ez az érdekesség-vonás is tompítja a sajnálatot. „Lá hülye!” – mondhatnánk, hogy gyorsan egy másik példát hozzak, és világos lenne, hogy nem egy harmadikról beszélünk, ugyanakkor nem olyan durva az egész, mint a „Te hülye!”, ami egyenesen az ember szívébe döfi ezt a „hülyét”, a címzett ismert; vagy a „Hülye!”, amikor meg megint csak nem tudhatjuk biztosan, bár nagyon nagy a valószínűsége, hogy nem rólunk, hanem egy harmadikról hülyéről van szó, de azért mégsem vehetünk mérget erre.

Legyen, mondjuk, az új személy elnevezése „enyhítő második személy”, mert sokkal finomabban, kulturáltabban, majdhogynem kedvesen fejezi ki rosszallásunk, megvetésünk, utálatunk, lenézésünk; simogatásszerű pofon vagy rúgásszerű cirógatás ez. (Az elnevezésben persze rugalmas vagyok, ez, nyelvészeti ismereteim alapján szakmai kérdés.)

Ennyi lett volna tehát hézagpótló javaslatom.

Mihamarabbi szíves intézkedéseiket várva, megelőlegezett bizalommal és az előterjesztéseiknek megfelelően alakuló tisztelettel:

B., amatőr neologista

 

A 2015. évi irodalmi Nobel-díjról (g)

Nem ismeretem Szvetlana Alekszijevicset, most sem ismerem, és nincs is semmi bajom a díjával. Vagyis hogy nem tudom, van-e bajom a díjával. Nagyon sokféle író megkapta már, sőt, nem-írók is (mármint hogy nem irodalmárok). Úgy látom, eleve nehéz a bizottság dolga, mert – a wikit néztem meg – van a végrendeletben egy svéd mondat, a tulajdonképpeni lényeg, amit szó szerint is kétféleképpen lehet angolra fordítani (ideal vs. idealistic), ráadásul nem derül ki, hogy az irodalmon belül kell-e ezt a - fordítsuk így - „eszményi irány”-t érteni, és ha azon belül, akkor mit is jelent ez (mit várunk az irodalomtól, merre haladjon?); vagy ez az ábrázolt kérdése-e: végső soron arra legyünk tekintettel, milyen szebb világhoz méri a miénket az író? És van még egy sor egyéb tényező, egyes kultúrköröket, nemzeteket is be kell emelni az irodalmilag elismert kultúrák/nemzetek közé, a már kanonizáltak közt is igazságosan osztogatni stb. Az a benyomásom, a bizottság állandóan egyensúlyoz, nyilván összecsapnak világnézetek, meg az ősi kérdés a szépről meg az igazról.

Olvasgattam a híreket, a hölgy rögtön nyilatkozott valamelyik svéd tévének. A szokásos körök, gondolom; majd azt mondja, „nagy megtiszteltetésnek érzi, hogy olyan nagy írók társaságába került, mint”... - itt gyorsan behunytam a szemem, egy pillanatra eltöprengtem, kit fog megemlíteni. Ugyanis elég sokat elmond egy emberről, kiket tart nagyra íróknak; egy íróról meg még annál is többet elmond.

Egységes szakmai megítélés nem létezik. De egy idő után azért létrejön valamiféle közmegegyezés – bár az „irodalomtörténeti” és az „esztétikai-irodalomelméleti” besorolás sokszor nagyon különböző -, az igazán nagy írókat nevükön nevezik. A kevésbé nagy írókat ritkán, de azért előfordul, el-el lehet csípni megjegyzéseket, hogy azért ő nem annyira ilyen meg olyan. Van, aki sajátos karriert fut így be, Orwellről a csípős nyelvű Nabokov azt mondja, középszerű (íróként), de még Kundera is megemlíti, hogy jobb lett volna, ha ezeket a ragyogó gondolatokat esszéként publikálja; Orwellt nagyjából így tartják ma már számon.

Nem hiszem, hogy a bizottság örült volna a névnek, akit a hölgy felhozott. Borisz Paszternak.

Az itt a baj, hogy Paszternaknak mint írónak – nem mint költőnek! - nem túl fényes a megítélése „szakmailag”. A Zsivágó doktor szerzőjeként azonosítják, tk. erre is kapta a díjat, és bátor ember, szép célokért küzdött – de a Zsivágó doktoron művészetileg-esztétikailag ez nem segít. (Hogy a korábbi munkái milyenek, azt nem tudom.) (Az állításom igazolására sem hozok fel tekintélyeket, lehet találni szerte a neten ezt-azt; hús-vér kortárs írókat, kritikusokat is meg meg lehet vesztegetni étellel-itallal-mosollyal, hogy megnyilatkozzanak.) Vagyis a hölgy, amikor őt jelöli meg nagy íróként, akkor azt mondja, számára az írás a „jó”-ról, az „igaz”-ról szól, a tartalomról; a „szép”, a forma nem számít. (Sarkítottam a dolgot.) Ez a gondolkodás viszont nem „irodalmi gondolkodás”, mert az irodalomnak az a része, amit szépirodalomnak neveznek, nem létezik esztétika nélkül. Ezzel felborul az eredeti rend. Mert naivan úgy gondoltam volna (bájosan pislogok, amikor ezt írom), hogy a díj irodalmi-társadalmi díj, ebben a sorrendben. Innen társadalmi-irodalmi lett. Sőt, nem csak hogy felborult a sorrend, az arányok is megváltoztak, méghozzá drasztikusan: az irodalmi érték alig számít.

Ezen a ponton azért már látom, mégiscsak bajom van a díjával. Egy mosógép használati utasításnak is lehet irodalmi értéke (igaz, ezzel adódhatnak gyakorlati problémák, úgyis mint egy rím kedvéért a piros megfogja a fehéret stb.) (ez nem vicces, mindenki tudja, aki már összemosott ruhákat), egy emlékiratnak, dokumentarista szövegnek még jobb eséllyel, szóval nem az a gond, mit ír, hanem ez a mondat, hogy egyáltalán – van-e a hölgynek irodalmi koncepciója?...

Itt vissza kell táncolnom az egész gondolatmenettől. Mert ezt mégsem illik, nem tudom, hogyan gondolkodik erről Szvetlana Alekszijevics... Lehet, hogy vannak esszéi, mint Eliotnak. Vagy naplója, mint Csehovnak. Vagy az is lehet, magukban a könyveiben fejti ki az irodalmi nézeteit. Én meg ezeket nem ismerem.

Csak ezt a mondatot. Ezt a mondatot...

Csak ezt a mondatot tudnám feledni... Miért nem Hamsunt mondta? Vagy Pirandellót, vagy Márquezt vagy Goldingot vagy Kertészt stb.?

Na mindegy, nem lesznek azért álmatlan éjszakáim. Meg aztán, ha a bizottság most kilengett ennyire ebbe az irányba, jövőre talán adnak díjat valami nagy-nagy formalistának, valami tengődő új Cortázarnak vagy Perecnek. Csak, sajna, erre nem fogadnék... (Ellene igen, csak az meg alig fizetne...)

De hát ki tudja, ki tudja.