2016. november 15., kedd

Allegória

  A történet végén - mindjárt, figyelj! - jön a tanulság: vigyorog és nyáladzik az idióta.


Thomas Kinkade: Sunset at Riverbend Farm






2016. augusztus 14., vasárnap

Ismerd meg énmagad!

Végül is nem lehet kizárni, hogy az olvasás segíthet az önismeretben.
(Ezt alaptételként kezelik. Néhány napja hozzászóltam egy Salamon Pál interjúhoz, hirtelen kikívánkozott belőlem, hogy megosszam a világgal, mennyre hasonló az író és az én értékrendem. Kivéve, tettem hozzá, amit az olvasásról gondol. Én nem hiszek az olvasás embert javító erejében. Most finomítom ezt: az olvasás mégiscsak segít önmagunk megismerésében. Már ha szándékunkban áll ismerkedni önmagunkkal. Alkat kérdése.
Jó napot, én!
Jó napot! Hogy vagy, hogy vagy?
Hát ugye, megvagyok.
No, ez nem hangzik túl biztatóan. Te ilyen panaszkodós vagy, igaz, én?
Csak ha megkérdeznek, én.
(mint Sajó) Én vagyok a hülye én, minek beszélek magamba' én?)
Például. Jó egy hete írtam ezt. (Sok efféle szöveget írok, naponta hármat-négyet. Dramaturgiai-logikai értelemben egyívású darabok, elindulnak A pontból, B-nél még minden rendben, C-nél apró megingások mutatkoznak, D a lá Romeo eldobja a nevét, végül pedig, mármint a szöveg végén, elérkezem egy ponthoz, amit leginkább az óceánhoz lehetne hasonlítani, vagyis a végtelenhez, a szétterülő térhez, ahol az ég és a víz elérhetetlenül találkozik - nem találkozik. Logikai értelemben ez annyit tesz, hogy egyetlen gondolatmenetemnek sincs vége, így végkövetkeztetése és tanulsága sem. És ez nem is rossz, elég jó modellje a valóságnak, csak hát egyetlen olvasó sem ilyen befejezésre vágyik. Akkor inkább füllentsünk egy véget, de ha lehet, vicceljük is el, jelezve, hogy azért a világ megmagyarázhatatlanságát nem vesszük komolyan. Fiatalok vagyunk és erősek stb., stb., és amíg így érezzük, el lehet viccelni.)
Nem teszem idézőjelbe magam:

Akakij felébred. A hőségben is itt alszik, a kezemnek dőlve, az egéralátéten, az egéren.
Értetlenül néz.
Ez a tekintet ismerős. Apámnak volt hasonló, amikor már erősen leépült szellemileg. (Úgy értem, élete utolsó szakaszában. A szavak néha éppen azt jelentik, amit.) Nyugalmas sárga tenger (apámnál szürke), álomporral meghintve. A kancsó limonádét nézi, mintha nem is azt. Ha mozdítom a kezem, követi. De csak ha lassan mozdítom, ami gyors, az nem létezik.
Egyszerre meglátom a kérdést a tekintetében. Hol vagyok? De ez nem csak egy amolyan 'hol vagyok?', mint egy információs automatánál vagy egy bolygó hollandinál a szigeten, ez a jelentés mélységes mélyébe hatoló kérdés. Valahogy úgy kéne körülírni, ahogy Heidegger tette, csak egy 21. századi fülledt délutánon nem ildomos az értelmünket elhomályosítani. Hol vagyok mint Ki vagyok?
Ezt kérdezi Akakij.
Nekem kéne válaszolnom. Mivel csak én vagyok itt, én láttam, hogy ezt kérdezi, talán éppen tőlem kérdezte (mert ki mástól...?) (A világegyetem kitüntetettje vagyok. A. az origo.)
Lassan rám emeli tekintetét, és ez annyira zavarba ejtő, hogy a filozofálgatássá kényszerített szavak elillannak. Akakij engem néz, mint előbb a limonádés kancsót, vagyis mintha nem is engem nézne. Utolsó tétova erőmmel még egy kérdést beleantropomorfizálok (Hozsánna, Helmetzy!), de nem azt, hogy Hol vagyok?, se nem azt, hogy Ki vagyok?, hanem azt, hogy Mi ez?
(Ezzel el is elvesztettem a világegyetem kitüntetettje címet.)

Ez a kérdés tíz napja itt nyugodott a pendrive-on. Tegnap este aztán megkaptam a választ.
Ma reggel Theodor W. Adorno valami nagyon macskás dolgot művelt:”, kezdi Cortázar A fantasztikum érzete című esszéjét (regényeknél szokták számba venni a leghatásosabb indító mondatokat, esszék közt ez esélyes lenne), „egy szenvedélyes szónoklat, félig jeremiád, félig a nadrágomhoz erősen hozzádörgölőző vonaglás közepette egyszer csak mozdulatlanná dermedt, és mereven egy pontra szegezte tekintetét a levegőben, ahol számomra semmi látnivaló nem akadt egész a falig, ahol Évreux püspökének kalickája függ, az viszont Theodor érdeklődését soha nem keltette fel. [Évreux püspöke – de vajon melyik? Valakit az urak közül C. érdemesnek tartott arra, hogy a papagáját(?), kanáriját(?) róla nevezze el. Erről sem tudok semmit.] Bármelyik angol hölgy azt mondta volna, hogy a macska egy reggeli kísértetet látott, a legvalódibb és legkönnyebben tetten érhető kísértetek egyikét, és a kezdeti dermedtségtől a feje lassú, balról jobbra történő elfordításig tartó átmenet, amely az ajtó látványának vonalában véget ért, bőséges bizonyítékot szolgáltat arra, hogy a kíméletlen leleplezéstől valószínűleg zavarba jött kísértet épp akkor távozott.”


Ennyire egyszerű volt a képlet. És minél többször olvasom el ezt a bevezetőt, annál nyilvánvalóbb, mi is történt tíz napja. Már tisztán emlékszem, hogy Akakij is dermedt volt, dermedtségének pedig volt egy kezdeti állapota, Évreux püspökének kalitkája a limonádés kancsó, A. feje lassú, balról jobbra történő elforgatása (és úgy is volt! tényleg balról jobbra!) adott alkalmat a gondolatmenetre, erre a maszlagra, amely, most már ez is az igazság fényében tündöklik, merő egy kitaláció, önhazugság, csak a tényt kívántam leplezni; az ajtó látványának vonala a fülem vagy egy elálló tincs, és mindez bőséges bizonyítékot szolgáltat arra, hogy a kíméletlen leleplezéstől zavarba jöttem és összehordtam mindenfélét: kijutottam a végszavaktól, igazságoktól és tanulságoktól ment óceánra – de tegnap este, hogy végre erre a szövegre akadtam, tettem egy lépést saját magam felé: a leírt szavak gátat emeltek az óceánra, és most már tudom: csak egy könnyen tetten érhető kísértet vagyok.



s-media-cache
 
 
 
 
Az idézet Julio Cortázar Sehol sem teljesen jelen című esszékötetéből való (L'Harmattan, 2015, Imrei Andrea fordítása)
 
 
 
 

2016. július 31., vasárnap

2016. július 11., hétfő

Ide nekem az oroszlánt!

Tizenegy napja befogadott cicám, a keresztségben (bár ő valami természeti vallást követ) Akakij Akakijevics, leszökken, megáll a hűtőszekrény előtt, rám néz.
Mit szeretne, Akakij? kérdem. Eee?
Eeee – feleli.
Előveszem a tálkát, leteszem elé. Vagy előveszem a tálkát, és előveszem az üvegcsét is, melybe gondosan átkanalaztam a bádogdobozból a bádogdobozosodást megelőzendő a neki illatos, nekem szagos falatkákat, átpakolok és apró darabokra vágok mindent, és mivel ez kis időbe telik, Akakij imigyen sürget:
Eeee-eeeeee-eeeee!
Biztos, ami biztos, megkérdezem tőle:
Csak eee, vagy íííí is?
Eeee! – zárja le a parttalanná váló beszélgetést, és nekiesik, ahogy elé teszem az eee-t. Azért teszek mellé egy kis ííí-t is, soha nem lehessen tudni.
És elégedetten nézem. A tizenegy nap alatt szépen kigömbölyödött. De még messze van végső kiterjedésétől.
És Akakij is elégedett. Eee-re ííí-zik.
De ő mégiscsak elégedettebb, állapítom meg, mert eszembe jut: v. Frisch, Lorenz és Tinbergen óta az állati viselkedéstan területén senki nem kapott Nobelt. És az '73-ban volt, negyvenhárom éve. Pedig, ne szerénykedjünk, vannak eredmények, vannak eredmények!



2016. május 5., csütörtök

Létező és nem létező dolgokról


„Miért van egyáltalán létező, nem pedig inkább a semmi?”



                                                                Martin Heidegger




A strigákról, mivel ilyenek nincsenek, semmiféle vizsgálat ne tartassék.”


                                                                 Könyves Kálmán




Szeretném elmondani, hogy olyan, hogy herevasalás nem létezik, ez egy bőrfeszesítő eljárás, ami azért fontos, hogy a fekete nyolcasok ne üssék majd a térdemet később."


                                                                  Berki Krisztián





2016. január 23., szombat

Embert szolgálni (g)

Később vagy korábban...? ezen töprengtem. És hozzátettem: mert a magyar piac nem nagy piac, de akkor is piac.
Néhány évvel ezelőtt bizarr szenvedély csiklandozott: naponta több részt is megnéztem a The Twilight Zone című sorozatból. Az eredeti, 1959 és '64 között készült fekete-fehér változatot szerettem, árad ebből valami naiv képzet a világegyetemről, gyermeki hit az emberről. Ez az ábrázolás arra figyelmeztetett, hogy néhány évtized múlva majd mi is megmérettetünk és esetleg bájosan együgyűnek találtathatunk; jó orvosság ez önhittség ellen, segít a jellemfejlődésben. És persze szórakoztatott is, jellemet sem csak szenvedés árán érdemes fejleszteni.
1962 márciusában mutatták be az Egyesült Államokban a Damon Knight írása nyomán készült To Serve Man című részt. Most röviden elszpojlerzem, de aki akarja, meg is nézheti a Youtube-on a 22 perces epizód 4 perces összefoglalását:

 

Idegenek érkeznek a földre; egyiküket, egy ijesztő küllemű, figyelemre méltó méretekkel bíró alakzatot az ENSZ-nél/-ben fogadják. Az ENSZ egy terem, ahol kamerák vannak, néhány kiváltságos ország képviselője íróasztalok mögött ül, újságírók közvetítik a nagy találkozást és egy kopasz ember – azt hiszem, ő képviseli a Szovjetuniót – szendvicset majszol. Az idegen közli a főtitkárral, aki mellett egy fontos ember eközben jegyzeteket készít, hogy jó szándékkal érkeztek, segíteni kívánnak, megoldják az emberiség nagy problémáit. A földiek bizalmatlanok, az idegen pedig eltávozik, de az ENSZ-ben valószínűleg éppen a földönkívüliek limlomjainak elhelyezésére szolgáló asztalon hagy egy mappát.
Mivel a mappa az idegenek – a kanamitek – nyelvén íródott, a kódfejtőkhöz kerül. A szívós munka meghozza gyümölcsét: amikorra a kanamitek termővé változtatták a sivatagokat is, megérti az emberiség a mappa címét: To Serve Man; vagyis: „Az embert szolgálni”. Íme a Paradicsom!
Most már szorosabbra lehet fűzni a kanamit-ember kapcsolatokat. Az emberek az ismeretlen ígéretének kedélyes izgalmával sorakoznak, hogy feljussanak a kanamitok bolygójára szállító űrhajóra. Itt látjuk a fő kódfejtőt, lemérik, mert a beszállás előtt fel kell állni egy mérlegre, és már a lehajtott lépcsőn a lába, amikor felbukkan az asszisztense. Kétségbeesetten kiabál: „Ne szálljon fel! A könyv többi része... Az embert szolgálni-é... Ez egy szakácskönyv!”
Most arról is megbizonyosodhatunk, hogy a fő kódfejtő gyors eszű ember, azonnal rájön, hogy hibázott. Félreértették a címet, To Serve Man, ez lehet Az embert szolgálni, de lehet Embert felszolgálni is. És itt az utóbbiról van szó: a kanamitok gourmand-gourmet kannibálok.
Meghánytuk-vetettük a dolgot fordító barátommal, mert mindkettőnket az élet nagy kérdései foglalkoztatnak, és arra jutottunk, ezt nem lehet lefordítani. Ha egyszer az angolban a to serve ige azt is jelenti, „szolgálni” és azt is, „felszolgálni”, akkor itt nem lehet semmit tenni. Ezt a nyelvi csalárdságot fel is hánytorgatják a történetnek; mekkora az esélye annak, kérdezi a wiki szerint Marc Scott Zicree, hogy a serve igének ez a kettős jelentése megvan egy idegen nyelv egy igéjében, kiváltképp egy földönkívüli idegen nyelvében?
Eddig a tudományos rész, most egy kis fantasztikus.
Eljátszottam a gondolattal, hogy „mi lett volna, ha...?” Mi lett volna, ha Magyarország úgy dönt 1959-ben, hogy átveszi a sorozatot? Mondjuk, mert egy amerikai elvtárs meggyőzi Aczél elvtársat, és az elvtárs is ember, a pénz meg beszél, ki tudja, hogyan mennek ezek a dolgok. Aczél elvtárs, akkor még alacsonyabb beosztásban, felterjeszti a TTT-koncepciót és hogy nyissanak ablakot a munkásosztálynak a világegyetemre a The Twilight Zone-nal. A munkást inkább egyetemes kérdések foglalkoztassák, mint hétköznapiak vagy ideológiaiak. A központi bizottság tagjai szívják a fogukat, kemény valutával kell fizetni, de valahogy keresztülmegy a javaslat. A tekercsek minden héten vagy minden második héten megérkeznek, szirénázó rendőrautó kíséretében elviszik a szinkronstúdióba, és rohammunkában, mert valahogy az ilyen fontos projekteket mindig rohammunkában végzik, nekilátnak a magyarításnak. És rendben megy minden, Aczél elvtárs elégedett, a munkásosztály elégedett, az amerikaiak elégedettek, talán még a szovjet elvtársak is elégedettek. Csakhogy a 3. szezon 24. részénél beüt a ménkű: mit kezdjenek ezzel a To Serve Man-nel?... A munkásosztály mohó türelmetlenséggel várja az új részt, erről beszélnek egész héten a gyárban. Izzanak a telefonok, álvtárzs, álvtárzs, ideges lótás-futás, kapkodás, sietős léptek kulturális intézmények folyosóin, aszpirin, kiabálás, valaki szívrohamot kap, valeriána, fejek hullanak...
Itt megálltam a képzelgéssel. Mégsem lehetek ilyen kegyetlen embertársaimmal, még képzeletben sem. Elvetem ezt a fantáziát, és azt mondom: később. A magyar piac kicsi piac, de piac. Ha be akartak volna törni a To Serve Man-nel, később, sokkal később kellett volna. Amikor már nincs Aczél elvtárs – ez már megvan –, és már mindenki jól beszél angolul – ez még várat magára.
A dolog ennyiben is maradt volna, illetve hogy nem is születik meg ez az egész kis történetecske, ha nem kezdek el gondolkodni azon, hogy milyen nyomozó figurák bukkantak fel a magyar irodalomban. Eszembe jutott, hogy Garas Dezső játszott egy fekete köpenyes, ravaszkodva szaglászó alakot, aki mintha egy rejtélyes ügyet próbált volna felderíteni; úgy rémlett, ez a Kísértet Lublón-ban lehetett. (Közben utánanéztem, jól emlékeztem – kivételesen –, Strang inspektor volt a neve.) Elmentem tehát a kiskönyvtárba (egy kis falu kis könyvtárába), ahol lepakoltuk Mikszáth 1960-as kiadású összesét egy elfeledett polc elfeledett felső részéről (egy elfeledett könyvtárossal: éppen összesítést készített, a tavalyi évben 198 könyvtárlátogatás történt, és ebben vastagon benne vannak a lurkók, akik internetezni járnak oda; azt nem tudom, hányan laknak itt, 900 és 1000 közé teszem). Sajnos, mint kiderült, a sorozat csak darabszámra van meg, minden meglévő kötetből három-hat példányt találtam, a maradék – értelemszerűn a legtöbb – hiányzott. Persze ezek is nyilván megvannak valahol, azokban a kiskönyvtárakban, melyekkel egymás közt ez a kiskönyvtár könyvtárközi bartell keretében valamikor, ki tudja, mikor, szétosztotta a sorozatot. (Az egész úgy hangzik, mintha Borges vagy Calvino írta volna, pedig nem: ez Mikszáth.) Jobb híján, illetve igazából, örültem is neki, elhoztam a 15. kötetet, pontosabban a XV. kötetet, mégpedig A sipsirica miatt – nemrég olvastam belőle egy idézetet, ez felkeltette az érdeklődésem.
Elkezdtem tehát este olvasni. 83. oldal: „A SIPSIRICA”; alatta: 1902; aztán újfent megállapítottam, Mikszáth igen szórakoztató egy figura. Mesél a pesti emberről meg a budai emberről, meg a budai kis korcsmákról, meg a pestiekről, akik átjárnak Budára a fiákerekkel és elrontják a régi jó, családias budai hangulatot. Egy Balázs Sándor nevű író ajánlja neki (a narrátornak vagy Mikszáthnak vagy a narrátor Mikszáthnak), hogy egyenek a „Fehér Pávában”, azt még nem találták meg a pestiek. A Fehér Páva az akkori mérce szerint korosodó, de férfimérce szerint még mindig takaros Jahadovska asszony korcsmája. Így ír Mikszáth Jahodovskáról:
„Volt benne valami különös, valami kívánatos, szinte azt lehetne mondani, hogy a szem rajta tapadt, mint a darázs a csöpögő mézen.
De hát ez mind nem ért semmit, mert Jahodovska igen tisztességes asszony volt és csak üzletével törődött, meg a lányával.
Ő maga szolgálta fel a vendégeit, bent a konyhában két magyar parasztasszonyt tartott (...)”

Tanár úr, álljunk meg egy szóra!
Mit csinált Jahodovska asszony a vendégeivel?! „Ő maga szolgálta fel” őket. Érdekes. Azonnal be is ugrott a The Twilight Zone. (Persze ebben semmi különös nincs, Mikszáthról mindenkinek az jut eszébe.) Ha nem arról van szó, hogy Jahodovska asszony embereket szolgált fel, mint az idegenek – márpedig továbbolvasva láttam, állatokat szolgát fel –, akkor 1902-ben a „felszolgálni” ige ugyanúgy fungált, mint 1902-ben vagy 1962-ben vagy ma az angol „to serve”. Illetve ezt finomítani kell. A kötet végén ugyanis részletekbe menő jegyzetek vannak. A „Szövegváltozatok”-nál (275. oldal) megtudjuk, hogy Mikszáth „több ízben módosította az első közlés, a Vasárnapi Újság szövegét”, de az 1903-as változat hibáit e kötet szerkesztői (Bisztray Gyula és Király István) javították az 1902-es szövegváltozat alapján, és hogy „Az 1906. évi kiadást (MKm 23. köt.) nem fogadhattuk el alapszövegnek, mert a Révai-kiadócég valamely illetéktelen tényezője számos helyen »belejavított« (értsd: belerontott) Mikszáth szövegébe. A Révai-kiadócégnek ez az ismeretlen belső munkatársa teljesen értetlenül, idegenül állott Mikszáth szép magyar nyelve, ízes beszéde előtt. Nem tudott magyarul s nem értette Mikszáth mondanivalóját! Kontár munkája lépten-nyomon elképesztő tudatlanságot árul el.” A következő oldalon tételes jegyzéket találunk a szövegváltozatokról, ebben:

Lap      Sor

87 :    1      Ő maga szolgálta fel a vendégeit, [Mindenik  szövegben így!]

Látok itt egy felkiáltójelet, ami éppen lehetne az indulat kifejezése is – csak egy oldallal vagyunk a Révai kiadó belső kontárját ostorozó részen túl –, de inkább arra gyanakszom, az ötvenes évek végén a két szerkesztő ugyanolyan különösnek találta ezt a variációt (majdnem azt írtam: mutáns-t), mint én 2016-ban.
Viszont. Ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem Mikszáth szép magyar nyelvét, ízes beszédét? Azt akarom, hogy kontár munkám elképesztő tudatlanságot áruljon el? Nem, még illetéktelen tényező se akarok lenni. Ezért örömmel fogadom el Mikszáth változatát alapszövegnek a szó legtágabb értelmében, és erre tekintettel adom meg a végső választ:
Korábban. A magyar piac ugyan kicsi piac, de piac. Ha be akartak volna törni a To Serve Man-nel, korábban, sokkal korábban kellett volna. Amikor még nem volt Aczél elvtárs, és Mikszáth fordította a szinkront a sci-fikhez.