Tizenegy napja befogadott cicám, a keresztségben (bár ő valami természeti vallást követ) Akakij Akakijevics, leszökken, megáll a hűtőszekrény előtt, rám néz.
– Mit szeretne,
Akakij? – kérdem. – Eee?
– Eeee – feleli.
Előveszem a tálkát,
leteszem elé. Vagy előveszem a tálkát, és előveszem az üvegcsét
is, melybe gondosan átkanalaztam a bádogdobozból – a
bádogdobozosodást megelőzendő – a neki illatos, nekem szagos
falatkákat, átpakolok és apró darabokra vágok mindent, és mivel
ez kis időbe telik, Akakij imigyen sürget:
– Eeee-eeeeee-eeeee!
Biztos, ami biztos,
megkérdezem tőle:
– Csak eee, vagy íííí
is?
– Eeee! – zárja le a
parttalanná váló beszélgetést, és nekiesik, ahogy elé teszem
az eee-t. Azért teszek mellé egy kis ííí-t is, soha nem lehessen
tudni.
És elégedetten
nézem. A tizenegy nap alatt szépen kigömbölyödött. De még
messze van végső kiterjedésétől.
És Akakij is
elégedett. Eee-re ííí-zik.
De ő mégiscsak
elégedettebb, állapítom meg, mert eszembe jut: v. Frisch, Lorenz
és Tinbergen óta az állati viselkedéstan területén senki nem
kapott Nobelt. És az '73-ban volt, negyvenhárom éve. Pedig, ne szerénykedjünk,
vannak eredmények, vannak eredmények!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése