Ismerd meg énmagad!

Végül is nem lehet kizárni, hogy az olvasás segíthet az önismeretben.

(Ezt alaptételként kezelik. Néhány napja hozzászóltam egy Salamon Pál interjúhoz, hirtelen kikívánkozott belőlem, hogy megosszam a világgal, mennyre hasonló az író és az én értékrendem. Kivéve, tettem hozzá, amit az olvasásról gondol. Én nem hiszek az olvasás embert javító erejében. Most finomítom ezt: az olvasás mégiscsak segít önmagunk megismerésében. Már ha szándékunkban áll ismerkedni önmagunkkal. Alkat kérdése.

Jó napot, én!

Jó napot! Hogy vagy, hogy vagy?

Hát ugye, megvagyok.

No, ez nem hangzik túl biztatóan. Te ilyen panaszkodós vagy, igaz, én?

Csak ha megkérdeznek, én.

(mint Sajó) Én vagyok a hülye én, minek beszélek magamba' én?)

Például. Jó egy hete írtam ezt. (Sok efféle szöveget írok, naponta hármat-négyet. Dramaturgiai-logikai értelemben egyívású darabok, elindulnak A pontból, B-nél még minden rendben, C-nél apró megingások mutatkoznak, D a lá Romeo eldobja a nevét, végül pedig, mármint a szöveg végén, elérkezem egy ponthoz, amit leginkább az óceánhoz lehetne hasonlítani, vagyis a végtelenhez, a szétterülő térhez, ahol az ég és a víz elérhetetlenül találkozik - nem találkozik. Logikai értelemben ez annyit tesz, hogy egyetlen gondolatmenetemnek sincs vége, így végkövetkeztetése és tanulsága sem. És ez nem is rossz, elég jó modellje a valóságnak, csak hát egyetlen olvasó sem ilyen befejezésre vágyik. Akkor inkább füllentsünk egy véget, de ha lehet, vicceljük is el, jelezve, hogy azért a világ megmagyarázhatatlanságát nem vesszük komolyan. Fiatalok vagyunk és erősek stb., stb., és amíg így érezzük, el lehet viccelni.)

Nem teszem idézőjelbe magam:

Akakij felébred. A hőségben is itt alszik, a kezemnek dőlve, az egéralátéten, az egéren.

Értetlenül néz.

Ez a tekintet ismerős. Apámnak volt hasonló, amikor már erősen leépült szellemileg. (Úgy értem, élete utolsó szakaszában. A szavak néha éppen azt jelentik, amit.) Nyugalmas sárga tenger (apámnál szürke), álomporral meghintve. A kancsó limonádét nézi, mintha nem is azt. Ha mozdítom a kezem, követi. De csak ha lassan mozdítom, ami gyors, az nem létezik.

Egyszerre meglátom a kérdést a tekintetében. Hol vagyok? De ez nem csak egy amolyan 'hol vagyok?', mint egy információs automatánál vagy egy bolygó hollandinál a szigeten, ez a jelentés mélységes mélyébe hatoló kérdés. Valahogy úgy kéne körülírni, ahogy Heidegger tette, csak egy 21. századi fülledt délutánon nem ildomos az értelmünket elhomályosítani. Hol vagyok mint Ki vagyok?

Ezt kérdezi Akakij.

Nekem kéne válaszolnom. Mivel csak én vagyok itt, én láttam, hogy ezt kérdezi, talán éppen tőlem kérdezte (mert ki mástól...?) (A világegyetem kitüntetettje vagyok. A. az origo.)

Lassan rám emeli tekintetét, és ez annyira zavarba ejtő, hogy a filozofálgatássá kényszerített szavak elillannak. Akakij engem néz, mint előbb a limonádés kancsót, vagyis mintha nem is engem nézne. Utolsó tétova erőmmel még egy kérdést beleantropomorfizálok (Hozsánna, Helmetzy!), de nem azt, hogy Hol vagyok?, se nem azt, hogy Ki vagyok?, hanem azt, hogy Mi ez?

(Ezzel el is elvesztettem a világegyetem kitüntetettje címet.)

Ez a kérdés tíz napja itt nyugodott a pendrive-on. Tegnap este aztán megkaptam a választ.

„Ma reggel Theodor W. Adorno valami nagyon macskás dolgot művelt:”, kezdi Cortázar A fantasztikum érzete című esszéjét (regényeknél szokták számba venni a leghatásosabb indító mondatokat, esszék közt ez esélyes lenne), „egy szenvedélyes szónoklat, félig jeremiád, félig a nadrágomhoz erősen hozzádörgölőző vonaglás közepette egyszer csak mozdulatlanná dermedt, és mereven egy pontra szegezte tekintetét a levegőben, ahol számomra semmi látnivaló nem akadt egész a falig, ahol Évreux püspökének kalickája függ, az viszont Theodor érdeklődését soha nem keltette fel. [Évreux püspöke – de vajon melyik? Valakit az urak közül C. érdemesnek tartott arra, hogy a papagáját(?), kanáriját(?) róla nevezze el. Erről sem tudok semmit.] Bármelyik angol hölgy azt mondta volna, hogy a macska egy reggeli kísértetet látott, a legvalódibb és legkönnyebben tetten érhető kísértetek egyikét, és a kezdeti dermedtségtől a feje lassú, balról jobbra történő elfordításig tartó átmenet, amely az ajtó látványának vonalában véget ért, bőséges bizonyítékot szolgáltat arra, hogy a kíméletlen leleplezéstől valószínűleg zavarba jött kísértet épp akkor távozott.”

Ennyire egyszerű volt a képlet. És minél többször olvasom el ezt a bevezetőt, annál nyilvánvalóbb, mi is történt tíz napja. Már tisztán emlékszem, hogy Akakij is dermedt volt, dermedtségének pedig volt egy kezdeti állapota, Évreux püspökének kalitkája a limonádés kancsó, A. feje lassú, balról jobbra történő elforgatása (és úgy is volt! tényleg balról jobbra!) adott alkalmat a gondolatmenetre, erre a maszlagra, amely, most már ez is az igazság fényében tündöklik, merő egy kitaláció, önhazugság, csak a tényt kívántam leplezni; az ajtó látványának vonala a fülem vagy egy elálló tincs, és mindez bőséges bizonyítékot szolgáltat arra, hogy a kíméletlen leleplezéstől zavarba jöttem és összehordtam mindenfélét: kijutottam a végszavaktól, igazságoktól és tanulságoktól ment óceánra – de tegnap este, hogy végre erre a szövegre akadtam, tettem egy lépést saját magam felé: a leírt szavak gátat emeltek az óceánra, és most már tudom: csak egy könnyen tetten érhető kísértet vagyok.

s-media-cache

 

 

 

 

Az idézet Julio Cortázar Sehol sem teljesen jelen című esszékötetéből való (L'Harmattan, 2015, Imrei Andrea fordítása)