A
jövőbeli, súlyosabb félreértések elkerülése végett
fordulok Önökhöz. Indítványom egyszerű, őszinte és jó
szándékú, egyszóval, ha megengedik nekem ezt a szerénytelenséget,
zseniális; Önöknek mind a tudása, mind az eszközeik megvannak
egy ilyen bagatell nyelvi újítás keresztülviteléhez.
Történt
pedig, hogy levelezésbe bocsátkoztam egy távol-keleti ifjú
hölggyel, pontosabban jó néhány távol-keleti ifjú hölggyel és
ifjú urakkal is meg kevésbé ifjú hölgyekkel és urakkal, továbbá
nem csak távol-keletiekkel. Afféle kis on-line közösség alakult
ki, 網友
(wangyou)
lettünk, akiket a nyelvtanulás köt össze; napi rendszerességgel
számoltunk be egymásnak magán- és közéletünk alakulásáról,
az időjárásról, tervekről és terrorcselekményekről stb.,
végtére is egészen picike lett ez a bolygó, ha az Amazonásznál
meglebbenti szárnyát egy pillangó, másnap itt is meg mindenfelé
meglebbenti a szárnyát egy csomó pillangó, tetszik vagy nem,
tisztelt Akadémia, ilyen lett a világ, ilyenek lettek a pillangók.
Egy
alakalommal, mert egyébként szeretem és hirtelen eszembe jutott,
megosztottam egy számot wangyouimmal. Íme:
On-line
barátkozásunk játszóterén lehetőség volt kommentálni egymás
posztjait, és a fent említett ifjú hölgy a következőt jegyezte
meg:
„Oh,
poor guy!”
Önök
is jól tudják, hogy a nyugati kultúra alapvetően individualista
kultúra, legalábbis így mondják, és bizonyára a keleti
kultúrával való összevetés alapján jutottak erre a
következtetésre. Engem ez oly módon érint, hogy bárki bármit
mond, néha az az érzésem támad, rólam beszél, ha meg egy keleti
ember, akkor még inkább. Jelen eseten is megütközve ültem zöld
gömbömön a monitor előtt.
„Why
do you think I am a poor guy?...” –
kérdeztem, így vagy hasonlóképpen, és hozzátettem (talán mert
tetszett is nekem ez az ifjú hölgy, bár erre tényleg nem
emlékszem, és ha emlékeznék se vallanám be (azt mondanám, nem
emlékszem), és egyébként is ellene vagyok a virtuális
ismerkedésnek) (na de ez nem tartozik ide), hogy:
„I
am not in love with anyone.”
„Uhh,
you!...”, írta
erre, „You!
I mean the guy in the song is a miserable one.”
Ez
pedig így egy igencsak kellemetlen helyzet, mert hiszen a hölgy azt
hihette, hogy én valami egoista vagyok, aki mindig mindent saját
magára vonatkoztat, aki úgy jár-kel a világban, mintha neki sütne
a nap, neki folynának a folyók, neki domborítanának a hegyek és
neki libbentenének a pillangók, mi több, ha megoszt egy számot,
akkor annak kapcsán is az az öntelt kényszerképzete támad, az ő érzelmi életéről
beszél mindenki. Néha megesik ez persze, ahogy mondtam, de hangsúlyozom,
néha, nem gyakrabban. Ebben az esetben természetesen szó sem volt
ilyesmiről, félreértés történt, hiszen én nyugati vagyok,
Szókratész értem ürített bürökpoharat, Jézus értem feszült
a kereszten, a Napkirály értem volt az állam, ezeket nagyjából
értem is, szemben Buddha nevetésével, Síva karjaival vagy a maják
húszas számrendszerével, mert ezek csak díszletek nekem: a
nyugati kultúra börtönében élek, a kultúra diktálta
individualizmusból és nem!,
határozottan nem személyiségem fogyatékosságából következett
ez a félreértés.
Ugyancsak
nyugati mivoltomból következik, hogy elgondolkodtam, hogyan tudnánk
elejét venni a további hasonló félreértéseknek. Arra jutottam,
hogy mint majdnem mindig, most is a nyelv bizonyult elégtelennek.
Önök, mint nyelvészek és mint akadémikusok, nyilván máris
látják a probléma lényegét:
Ha
A. és B. ember beszélget és egyesszám harmadik személyben
tesznek kijelentést C.-ről, mégpedig úgy, hogy hiányos a mondat
– és a nyelv imádja az efféle hiányos szerkezetlenséget –,
hogy csak úgy odavetik a lényeget, ha jól sejtem, az állítmányt,
akkor az félreérthetővé válik, és ha A. mondja, úgy magára
veheti B., ha pedig B. mondja, akkor A., és fordítva (sőt, inkább
fordítva, hogy ne bonyolítsuk el, és de
facto
A. mondta), mert úgy értelmezi, hogy az elmaradt rész egyesszám
második személy volt. Ahogy a spektrum végtelen részre osztható
és még sincs végtelen számú szavunk a színekre (bár a szavak
és hangok kombinációja ezt végül is lehetővé tenné), és ha
nagyon meg akarok nevezni egy új színt, akkor hozzá tudok mégis
rendelni egy új szót, úgy itt is kell találnom valami újat: egy
új személyt.
„Te
szegény!” – ez annyira megalázó, a sajnált mindig gyengébb,
az önsajnálat és a magunk sajnáltatása függőséget is okozhat;
a sajnáló mindig erősebb, a sajnálkozás könnyen viszolygássá,
esetleg megvetéssé fajulhat. De ha azt mondanánk: „Lá
szegény!”, egy új, friss, lágy szót bevezetve, ami az egész
kifejezést inkább érdekessé teszi, és már magában ez az
érdekesség-vonás is tompítja a sajnálatot. „Lá hülye!” –
mondhatnánk, hogy gyorsan egy másik példát hozzak, és világos
lenne, hogy nem egy harmadikról beszélünk, ugyanakkor nem olyan
durva az egész, mint a „Te hülye!”, ami egyenesen az ember
szívébe döfi ezt a „hülyét”, a címzett ismert; vagy a
„Hülye!”, amikor meg megint csak nem tudhatjuk biztosan, bár
nagyon nagy a valószínűsége, hogy nem rólunk, hanem egy
harmadikról hülyéről van szó, de azért mégsem vehetünk mérget
erre.
Legyen,
mondjuk, az új személy elnevezése „enyhítő második személy”,
mert sokkal finomabban, kulturáltabban, majdhogynem kedvesen fejezi
ki rosszallásunk, megvetésünk, utálatunk, lenézésünk;
simogatásszerű pofon vagy rúgásszerű cirógatás ez. (Az
elnevezésben persze rugalmas vagyok, ez, nyelvészeti ismereteim
alapján szakmai kérdés.)
Ennyi
lett volna tehát hézagpótló javaslatom.
Mihamarabbi
szíves intézkedéseiket várva, megelőlegezett bizalommal és az
előterjesztéseiknek megfelelően alakuló tisztelettel:
B.,
amatőr neologista
Remek ötlet.:D És a számot is szeretem!
VálaszTörlésKöszönöm!:-)
Törlés(Persze az Akadémia máig nem válaszolt...)