2017. július 19., szerda

Miért nem írok, amikor írok?

Ma sem írtam*. („Ma nem mentem iskolába.”) Már önmagában is csalás a mondat, azt sugallja, hogy rendesen szoktam írni. Éppen nem rendesen szoktam írni, az írás nálam valami kivételes része a napok menetének, rendellenesség, sőt természetellenesség – az én természete(m) ellen való. 
Talán az Élet és az Irodalom csap itt össze. Ha megélek valamit és azon melegében írok róla, az jó, de már ott is látom a torzulásokat és az egész folyamat értelmetlenségét. Lényegében egy haszna lenne, hogy emlékezzem, fel tudjak idézni megtörtént eseményeket. Csakhogy ez akkor lenne haszon, ha használnám valamire, például egy regényhez, novellához, bármihez, amit már tisztán az irodalomhoz sorolunk. De ezeket soha nem használom. Az emlékeim használom. Legjobb esetben az emlékeim megidézem a szövegekkel, de volt már olyan, hogy semmire, de semmire nem is emlékeztem a leírtakból. Ami talán azt jelenti, nem is volt jelentőségük, és így ezek használata a múlt, egy épített idearendszer meghamisítása – hiszen a múltat nem a tényszerűség hitelesíti, hanem az, hogy eleven. (Vagy éppen szándékosan azt okozza valami, hogy ne emlékezzem. De akkor is így a jobb, aki olvasná, magában úgyis észrevenné az elhallgatottat. A jó irodalom egyik fűszere.)
A feljegyzések a valóság első átértelmezései, válogatok a megtörtént események közt a pillanatnyi hangulatomnak megfelelően. Az idő aztán újból szűr, és akkor jön létre a múlt.
Akkor tehát miért jegyzetelek?
Mert rossz a lelkiismeretem. Mánia a rögzítés, de közben érzem a hamis hiábavalóságát, ettől aztán állandósult a rossz közérzetem. Kell csinálni és hamis.
Mi a megoldás?
Az a létforma, amikor megfeledkezünk a kötelességekről, nincs kényszer, hogy ezt vagy azt tegyünk, konkrétan nincs napi penzum, mechanikus és szinte matematizált feldolgozás. Az emlékezés az, ami bennünk megmarad, a múlt pedig az, ami akkor válik megfoghatóvá, amikor ebből, csakis ebből, a bennünk fennmaradt anyagból építkezünk, ezt írjuk le. Hagyjuk a memóriát dolgozni, bízzuk rá a döntést, mi fontos és mi nem, mit kell törölni, mit kell megmenteni. (Az agy(?) idealizálása, tudom.)
(Természetesen ennek a használata is végeredményben hamis kép lesz, de ösztönösen hamis, ami menti – valahogy úgy, ahogy a macska gonosz játékát az egérrel menti a tudat hiánya vagy - kedvelem a macskákat - részlegessége.)
Mégis a legjobb az lenne, ha nem létezne semmiféle elvárás magammal szemben, fel sem merülne, hogy írjak – tegnap olvastam egy most igen fontosnak tartott regényt, hosszú-hosszú visszaemlékezés; egyfolytában azon gondolkodtam: mi értelme ennek?, merő egy rekonstrukció. A „mi értelme?” kérdés el is nyomta a „miért fontos ez nekem?”-et. Eleve nem kéne semmit írni, megszabadulni a „kell” kellemetlenségétől, és helyette: élni. – Ez az ember éveken át, sőt élete jó részén keresztül emlékezett az életére, rekonstruált. Előttem lebeg a kép, hogy a halála pillanatában rettenetesen sajnálni fogja, hogyan pazarolta el az idejét.
Csak hát már nem lehet. Nem belém nevelték – majdnem ezt írtam –, hanem én kényszerítettem magam ebbe a helyzetbe. Önkéntes kényszerzubbony, amiből közben próbálok kibújni az ember természetes állapotába: a szabadságba. (Kacaj.) („kibújni valamibe”.) Ezért van, hogy azt mondom, „Ma sem írtam”, aztán arról írok, hogy nem írtam.
De azt el kell ismerni, ebben a mondatocskában nagyon szépen testet ölt ez a sajátos létcsapda.**

* Szerettem volna valami olyat - azt hívom írásnak -, hogy egy jelenetben emberek beszélgetnek, mozognak, győzködik egymást, érzelmeket mutatnak, egyszóval élnek. Hazugnak érzem, ha ilyet írok, jobb esetben játéknak. Pedig olvasni ezeket szeretem jobban, és azt mondják, érdemes olyasmit írni, amit olvasni szeretne az ember.

** Különben az egész bejegyzést a rossz lelkiismeret szülte. Tisztességtelenül itt mondom el: felesleges volt - nem megírni - publikálni.***

*** De legalább több hónap után került valami ide.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése