Talán az Élet és
az Irodalom csap itt össze. Ha megélek valamit és azon melegében
írok róla, az jó, de már ott is látom a torzulásokat és az
egész folyamat értelmetlenségét. Lényegében egy haszna lenne,
hogy emlékezzem, fel tudjak idézni megtörtént eseményeket.
Csakhogy ez akkor lenne haszon, ha használnám valamire, például
egy regényhez, novellához, bármihez, amit már tisztán az
irodalomhoz sorolunk. De ezeket soha nem használom. Az emlékeim
használom. Legjobb esetben az emlékeim megidézem a szövegekkel,
de volt már olyan, hogy semmire, de semmire nem is emlékeztem a
leírtakból. Ami talán azt jelenti, nem is volt jelentőségük, és
így ezek használata a múlt, egy épített idearendszer
meghamisítása – hiszen a múltat nem a tényszerűség
hitelesíti, hanem az, hogy eleven. (Vagy éppen szándékosan azt
okozza valami, hogy ne emlékezzem. De akkor is így a jobb, aki
olvasná, magában úgyis észrevenné az elhallgatottat. A jó
irodalom egyik fűszere.)
A feljegyzések a
valóság első átértelmezései, válogatok a megtörtént
események közt a pillanatnyi hangulatomnak megfelelően. Az idő
aztán újból szűr, és akkor jön létre a múlt.
Akkor tehát miért
jegyzetelek?
Mert rossz a
lelkiismeretem. Mánia a rögzítés, de közben érzem a hamis hiábavalóságát,
ettől aztán állandósult a rossz közérzetem. Kell csinálni és
hamis.
Mi a megoldás?
Az a létforma,
amikor megfeledkezünk a kötelességekről, nincs kényszer, hogy
ezt vagy azt tegyünk, konkrétan nincs napi penzum, mechanikus és
szinte matematizált feldolgozás. Az emlékezés az, ami bennünk
megmarad, a múlt pedig az, ami akkor válik megfoghatóvá, amikor
ebből, csakis ebből, a bennünk fennmaradt anyagból építkezünk,
ezt írjuk le. Hagyjuk a memóriát dolgozni, bízzuk rá a döntést,
mi fontos és mi nem, mit kell törölni, mit kell megmenteni. (Az agy(?) idealizálása, tudom.)
(Természetesen
ennek a használata is végeredményben hamis kép lesz, de
ösztönösen hamis, ami menti – valahogy úgy, ahogy a macska
gonosz játékát az egérrel menti a tudat hiánya vagy - kedvelem a macskákat - részlegessége.)
Mégis a legjobb az
lenne, ha nem létezne semmiféle elvárás magammal szemben, fel sem
merülne, hogy írjak – tegnap olvastam egy most igen
fontosnak tartott regényt, hosszú-hosszú visszaemlékezés;
egyfolytában azon gondolkodtam: mi értelme ennek?, merő egy
rekonstrukció. A „mi értelme?” kérdés el is nyomta a „miért
fontos ez nekem?”-et. Eleve nem kéne semmit írni, megszabadulni a
„kell” kellemetlenségétől, és helyette: élni. – Ez az
ember éveken át, sőt élete jó részén keresztül emlékezett az
életére, rekonstruált. Előttem lebeg a kép, hogy a halála
pillanatában rettenetesen sajnálni fogja, hogyan pazarolta el az
idejét.
Csak hát már nem
lehet. Nem belém nevelték – majdnem ezt írtam –, hanem én
kényszerítettem magam ebbe a helyzetbe. Önkéntes kényszerzubbony,
amiből közben próbálok kibújni az ember természetes állapotába:
a szabadságba. (Kacaj.) („kibújni valamibe”.) Ezért
van, hogy azt mondom, „Ma sem írtam”, aztán arról írok, hogy
nem írtam.
De azt el kell
ismerni, ebben a mondatocskában nagyon szépen testet ölt ez a
sajátos létcsapda.**
* Szerettem volna valami olyat - azt hívom írásnak -, hogy egy jelenetben emberek beszélgetnek, mozognak, győzködik egymást, érzelmeket mutatnak, egyszóval élnek. Hazugnak érzem, ha ilyet írok, jobb esetben játéknak. Pedig olvasni ezeket szeretem jobban, és azt mondják, érdemes olyasmit írni, amit olvasni szeretne az ember.
** Különben az egész bejegyzést a rossz lelkiismeret szülte. Tisztességtelenül itt mondom el: felesleges volt - nem megírni - publikálni.***
*** De legalább több hónap után került valami ide.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése