Embert szolgálni (g)

Később vagy korábban...? – ezen töprengtem. És hozzátettem: mert a magyar piac nem nagy piac, de akkor is piac.

Néhány évvel ezelőtt bizarr szenvedély csiklandozott: naponta több részt is megnéztem a The Twilight Zone című sorozatból. Az eredeti, 1959 és '64 között készült fekete-fehér változatot szerettem, árad ebből valami naiv képzet a világegyetemről, gyermeki hit az emberről. Ez az ábrázolás arra figyelmeztetett, hogy néhány évtized múlva majd mi is megmérettetünk és esetleg bájosan együgyűnek találtathatunk; jó orvosság ez önhittség ellen, segít a jellemfejlődésben. És persze szórakoztatott is, jellemet sem csak szenvedés árán érdemes fejleszteni.

1962 márciusában mutatták be az Egyesült Államokban a Damon Knight írása nyomán készült To Serve Man című részt. Most röviden elszpojlerzem, de aki akarja, meg is nézheti a Youtube-on a 22 perces epizód 4 perces összefoglalását:

 

Idegenek érkeznek a földre; egyiküket, egy ijesztő küllemű, figyelemre méltó méretekkel bíró alakzatot az ENSZ-nél/-ben fogadják. Az ENSZ egy terem, ahol kamerák vannak, néhány kiváltságos ország képviselője íróasztalok mögött ül, újságírók közvetítik a nagy találkozást és egy kopasz ember – azt hiszem, ő képviseli a Szovjetuniót – szendvicset majszol. Az idegen közli a főtitkárral, aki mellett egy fontos ember eközben jegyzeteket készít, hogy jó szándékkal érkeztek, segíteni kívánnak, megoldják az emberiség nagy problémáit. A földiek bizalmatlanok, az idegen pedig eltávozik, de az ENSZ-ben valószínűleg éppen a földönkívüliek limlomjainak elhelyezésére szolgáló asztalon hagy egy mappát.

Mivel a mappa az idegenek – a kanamitek – nyelvén íródott, a kódfejtőkhöz kerül. A szívós munka meghozza gyümölcsét: amikorra a kanamitek termővé változtatták a sivatagokat is, megérti az emberiség a mappa címét: To Serve Man; vagyis: „Az embert szolgálni”. Íme a Paradicsom!

Most már szorosabbra lehet fűzni a kanamit-ember kapcsolatokat. Az emberek az ismeretlen ígéretének kedélyes izgalmával sorakoznak, hogy feljussanak a kanamitok bolygójára szállító űrhajóra. Itt látjuk a fő kódfejtőt, lemérik, mert a beszállás előtt fel kell állni egy mérlegre, és már a lehajtott lépcsőn a lába, amikor felbukkan az asszisztense. Kétségbeesetten kiabál: „Ne szálljon fel! A könyv többi része... Az embert szolgálni-é... Ez egy szakácskönyv!”

Most arról is megbizonyosodhatunk, hogy a fő kódfejtő gyors eszű ember, azonnal rájön, hogy hibázott. Félreértették a címet, To Serve Man, ez lehet Az embert szolgálni, de lehet Embert felszolgálni is. És itt az utóbbiról van szó: a kanamitok gourmand-gourmet kannibálok.

Meghánytuk-vetettük a dolgot fordító barátommal, mert mindkettőnket az élet nagy kérdései foglalkoztatnak, és arra jutottunk, ezt nem lehet lefordítani. Ha egyszer az angolban a to serve ige azt is jelenti, „szolgálni” és azt is, „felszolgálni”, akkor itt nem lehet semmit tenni. Ezt a nyelvi csalárdságot fel is hánytorgatják a történetnek; mekkora az esélye annak, kérdezi a wiki szerint Marc Scott Zicree, hogy a serve igének ez a kettős jelentése megvan egy idegen nyelv egy igéjében, kiváltképp egy földönkívüli idegen nyelvében?

Eddig a tudományos rész, most egy kis fantasztikus.

Eljátszottam a gondolattal, hogy „mi lett volna, ha...?” Mi lett volna, ha Magyarország úgy dönt 1959-ben, hogy átveszi a sorozatot? Mondjuk, mert egy amerikai elvtárs meggyőzi Aczél elvtársat, és az elvtárs is ember, a pénz meg beszél, ki tudja, hogyan mennek ezek a dolgok. Aczél elvtárs, akkor még alacsonyabb beosztásban, felterjeszti a TTT-koncepciót és hogy nyissanak ablakot a munkásosztálynak a világegyetemre a The Twilight Zone-nal. A munkást inkább egyetemes kérdések foglalkoztassák, mint hétköznapiak vagy ideológiaiak. A központi bizottság tagjai szívják a fogukat, kemény valutával kell fizetni, de valahogy keresztülmegy a javaslat. A tekercsek minden héten vagy minden második héten megérkeznek, szirénázó rendőrautó kíséretében elviszik a szinkronstúdióba, és rohammunkában, mert valahogy az ilyen fontos projekteket mindig rohammunkában végzik, nekilátnak a magyarításnak. És rendben megy minden, Aczél elvtárs elégedett, a munkásosztály elégedett, az amerikaiak elégedettek, talán még a szovjet elvtársak is elégedettek. Csakhogy a 3. szezon 24. részénél beüt a ménkű: mit kezdjenek ezzel a To Serve Man-nel?... A munkásosztály mohó türelmetlenséggel várja az új részt, erről beszélnek egész héten a gyárban. Izzanak a telefonok, álvtárzs, álvtárzs, ideges lótás-futás, kapkodás, sietős léptek kulturális intézmények folyosóin, aszpirin, kiabálás, valaki szívrohamot kap, valeriána, fejek hullanak...

Itt megálltam a képzelgéssel. Mégsem lehetek ilyen kegyetlen embertársaimmal, még képzeletben sem. Elvetem ezt a fantáziát, és azt mondom: később. A magyar piac kicsi piac, de piac. Ha be akartak volna törni a To Serve Man-nel, később, sokkal később kellett volna. Amikor már nincs Aczél elvtárs – ez már megvan –, és már mindenki jól beszél angolul – ez még várat magára.

A dolog ennyiben is maradt volna, illetve hogy nem is születik meg ez az egész kis történetecske, ha nem kezdek el gondolkodni azon, hogy milyen nyomozó figurák bukkantak fel a magyar irodalomban. Eszembe jutott, hogy Garas Dezső játszott egy fekete köpenyes, ravaszkodva szaglászó alakot, aki mintha egy rejtélyes ügyet próbált volna felderíteni; úgy rémlett, ez a Kísértet Lublón-ban lehetett. (Közben utánanéztem, jól emlékeztem – kivételesen –, Strang inspektor volt a neve.) Elmentem tehát a kiskönyvtárba (egy kis falu kis könyvtárába), ahol lepakoltuk Mikszáth 1960-as kiadású összesét egy elfeledett polc elfeledett felső részéről (egy elfeledett könyvtárossal: éppen összesítést készített, a tavalyi évben 198 könyvtárlátogatás történt, és ebben vastagon benne vannak a lurkók, akik internetezni járnak oda; azt nem tudom, hányan laknak itt, 900 és 1000 közé teszem). Sajnos, mint kiderült, a sorozat csak darabszámra van meg, minden meglévő kötetből három-hat példányt találtam, a maradék – értelemszerűn a legtöbb – hiányzott. Persze ezek is nyilván megvannak valahol, azokban a kiskönyvtárakban, melyekkel egymás közt ez a kiskönyvtár könyvtárközi bartell keretében valamikor, ki tudja, mikor, szétosztotta a sorozatot. (Az egész úgy hangzik, mintha Borges vagy Calvino írta volna, pedig nem: ez Mikszáth.) Jobb híján, illetve igazából, örültem is neki, elhoztam a 15. kötetet, pontosabban a XV. kötetet, mégpedig A sipsirica miatt – nemrég olvastam belőle egy idézetet, ez felkeltette az érdeklődésem.

Elkezdtem tehát este olvasni. 83. oldal: „A SIPSIRICA”; alatta: 1902; aztán újfent megállapítottam, Mikszáth igen szórakoztató egy figura. Mesél a pesti emberről meg a budai emberről, meg a budai kis korcsmákról, meg a pestiekről, akik átjárnak Budára a fiákerekkel és elrontják a régi jó, családias budai hangulatot. Egy Balázs Sándor nevű író ajánlja neki (a narrátornak vagy Mikszáthnak vagy a narrátor Mikszáthnak), hogy egyenek a „Fehér Pávában”, azt még nem találták meg a pestiek. A Fehér Páva az akkori mérce szerint korosodó, de férfimérce szerint még mindig takaros Jahadovska asszony korcsmája. Így ír Mikszáth Jahodovskáról:

„Volt benne valami különös, valami kívánatos, szinte azt lehetne mondani, hogy a szem rajta tapadt, mint a darázs a csöpögő mézen.

De hát ez mind nem ért semmit, mert Jahodovska igen tisztességes asszony volt és csak üzletével törődött, meg a lányával.

Ő maga szolgálta fel a vendégeit, bent a konyhában két magyar parasztasszonyt tartott (...)”

Tanár úr, álljunk meg egy szóra!

Mit csinált Jahodovska asszony a vendégeivel?! „Ő maga szolgálta fel” őket. Érdekes. Azonnal be is ugrott a The Twilight Zone. (Persze ebben semmi különös nincs, Mikszáthról mindenkinek az jut eszébe.) Ha nem arról van szó, hogy Jahodovska asszony embereket szolgált fel, mint az idegenek – márpedig továbbolvasva láttam, állatokat szolgát fel –, akkor 1902-ben a „felszolgálni” ige ugyanúgy fungált, mint 1902-ben vagy 1962-ben vagy ma az angol „to serve”. Illetve ezt finomítani kell. A kötet végén ugyanis részletekbe menő jegyzetek vannak. A „Szövegváltozatok”-nál (275. oldal) megtudjuk, hogy Mikszáth „több ízben módosította az első közlés, a Vasárnapi Újság szövegét”, de az 1903-as változat hibáit e kötet szerkesztői (Bisztray Gyula és Király István) javították az 1902-es szövegváltozat alapján, és hogy „Az 1906. évi kiadást (MKm 23. köt.) nem fogadhattuk el alapszövegnek, mert a Révai-kiadócég valamely illetéktelen tényezője számos helyen »belejavított« (értsd: belerontott) Mikszáth szövegébe. A Révai-kiadócégnek ez az ismeretlen belső munkatársa teljesen értetlenül, idegenül állott Mikszáth szép magyar nyelve, ízes beszéde előtt. Nem tudott magyarul s nem értette Mikszáth mondanivalóját! Kontár munkája lépten-nyomon elképesztő tudatlanságot árul el.” A következő oldalon tételes jegyzéket találunk a szövegváltozatokról, ebben:

Lap      Sor

87 :    1      Ő maga szolgálta fel a vendégeit, [Mindenik  szövegben így!]

Látok itt egy felkiáltójelet, ami éppen lehetne az indulat kifejezése is – csak egy oldallal vagyunk a Révai kiadó belső kontárját ostorozó részen túl –, de inkább arra gyanakszom, az ötvenes évek végén a két szerkesztő ugyanolyan különösnek találta ezt a variációt (majdnem azt írtam: mutáns-t), mint én 2016-ban.

Viszont. Ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem Mikszáth szép magyar nyelvét, ízes beszédét? Azt akarom, hogy kontár munkám elképesztő tudatlanságot áruljon el? Nem, még illetéktelen tényező se akarok lenni. Ezért örömmel fogadom el Mikszáth változatát alapszövegnek a szó legtágabb értelmében, és erre tekintettel adom meg a végső választ:

Korábban. A magyar piac ugyan kicsi piac, de piac. Ha be akartak volna törni a To Serve Man-nel, korábban, sokkal korábban kellett volna. Amikor még nem volt Aczél elvtárs, és Mikszáth fordította a szinkront a sci-fikhez.