Vezeklés vs. valami más (g)

Ma van a választás Magyarországon, elég kedélyes a korábbiakhoz viszonyítva, de ez nem baj, ilyennek kellene rendesen lennie – csak éppen nem azért, mert eleve lefutott az egész.

Sokáig nem foglalkoztatott, kik is azok az emberek, akik közt felnőttem. Hallgattam tőlük és hallottam róluk ezt-azt, udvarias, kedves kisfiúnak, majd udvarias, kedves nagyfiúnak tartottak, így aztán, ahogy visszanézek, azt állapítom meg, igen sokszor avattak kéretlenül a bizalmukba. (A bizalom elnyerésének titka esetemben, hogy valójában nem érdekeltek ezek az emberek, ezért nem vetettem magam mohón rájuk, és belém nevelték vagy eleve bennem volt a képesség, hogy hosszan, értelmes kérdéseket közbevetve hallgassak másokat.) Később többször meglepődtem, megtudtam, hogy volt, aki az egyik szocialista mamutvállalatot irányított, egy néni, akit inkább irodistának vagy minek néztem volna, szintén igazgató volt (egy szövetkezetnél, azt hiszem), és a többi, és a többi, sokan voltak magas pozíciókban arrafelé a Gellérthegyen. Általánosságban első generációs értelmiségiek (más szavakkal: nem értelmiségiek, vagy úgy is mondhatom, „Patyomkin-értelmiségiek” – mára ez általános lett, ebből következően aki nem ilyen, az az abnormális), az előző rendszerben léptek előre a társadalmi ranglétrán.

Logikus lenne a következtetés, hogy ezek az emberek ma elkötelezett baloldali szavazók. Nem tudom, készülnek-e mélyinterjúval megspékelt szociológiai felmérések ezzel kapcsolatban, valószínűleg nem (ezen az égtájon a mindenkori hatalom retteg a szociológiától) (úgy értem, a valóditól...), én egy észrevételemet most megosztom.

Nem egy olyan embert látok a fent említettek közt, aki – ha előbb az elkötelezett jelzőt használtam, most továbblépek – megrögzött jobboldali szavazó. Találgatok, mi lehet ennek a hátterében. Egyrészt az jut eszembe, hogy Magyarországon a legsikeresebb vezér típus az „erőskezű, de joviális” alak, aki olyan „közülünk való”, az ebben szocializálódottakat ez vonzza. Másrészt, pár éve olvastam egy híres német szociológus (a nevét természetesen elfelejtettem) gondolatait, miszerint a németek mai világképének, politikájának stb. hátterében a vezeklés áll, már harmadik generáció óta a hitleri Németország bűneiért törlesztenek maguknak és a világnak. A vezekléshez, úgy látszik, ilyen jól megfogható, látványos bűnökre van szükség. Magyarországon pedig, legalábbis az '56-os forradalom megtorlása után, nem követtek el ilyen látványos bűnöket. Jelentéseket írni, belépni a hajdani pártba, ezek, a felszínen, elfogadott dolgoknak számítanak. – Mégis, azt látom, valami dolgozik azokban, akik ezekkel az eszközökkel éltek az előrejutásuk érdekében. Irodalmi élményeim alapján mondom (az életet nem ismerem, ezért könyvekből indulok ki), aki szembenéz a bűneivel, az hirtelen nagyon gyengévé válik, szinte megsemmisül (társadalmilag biztosan), mint a Feltámadásban. Ez egy félelmetes állapot, félelmetes, de szerencsére (szerencsétlenségre?) elkerülhető: a teljes tagadással. A teljes tagadásban az ember áldozatnak látja magát: volt egy rendszer, mely mintha nem is egyes emberekből állt volna, valami gonosz, sötét massza, ő ennek volt az áldozata, esetleg – egy következő lelki fokozat – ennek állt ellen, a maga fondorlatos módján, együttműködést mímelve. Az így érzők alkotják az egyik felét annak a rétegnek, amely fogékony a „kommunistázó” szólamokra (a másik fele minden hangos szólamra fogékony), ők azok, akik a leginkább azonosulnak a leghangosabb önmagukat megtagadókkal.

--- De hát ki tudja? Ha jobban belegondolok, talán ez is egy módja a megtisztulásnak. Dies irae, de minden ostorcsapásom nekem fáj leginkább, a lényeg, hogy levezessük a feszültséget...

(A feszültség levezetésére a kocogás sokkal bájosabb módozat, bár az érintett korosztály számára csak úgy elkezdeni hasonló kockázatokkal jár, mint a vezeklés.) ---

(Sost pcriptum: a szövegben, ízlés szerint, egyes kifejezések kicsinyítő képzővel használandóak; bűn – bűnöcske, vezeklés – vezeklésecske, Dies irae – Dies irulae, "a harag napja" – "a haragocska napja", már-már "a haragocska napocskája".)