Színház

Elkéstem, annyira elkéstem, hogy írtam C-nek, inkább megvárom a szünetet. De megszomjaztam, megálltam inni egy pohár üdítőt, rácsodálkoztam a város színeire, és a szünetről is elkéstem. „Most mi van?!”, írta, „Unalmaaas!” Mi unalmas, gondoltam, amit csinálok – szinte soha nem késem – vagy az előadás? Úgy lopództam be, mint egy hópárduc (nyáron!), mint aki csak a szünetről jön vissza késve, de minden hiába, a székek meg-megreccsentek, midőn a rosszalló pillantások súlya alatt bevonultam, a király pedig, miközben a királyné levantei követeket fogadott valamely elmaradt adó vagy hadisarc ügyében, fáradt és méltóságos tekintetével követett. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, elkaptam a fejem. C merev sértődöttséggel nézte a színpadot, és már csak amikor a király beszélni kezdett, bölcs baritonján hirdetett ki egy halálos ítéletet, szólt hozzám: – Unalmas! – Mi a sztori? – suttogtam, hogy megbékítsem, bár természetesen nem akartam tudni, mi a sztori, jobban szeretek a felénél bekapcsolódni, hogy bármely kezdetet elképzelhessek, és a vége előtt eljönni, hogy bármely véget elképzelhessek. „Csalárdsaág, ártatlanság meghurcolása, árrmány kettő, becsület, veér, veér”, írta, nem is vettem észre, hogy ír. „Nem hangzik rosszul”, írtam vissza – közben felnéztem, láttam, a király megint engem figyel. „A kiráj?”, írtam. „Az egyetlen jó”, írta, „szegény”. „A kirájné?” „Oh, woh!”, írta. „Az a kis helyes?”, írtam. „Keéne, mi?”, írta. Szünetet tartottunk, mert ketten vívtak, a király becsületének védelmében, a királyt becstelenséggel vádolva, a padló deszkái egy helyen meggörbültek, porbomba robbant. A király hátrább húzódva figyelt, megint mintha engem nézett volna. „Aura”, írtam. – Kérem – szólott egy hölgy C-hez –, abbahagynák? – A szín változott, a kis helyes szerelmi bánatában dajkának vagy nagynéninek panaszkodott. – „Menjünk”, írta C. Bólintottam, előre dőltem, és kisiklottam, mint a hópárduc (nyáron), C utánam.

Megcsapott minket a forró est illata, valami fák tombolva virágoztak a parkban, tücskök ciripeltek. Befordultunk a színház melletti kis utcába. Az utcalámpa fénykúpján túl egy ajtóban cigaretta izzott fel, álarcszerű arc vált ki a sötétségből egy pillanatra. C lelassított, lelassítottam én is. – Jó estét! – mondta C. – Jó estét! – hallatszott; a férfiból semmi nem látszott a sötétben, ismerősnek találtam a hangot, ismerősen üresnek. C megállt, megálltam én is. – Nem tetszett? – kérdezte kis idő múlva a hang, férfi férfihangja, fáradt derűvel, mintha szórakoztatná, hogy megállt ott előtte két ember és most nem tudnak mit mondani. – Nem, nem – szabadkozott C, ismertem ezt a hangsúlyát –, nem, nem... hanem csak... nem vagyok teljesen jól. – Vagy úgy – mondta a férfi. Zavart, hogy nem jövök rá, honnan ismerős a hangja. – Ez egy ilyen nap – mondta –, van, hogy jó, van, hogy nem jó. Nem lehet tudni. Amíg nem kezdődik el, nem lehet tudni. – Igen – helyeselt készségesen C. – C ismerőse lehet, gondoltam, művész, ballonkabát és furcsa kalap, ennyit tudtam kivenni. – Különben... – mondta a férfi, de nem folytatta, abbamaradt a mondat, és én egyszerre fájdalmasnak találtam, hogy nem fogom megtudni, mit akar mondani. – Na – mondta –, hát ez van. – Karja megmozdult, a cigaretát emelte. Ahogy beleszívott, az arc vörösen felfénylett: a király. – Megértettem, hogy a kabát a palást, a kalap pedig a korona. Mélyet szívott a cigarettába, majd elhajította, a parázs felszikrázott az aszfalton. – Vissza kell mennem – mondta –, meghalni. – Kezét az ajtó fogójára tette, de megtorpant: – Vagy megölni valakit...? – Mormogott magában valamit. És mint aki saját magán mulat, megkérdezte: – Milyen nap van ma...?

Az ajtó becsapódott. C elindult, én utána.

Egy darabig szótlanul haladtunk. Ránéztem. Azt hittem, nevet, de csak a lámpák fénye játszott a vonásaival.