Tegnap
Bartókot hallgatva (Béla) (A csodálatos mandarin, szvit) rám tört
a Lisztománia. Hogy a viselkedésemben ez a legkisebb mértékben
sem mutatkozott meg, pusztán annak volt köszönhető, hogy –
szégyenletes ez így együtt, orvosilag és esztétikailag, azaz
hogy sehogy sem ajánlott –: éppen Proustot olvastam (Az eltűnt
idő nyomában) (mi más?); ez utóbbi hatására pedig, ugyanakkor
és hasonló intenzitással, a Stendhal-szindróma tünetei
jelentkeztek. A külső szemlélő, azt hiszem, semmi különöset
nem vehetett észre: egy ember, testéről nagyjából megfeledkezve,
kényelmesen elnyúlva fekszik az ágyon, zenét hallgat és olvas. –
És, ha jobban belegondolok, így van rendjén, végül is európai
vagyok.
De
ha még ennél is jobban belegondolok, cseppet sem találom rendjén:
végül is csak sikerült európaivá neveltetnem.
Leo Caillard: Art Game
(Louvre, 2012)
.jpg)