2014. december 30., kedd

2014. november 15., szombat

Kilátások

      Három kiló ötvenöt dekával született. Temetéséről később gondoskodnak.



Thomas Hawk: Free Fall Down into Nothing
 
 
 
 
 
 
 
 

2014. november 11., kedd

Profizmus

     A totógyilkos, tudva, hogy bent melege lesz, mielőtt belépett volna a kihallgató szobába, bundáját a fogasra akasztotta.
















2014. november 7., péntek

Tanulság és forma

Ma éjjel a heves szél a redőny résein át bekéredzkedett, felrántotta a dupla ablakot, körbevágtatott a szobán. Felforgatta a jegyzeteim, a papírokat az íróasztalon, letaszajtott egy, a könyvkupac tetején trónoló könyvet, amelyben Edward Hyde időről-időre ijesztővé fajul; összekuszálta párna-fésülte hajam és a szívemet, melynek billentyűin – a szívemről beszélek – hűvös vigyorral egy rémisztő kis dalocskát is eljátszott gyorsan; megbolygatta az azóta és immáron (feltételezhetőleg) örökre elfeledett álmomban a testemet holt súlyként vonszoló lelkemet, melyet rendesen, egy kalmárgondolattól vezéreltetve – a lelkemről beszélek – féltő gondoskodással próbálok épségben az Ördögnek megőrizni. Megriadtam, miákolva ugrottak szét még a porcicák is.
Feltápászkodtam és becsuktam az ablakot, és azt gondoltam:
„Néha kell egy ilyen kis vihar!”
---
De ez nem így történt! Az irodalmi hagyományt követve, a dramaturgia fogságában hajlamos efféle tanulságos befejezést kanyarítani az ember. De már – hová jutott a világ! – vannak a posztmodernnek is hagyományai, életünk mozaikdarabkáinak, ahogy, félek, az egésznek (sem), sokkal inkább nincsenek, mint vannak tanulságai.
Tehát: rewind.
Feltápászkodtam és becsuktam az ablakot, és azt gondoltam:
„Hogy utálok mezítláb a hideg padlóra lépni!”
Aztán pedig, visszafekve, az jutott eszembe, milyen boldog kor volt, amikor az embereknek ilyenkor az jutott eszébe:
„Néha kell egy ilyen kis vihar.”
A rohadékok!
Az igazságom mégis az, hogy nem tudom, kell-e néha egy ilyen kis vihar, nem tudom, az emberek gondoltak-e ilyet, és hogy ha gondoltak, boldog volt-e az a kor; és hogy azért volt-e az a kor (feltételezhetőleg) boldog, mert ilyeneket gondoltak, vagy mert a kor (feltételezhetőleg) boldog volt, gondoltak ilyeneket (a korról beszélek); és hogy mert én boldogtalan korban élek, gondolom azt, hogy az a kor boldog volt, vagy nem is élek boldogtalan korban, csak én gondolom annak, (feltételezhetőleg); vagy éppen attól lesz egy kor boldogtalan, mert az ember még egy egyszerű ablakbecsukást is elbonyolít, a helyett, hogy be- és lezárná egy kanyarintott kis tanulsággal.
A forma és a tartalom, mondják – és én hiszek nekik –, együtt jár, nem úszhatom meg tehát, hogy, miután felmelegedett most a lábam, mintegy, úgymond a posztmodern védelmében, hogy mégis, ha már (feltételezhetőleg) volt eleje és közepe (feltételezhetőleg), legyen vége is, tehát:
Re-rewind.
Feltápászkodtam, csináltam ezt-azt (cselekvésekről beszélek), végül csak felmelegedett a lábam, és akkor azt gondoltam:
Az is egy tanulság, ha nincs tanulság.



Hangoskönyv:

                                                                                                                       

2014. november 3., hétfő

Alkotói válság

 Cigarettával a kezében üldögélt a zongoránál nap mint nap, de egyetlen megkezdetlen szimfóniáját sem sikerült befejeznie.



Constantin Brâncuși: Alvó múzsa (1906)

2014. október 30., csütörtök

Mellékhatás

      A fürdővízzel együtt kiöntötték a gyereket. Ettől aztán az anya is kiborult.



  Vörös szem hatás
(forrás: pharmawords.com)












2014. október 24., péntek

Megoldás

     
Zhuang Zi, amikor felébredt, eltűnődött: nem tudta, ő álmodta-e a lepkét vagy a lepke álmodja-e őt. Inkább visszaaludt.



Noppera-bō 
(by Masasumi Ryūkansaijin)
 
 
 
 
 
 
 
 

2014. október 22., szerda

A jog útvesztői

A többrendbeli, csoportosan és folytatólagosan, előre megfontolt hirtelen felindulásból, kiskorú hatósági személy sérelmére elkövetett közszeméremsértést a bíróság szakértők bevonásával elnapolta. A védő szigorításért fellebbezett.



 forrás: justicemaybeblind.com










 

2014. október 19., vasárnap

Élet és természettudomány

     
A kormánycsapatok a legnagyobb ellenállásba az áramerőmű környékén ütköztek, estig alig néhány ohmot sikerült visszafoglalni.



Om
 
forrás:  http://pixgood.com/ganesh-om.html

2014. október 15., szerda

2014. október 13., hétfő

Az

A kilencedik születésnapjára kapta. Egy kilencéves gyereknek nehéz ajándékot választani. A vidéki nagypapa könyveket hozott, az itteni egy nyakkendőt, hiába próbálták lebeszélni róla, apa és anya megvették a rendőrségi állomásos Legót, helikopterrel és gumicsónakokkal, melyeket be lehetett tolni az épület alá. Nagyi sapkát és kesztyűt kötött, mert ellenezte a pénzért vett ajándékokat, és csúnyán nézett Ildire, mert az pénzt adott. De hát Ildi annyira elfoglalt, ritkán jár haza, és amúgy is csak a féltestvére, alig ismeri.
A fiú elsőre szerette volna megnézni, de nagyi szerető gondoskodásában előre vetette a többi ajándékot. Amikor végül a kezébe fogta, a többiek már egymással beszélgettek. Ide-oda forgatta, a fény felé tartotta, visszatette az asztalra, megsimította, és amikor nem figyelt senki, kíváncsiságból meg is nyalta.
– Micsoda hüüülye ajándék – mondta a nagyi, és közben elegyengette a csomókat a kötésén –, egy kilencéves gyereknek! Biztosan az Ildi barátja hozta – tette hozzá, oldalba bökte a fiút és rákacsintott.
De Ildi – mert amikor sok ember gyűlik össze kis helyen, mindig ez történik – meghallotta.
– Nem, nem az Ildi barátja hozta – mondta, grimaszolva.
– Akkor is hülye ajándék – jelentette ki nagyi önérzetesen. – És ami még rosszabb: csúnya.
– Csúnya? – kérdezte anyu, miközben egy süteményes tálcát egyensúlyozott. – Ugyan, éppen hogy nagyon is szép! Kitől kaptad?
– Az lesz a baj, hogy nem tudjuk hová tenni – mondta apa.
A vidéki nagypapa, akinek már piros volt az orra, nevetett.
– Ne beszélj bolondságokat, nem egérlyukba' lakik a gyerek!
– Nem azt mondom, hanem hogy később. Kell egy nagyobb ágy, rendes íróasztal. Akváriumot is akar, így számold.
A fiú egy darabig még nézegette, aztán a zsebébe csúsztatta. Csak este, fürdéskor jutott eszébe, föltette a polcra, az Angry Birdök közé.
Az iskolába ritkán vitte magával. Egy alkalommal a pad alatt játszott vele, a tanárnő észrevette, kihozatta és elvette. Nem adta vissza óra után sem, és a fiú ezt annyira igazságtalannak érezte, hogy könnybe lábadt a szeme. Amikor egy hét múlva megkapta, úgy látta, karcolások vannak rajta. Elmondta otthon, anyu felháborodott és beszélni akart a tanárnővel, de apa ellenezte, azon az estén össze is vesztek. Egyszer pedig, talán egy évvel később, Bélus, aki a labdát hozta volna, nem jött le a pályára, akkor a fiú elővette a zsákjából, és avval fociztak. Egészen messziről, ballal lőtt egy gólt, a hosszú kapufáról vágódott be, „Öcsém, mintha zsinóron húzták volna!”, mondták a nagyobbak, és ez egy életre megmaradt benne. Egy alkalommal két zavaros arcú srác megállította az utcán, kipakoltatták a holmiját, válogattak benne, de a fiút – különös – az egész nem izgatta, egészen addig, míg ahhoz nem értek; ahogy nézegették és megjegyzéseket tettek rá, röhögtek: akkor a fiú előtt elsötétült a világ, és csak arra eszmélt, hogy fáj az ökle és az egyik srác a földön ül és az orrából csöpögő fáradt vért nézi. A fiú visszapakolt mindent a táskájába, hanyagon átvetette a vállán, és elsétált.
A középiskolára valahogy összezavarodott minden. Eladta a Playstationt, és csak idő kérdése volt, mikor veszik észre. Zsolt a fiú ágya végén feküdt, a lábával a széket billegtette. Egy osztállyal feljebb járt és mindig ki tudott találni valamit.
– És nagyanyád nem megy le? Nem jár le vásárolni, vagy ilyesmi?
– Nem nagyon. Rossz a lába, egész nap a tévét nézi a szobájában.
– Az szar – mondta Zsolt –, akkor rágyújtani se lehet. – A polcot nézegette. – Azt lehetne még csinálni, hogy bemész nagyanyádhoz, beszélgetsz vele, én meg közben átnézem a szüleid szobáját.
– Nem tartanak itthon semmit.
Zsolt vigyorgott.
– Honnan tudod, megnézted? Az emberek hülyék. Anyám a bankkártyáját a konyhai fiókban tartja, és a papírra, amibe csomagolta, ráírta a pin-kódot. Azt se veszi észre, hogy leveszek róla. Csak ésszel kell csinálni.
– Nem, anyám biztosan nem így tartja. És észrevennék.
Zsolt megvonta a vállát.
– Hát, ha fostos vagy, ne csináljuk. Neked kell a pénz, nem nekem. – Felkelt és a polchoz lépett. – Mi ez?
– Az? Az egy... – mondta a fiú. – Beszélgetni lehet vele.
– Beszélgetni szoktál vele? – nevetett Zsolt, és levette a polcról. – Neked tényleg van valami beütésed. Beszélsz hozzá és válaszol is, mi, huhh?
– Persze.
Zsolt vizsgálgatta egy ideig, aztán azt mondta:
– Add nekem!
A fiú az ágyon ült, felhúzott lábait összekulcsolta, hátát a falnak vetette.
– Minek neked?
Zsolt felröhögött:
– Én is beszélgetni akarok vele – de aztán komolyan hozzátette: – Na jó, ajándéknak kéne. Olyan aranyos kis szar.
– Szilvinek?
Zsolt csodálkozott.
– Szilvinek? Miért adnák ajándékot Szilvinek?
– Hát a barátnőd, nem?
– Látszik, hogy nincs barátnőd. A legnagyobb lúzerség a barátnődnek ajándékot vinni. Pláne, ha olyan, mint Szilvi. Az nem is barátnő, az egy barátpincsikutya. Vagy pincsicica. Levakarhatatlan. Az ilyeneknek az ember nem visz ajándékot.
– De akkor kinek?
Zsolt oldalra billentette a fejét, gondolkodott. – Na jó – mondta. – De csak mert országos cimbi vagy. Egyébként nem szeretek ilyenekről előre beszélni, babona, vagy mi. Ismered azt a lányt a bében, amelyik tele van ilyen láncokkal, meg mindig feketét hord? Kiscucc, úgy hívják.
– Judit?
– Na, akkor ismered.
– És vele találkozol?
– Találkozom – vigyorgott Zsolt. – Hát, így is lehet mondani. Beszélgettem vele, ez egy olyan lökött kis csaj, olyan, mint te, csak te jó arc vagy. Elutaztak a szülei, tökegyedül van, odamegyek hozzájuk, kikerestem, hol lakik, azt mondom, azt hittem, születésnapja van, vagy mi, mutatom az ajándékot, még sajnálni is fog, hogy hiába jöttem. Onnan meg sima ügy.
– Sima ügy?
– Sima ügy. Mondjuk jobb lett volna torna után zuhanyozni, de ismerem ezt a fajtát, azt hiszi, nem akarja, közben meg akarja.
A fiú hallgatott. Zsolt hosszan figyelte.
– Most mi bajod? Baszott sápadt vagy. Na várjunk... – Zsolt leült az ágyra, és a fiúhoz hajolt. – Valaki egyszer mondta, hogy te bele vagy zúgva a Kiscuccba.
– Kicsoda?
– Mindegy. Bele vagy zúgva?
– Hülye vagy?!...
– Figyelj, te országos cimbi vagy, mindig meghívsz, meg minden. Nem akarok kicseszni veled, annyira nem érdekel a dolog. Ha tényleg bele vagy zúgva, akkor hagyom az egészet.
A fiú szorosan a melléhez húzta a lábát.
– Nem vagyok belezúgva, így érthető?
Zsolt mereven nézte.
– Biztos?
– Biztos.
– Na – mondta Zsolt, és felpattant –, akkor jó. Mert egy pillanatra azt hittem... Akkor odaadod?
– Mit? – kérdezte a fiú, mire Zsolt felmutatta és megtáncoltatta a kezében. – Ja – mondta halkan a fiú. – Persze. – De hirtelen hozzátette:
– Kétezer.
Zsolt felnevetett.
– Beszarás vagy, öreg! Téged aztán nem lehet kiismerni. Nagy bunkóság pénzt kérni most, nem? Ha lenne pénzem, vennék valamit.
– Akkor legyen ezer.
– De nem hülyéskedek, nem érted? Nincs pénzem. – Zsolt tett egy mozdulatot, mintha visszatenné a polcra, aztán mégis megállt. – Tudod mit, holnap odaadom a suliban az ezrest.
A fiú felállt és megvonta a vállát.
– Soha nem szoktál megadni semmit.
– Mért vagy ilyen pöcs? Most meg fogom. Tudom, hogy szarban vagy, na.
  Kikísérte Zsoltot.
– Holnap a suliban odaadom az ezrest – mondta az. – Becsszóra.
– Nem kell – felelte a fiú. – Amúgy sem megyek semmire egy ezressel. És tarts meg nyugodtan, már nem érdekel.
Visszament a szobájába, megállt a polc előtt, megigazította az játékokat, hogy ne maradjon foghíj.
Egy perc múlva csengettek. Zsolt állt az ajtóban.
– Te, öreg – mondta –, van egy jobb ötletem! Amikor végeztem, tudod, visszahozom. Végül is, minek hagyjam ott? Vagyis... nem is visszahozom, hanem holnap visszaadom neked a suliban. Megspórolok egy kört. A pénzt meg, azt megoldjuk. Országos cimbi vagy, bízzál bennem, holnap majd kigondolunk mindent!

2014. október 3., péntek

Bakancslista

Ábrahám nemzé Izsákot; Izsák nemzé Jákóbot; Jákób nemzé Júdát és testvéreit;
Júda nemzé Fárest és Zárát Támártól; Fáres nemzé Esromot; Esrom nemzé Arámot; (...)

Eliud nemzé Eleázárt; Eleázár nemzé Matthánt; Matthán nemzé Jákóbot;
Jákób nemzé Józsefet, férjét Máriának, a kitől született Jézus, a ki Krisztusnak neveztetik;

Jézus, a ki Krisztusnak is neveztetik, nemzé Nérót és Odoakert;
Odoaker nemzé Károlyt, a Nagyot, és a Tangokat és az Oroszlánszívűt;
Az Oroszlánszívű nemzé Fülöpöt, a kinek birodalmában a nap soha, és Erzsébetet, a kinek ugyanez csak később és szintén soha;
Erzsébet nehéz szüléssel nemzé Napóleont, a ki a tarsolyában hordta, és Bismarckot, a ki meg vasból volt kancellár;
Bismarck nemzé Lenint és Sztálint és Hitlert és Maót, ezeket, mert Bismarck szapora volt;
Ezeket nemzé Bismarck, aki vasból volt szapora;
Ezeket, a kik szinte említést sem érdemelnek;
És a kik szinte említést sem érdemelnek nemzék anyám és apám, a kiket csak én említek;
Apám és anyám, ha már megemlíttettek, nemzék engem;
már ha a történelemnek hinni lehet;
Egy tél végi napon;
már ha a történelemnek hinni lehet.
És akkor mondák, hogy a történelemnek vége;
ha már a történelemnek hinni lehet.
Most akkor tanácstalan vagyok, én, a ki vagyok, a ki vagyok, én;
Mert akkor most mi lesz? Lesz valami? Bármi?
Mire volt ez a nagy nemzékelés?;
már ha a történelemnek hinni lehet.
A jelen egyfolytában, izzadtan, csapzottan, kielégülés nélkül nemzé a jövőt, a mit nem látok;
Most, hogy a történelemnek vége;
már ha...

Majonézért még gyorsan lemegyek.
(És olajat is kell hozni, hogy el ne felejtsem.)







2014. szeptember 29., hétfő

Alkalmi próza a kapitalizmus állásáról

Félálomban bóbiskoltam, amikor a két fiatalember felszállt. A szemem sarkából, öntudatlanul követtem őket: mindkettő tompa színű nadrágot, az öv alá gyűrt kockás mintázatú inget, drágának látszó edzőcipőt viselt; vállukon rikító poliészter hátizsák. Ahogy a mellettem lévő nyitott fülkében leültek, egyszerre átvillant rajtam a rettenetes felismerés: „Ezek itt végig beszélgetni fognak!...”
Az alacsonyabbik – kövérkés, szemüveges figura – jó ideig izgett-mozgott, bizonytalanul szólalt meg:
És ti... ti is annyira le vagytok maradva, amennyire a Zsuzsiék osztálya le van maradva?
A másik hosszú várakoztatás után, színtelen hangon felelt:
Nem, mi azért annyira nem vagyunk lemaradva, mint amennyire a Zsuzsiék osztálya le van maradva.
Többet aztán nem is szóltak.
Bóbiskolhattam tovább.

2014. szeptember 28., vasárnap

Köd, jót cselekszünk

(A sorozatnak, melynek része e történet is, két főszereplője a férfi és a kisfiú, egy bizonyos „kis Frank”. Hogy a férfi miféle alak, azt az olvasó gyorsan meg fogja érteni; talán az az egyetlen erénye, hogy szereti a kisfiút – biztos forrásból tudjuk, hosszú éjszakákon át szokott töprengeni, ki is lehet az. Efféléket gondol: „Egy soha meg sem született gyermekem lenne?...” Számol – mert akinek múltja van, annak olykor számolgatnia kell –, és elveti ezt a magyarázatot, fenntartva a lehetőséget, hogy más dimenziókban másképp működik az idő. „Apám reinkarnációja!” Itt is a dátumok összeegyezhetetlenségét találja a legfőbb ellenérvnek. „Személyiségem egy lehasadt, önálló létet nyert darabkája...” Ez, állapítja meg, túlzottan tudományos, a „tudomány” szót – máskor nem tenne ilyet – idegenkedve, enyhe megvetéssel használva.
Egyszóval: a férfinak fogalma sincs, ki lehet ez a kisfiú...
Hogy megfejtse, makacs kitartással jegyzi le együtt megélt élményeiket.)


November vége a népi hagyomány szerint az évszakok identitászavara. Ha az ősz a derűs-deres öregkor, a tél pedig a halál, ezek a későőszi (a kínaiban „mélyőszi”) napok talán a tetszhalálhoz hasonlítanak leginkább, amiben a színes álmok és a fakuló valóság egybemosódnak. Ezt mindenki tudja, aki volt már tetszhalott.
Kora hajnalra járt, és mi a Szabadság-hídon gyalogoltunk keresztül, esetleg át. Nem tudom már, honnan jöhettünk (Pest lett volna? egyszerre valószínűtlennek tűnik...), amikor észrevettem, hogy északról a Dunán felénk hömpölyög egy hatalmas, gomolygó, vattacukorszerű (hogy ne maradjon ki ez a soha-nem-értettem hasonlat) áradat, ráfekszik a sötét, sűrű vízre és a homályban didergő partra, felhúzódik a Gellért-hegy oldalán, az égbe tör (az égbe, ami akkor pusztán a „fent”-et jelentette), majd feladva, hogy ad astra tartson, tehetetlenül önmagába hullva örvényt formáz. (A férfi olykor beleszerelmesedik saját mondataiba.)
Megfigyeléseim szerint jelentettem ki két időjárási jelenség van, mely az embereket afféle bensőséges hangulatba ringatja, a farkasok lupus lupo homo est hirtelen és legszívesebben megölelnék egymást.
Az eső és az első tavaszi napsütés bólintott a kis Frank tizenegy éve minden tapasztalatával.
Kézfejem a tenyeremben nyugodott a hátam mögött, sőt, a hátam megett, kormányzói vagy grófi póz (vagy ezekkel egyenértékű, ízlés szerint), ami még az én értelmezhetetlen társadalmi helyzetemben is korlátokat emel: meghatározza a szóhasználatot.
Nos („nos”, teszem hozzá még egyszer, ízlelgetve e pompás szócskát), eső, langyos eső, finom esőcske... talán. De én még napsütésben nem láttam farkasokat ölelkezni. A ködről beszélek és a hóról. Arról a hóról, ami egy éjszaka alatt hullik le, kedves dombocskákká varázsolja az autókat, fehér szemcsékkel fagyaszt vicsorgásszerű mosolyt a közös képviselők orcájára, és hetyke sipkákat húz a kapucsengőkre. A köd, ha úgy tetszik, sokkal összetettebb, amennyiben együtt hat az érzelmeidre és a szellemedre, kikristályosodnak a vágyaid, és egyszerre csak leginkább amikor váratlanul lep meg tisztán látod magad, mint a tragédiák hősei az utolsó felvonásban.
Ó mondta a kis Frank.
Természetesen demonstrálom, engedelmeddel, a szívessel.
Megálltunk tehát és megvártuk, míg teljesen el nem borít minket a nyirkos massza. Néhányszor beleharaptunk, és újfent megállapítottam, hogy semmi köze a vattacukorhoz. A gallérunkat felpöcköltük, kezünk a kabátujjba húztuk (én a hátam mögött, akár egy önsanyargató mandarin), térdünk mozgatásával kerestük azt az izmunkat, mely a nadrágszár behúzásáért felel. A szemünket egyre csak újraigazítottuk, ahogy a látótávolság csökkent, míg végül beláttuk (hogy a képzavar istenének is áldozzunk) (a bálványimádás fekete máglyája), hogy mindez teljesen értelmetlen.
Nos mondtam , ilyenkor a tér mintha feladná azon igyekezetét, hogy tisztának, világosnak és megismerhetőnek látsszék. Azt mondja, „az elmédben létezem, barátom (mert a térnek ilyen kedvesen közvetlen a stílusa), legalábbis nagyobbrészt. A mélységgel azért vigyázz”.
Nem megismerhető motyogta utánam a kis Frank.
Legalábbis nekem. Ez biztos. És figyeld a hangokat! Egészen távoli neszek válnak kivehetővé. Előhúztam egy felfelé bökés erejéig a mutatóujjam. Például ez! Hallottad? Egy hajléktalan a másik oldalára fordult a Margitszigeten.
Ó.
A hídfőnél felsikoltott a villamos, egészen mint a régi villamosok, a nekem régiek, mesebeliek, gyermekkorom világában ragadt barátságos óriások; bágyadt, sárgás fény poroszkált keresztül előttünk, elhalványulva és felerősödve a fémpillérek hálózatában. Aztán meghallottuk azt, amire vártam.
Léptek suttogtam , egyenletesen kopogó léptek. Egy lány léptei. Egy ideje már a sűrűjében halad, egyedül maradt önmagával. Mi ez? Hová megyek? Hol vagyok? Vagyok még valahol? A köd pedig a legegyszerűbb válaszokat követeli. És a legegyszerűbb válaszok a legkétségbeejtőbbek, néhány meztelen szó, melyek ebben a fehér, nedves magányban leleplezik a léted.
A kopogás felerősödött, majd amikor azt hittük, kilép valaki a ködből (a női cipők kopogása amúgy is várakozás teli izgalommal tölti el a férfiakat), elhalkult: hogy aztán, amikor meg már azt hittük, végleg el is ment ez a valaki, annál váratlanabbul megjelenjen. Szép, érzékeny arcú lány. Nem számított ránk, meglepetten toppantott-koppantott.
Végigmért, ránézett a kis Frankra, megint rám, leszegte a fejét és ott hagyott minket.
Figyeld suttogtam megint , milyen egyszerű! A legszemélyesebb gondolataiba merülve törtünk rá. Még rosszabb: ő tört ránk. Még erre sem hivatkozhat semmiféle nem létező ítélőszék előtt. Most ráébred, a titkok itt nem titkok.
A léptek, mint előbb, elhalkultak, felerősödtek, majd amikor újra elhalkultak, a lány megállt velünk szemben.
Huszonhárom éves vagyok mondta , sokat mosolygok, de boldogtalan vagyok. Az elveszett szerelmet siratom két éve. Sokat sírok, de attól se vagyok boldog.
Ó mondta a kis Frank.
A lány elgondolkodott, tegyen-e még hozzá valamit. A tekintete lehanyatlott, tétován várakozott, végül sarkon fordult.
Pillanatnyi csend után csoszogást hallottunk, egy öregasszony bukkant fel. Halkan szólt hozzánk:
Baleset volt, mondták, és persze, tudja is az ember, baleset. De mégis... A kezét tördelte. Mert mi az, hogy „baleset”? Ezen gondolkodok azóta. A másik autóban egy idősebb úr ült, nem vette észre, mondta, magyarázta, megtörten ő is, és én hiszek neki. Mert a fiam az apját kereste egész életében, tudják, egyedül neveltem fel, és végül, ebben már biztos vagyok, ott meg is találta. Nem merem ezt senkinek elmondani. Mert nem véletlen, ki kinek okoz balesetet, és hogy kinek ki, vagy hogy is van ez, néha alig értem... Annak az úrnak is meglehet az oka, sejtem is, mi, de senkinek nem mondom el, senkinek... Az öregasszony szürke, vizenyős szemei ragyogtak, ezt az acélszínt még a köd sem tudta elhomályosítani. Nem érzem már a virágok illatát mondta elmerengve, és hozzátette: Jó fiú volt azzal eltűnt.
A kis Frank megköszörülte a torkát.
Ez a köd mondta , nem is tudom...
Bizony feleltem. Nem vagyunk képesek kivonni magunkat a hatása alól. Engem a magamra öltött póz, mint egy páncél véd meg. Mint Sherlock Holmes-t a magáé mennyire is illik az alakja ehhez a hídhoz! És ahogy ezt kimondtam, akár egy megidézett szellem, a nevezetes detektív alakot öltött!...
Ópiumon élek mondta határozottan, alsó ajkát a felsőre feszítette, felszegte a fejét, és meghintázott a sarkán , ezt mindenki tudja rólam. Megbocsájtják nekem, mint bolondoknak szokás megbocsájtani. Ember fölötti ember vagyok, és mégis az emberi törvényeket tartatom be. Legszívesebben a képükbe ordítanám: „Idióták, csodáljatok!”, ehelyett eljátszom ezt az orrfacsaró szerepet. Egy napon majd megértenek, gúzsba kötötte a korszellem a lelkünket, amikor élnem kellett: én az intellektusommal kárpótoltam magam. Hitványság, és legkevésbé mert a hiúság nevetséges. Hogy ópiumon élek, ez az, amit nem szabad az emberiségnek elfelejteni. És majd száz év múlva megértik a miérteket.
Vagy kétszáz feleltem, de ő már nem hallotta, elsodorta egy kövér gomolyag.
Ez a köd... mondta tétován a kis Frank, majd vigyorogva: Klassz a ruhája. Főleg a sapka.
Csoszogás szűrődött hozzánk. Másfajta. Csossz-csossz-csoooossz. Kalózok húzzák így filmekben a falábukat. De ez nem kalóz volt, csak egy csupa top-, csupa rongy alak. Önkéntelenül a lábára bámultunk.
Az életem szar reszelt belénk a hangja. Azt mondjátok, másoké szarabb. Szerencsés az, akit ez vigasztal. Engem nem. És ettől még szarabb az egész. Felém hajolt, kissé fenyegetően. Hogyan jutottam idáig? Sok apró lépés, és néhány nagyobb.
Nincs cigarettám mondtam neki, de a kis Frank megrángatta a kabátom ujját és rosszallóan ráncolta homlokát. A toprongyos hátralépett, gúnyosan elmosolyodott, és búcsúzásként megjegyezte: Hülye...
Igaza van mondta a kis Frank.
Elszégyelltem magam.
Tudom. Majd ha felnősz, te is rájössz, hogy soha nem nősz fel. És ez még a jobbik eset.
Egy darabig nem szóltunk egymáshoz, a köd pedig mintha elunta volna a hallgatást, játszani kezdett, labdákat formált, egészen aprót, százat, különböző színűeket, amennyire köd volta megengedte a színekkel való ügyeskedést, és nagyobbakat és más alakúakat, amennyire köd volta megengedte az alakzatokkal való ügyeskedést. Amikor megbocsájtottam magamnak, a kis Frank is rám mosolygott.
Szerinted még mi jön? kérdezte.
Nem kellett válaszolnom. A labdák készségesen szemüveges, törékeny, ideges alaknak engedtek utat.
Az a probléma lényege, ha megengedik, hogy problémának tituláljam, ezt kissé eufemizmusnak érzem, bevallom, tekintettel lelkiállapotomra, hogy harmincévesen, a körülmények szerencsés alakulás folytán egy meglepően érett és teljes és logikailag meglehetősen zárt magyarázatot találtam mindarra, ami körbevesz minket, és ez nem csak sikert és pénzt és elismertséget, hanem belső megnyugvást is hozott; hátradőltem és élveztem a katedrát és a meghívásokat, míg észre nem vettem, hogy már nem is gondolkodom, csak mint egy papagáj, csak hosszabb a szövegem, és észrevettem, hogy milyen jó, hogy nem gondolkodom, mert ez így kényelmes; csak éppen ez az egész, ezt is észrevettem, az ellentéte volt erkölcsileg annak, amit eredetileg gondoltam (mert, hajnali heuréka!, volt az egésznek egy le nem írt és ki nem mondott erkölcsi vetülete), ez pedig elkezdett zavarni, már nem volt kedvem elsőéves, lábamnál heverő szeretőim dicshimnuszait sem hallgatni, és múltak az évek, rájöttem, hogy mindaz nem is vagy nem úgy vagy egyáltalán nem igaz, mint ahogy akkor gondoltam; leromboltam vagy átírtam, ami előttem volt, de túléltem a saját magyarázatom érvényességét, hát persze, nem is volt neki soha, ez a bökkenő, vakvágány, szemétdomb a tudománytörténet hátsóudvarán; már lassan, mint egy öregember hajoltam le, lassan hajoltam le, mint egy öregember, nem kockáztattam többet, mások gondolatait nem tudom és nem akarom befogadni, hozzászoktam, hogy már nem, annyit azért elértem, hogy ez járjon, ó, de magamba feledkeztem!, no de én meg már nem vagyok képes semmit kigondolni, ergo porhüvely vagyok könyöklős szövetzakóban, egyetemi tanszékkel.
És ez egy mondat volt! mondta a kis Frank, és elismerően vigyorgott.
Hát mondtam , az ugye attól függ, hogyan központozzuk. De az izgatott alaknak azt feleltem: Ezen nem lehet segíteni.
Azt tudom, persze felelte, és elindult, élénk taglejtésekkel magának magyarázott tovább , mert ki kellene valamit találni, de mindent értek, amit elkezdek leírni, pedig régen ott volt a támpont, hogy ugyanis amikor elkezdtem nem érteni, amit gondolok, akkor tudtam, hogy jó nyomon vagyok, ez jó lesz, és...
Balról fiatalember. Neked jobbról. A profil mást mutat a másik oldalról. Egyezzünk meg: jófiú arcú jó fiú.
Nem foglalkozom evvel sokat. Nincs is rá időm. A vizsgaidőszakban tanulok, a szorgalmiban a vizsgaidőszakra készülök. Most meg már az állásokat is figyelem. Halk, megfontolt, egyszóval szimpatikus – ha úgy nézzük a dolgot. De néha elgondolkodom, hogy jó lenne valakivel... ha lenne valakim. Nincs sok időm ezen gondolkodni. Volt az a lány, tavaly, elmentünk fagylaltozni, véletlen keveredtünk oda, együtt kellett fénymásolni, katicabogárral kötötte be a copfját, de annyira nem is tetszett. Ez eszembe jut.
Vártunk, eszébe jut-e még valami. Az ilyen fiatalembereknek nem szokott. Ami mégis, az könyvelhető. Fiatalember el.
A köd pedig? Mintha szintén erre készült volna. Egy kásás labdacs a hajamba fúrta magát, utolsó nagy öncsalás. Szellő!
Várj itt mondtam a kis Franknak; ő:
Kell ez most? Már fáradt vagyok. Menjünk haza.
Benne volt a címben. Nem csaphatjuk be az olvasót.
Elhúzta a száját.
De ezt nem is lehet megcsinálni mondta durcásan.
Megpróbáljuk. Tizenöt variáció van, a legegyszerűbbet próbáljuk. Tíz, ha Mr. Holmes-t kiveszem.
Bólintott.
Jó. A legegyszerűbbet. De nincs csókolózás.
Arról ne is álmodozz mondtam, és átmentem a túlsó gyalogjáróra. Néha ízetlen és buta megnyilvánulásai vannak. De csak tizenegy éves, mi tudhat két ilyen félszeg emberről. Bár én se sokat, lehet, jobb minden eshetőséggel számolni.
Visszamentem hozzá, és altruizmustól bűzlő lélekkel megszólítottam:
Nem foglalkozom evvel sokat. Nincs rá időm, nem hagyok.
Ez nem jó felelte és elindult. Én utána. Persze sokat kell tanulnod, nyilván mondta biztatón.
Vizsgák, vizsgák, szavak. Meg számok.
Dettó. De azért sokat mosolygok.
Nagyon vidámnak látszol.
Látszom, így. Mert amikor nem mosolygok, akkor... Tudod, elvesztettem valamit. Már két éve, és egyre csak siratom. Nem is tudom, miért mondom ezt el neked. Ne haragudj, nem akarom rád zúdítani...
Nem haragszom. Ha akarod...
Nem, tényleg, ne haragudj! Olyan hirtelen jött. Valahogy veled beszélgetni, ez olyan más... De még túl korai. És ...neked?...
Nekem... semmi... Volt egy lány, katica volt a hajában, de nem volt az egész semmi. Néha arra gondolok, bennem van a hiba.
Nézd csak, a köd. Hogy fújja szét a szél!
Már Budán voltunk. Visszafordultunk, megálltunk megcsodálni, ahogyan ez a gyönyörű, büszke szerkezet diadalmasan lerázza magáról a rejtélyes fátyol utolsó foszlányait. Ragyogó reggel ígérkezett.
A kis Frank a rakpart fölötti vaskos kőkorlát felé mutatott. Két mozdulatlan alak, a fiú és a lány is az elvonuló ködöt figyelték. Amikor a vízen fények kezdtek táncolni, egymásra néztek és elindultak. Úgy tűnt, beszélgetnek.
Szerinted mi lesz velük? kérdezte a kis Frank.
Fogalmam sincs. Ez már az ő dolguk. Csak remélem, nem képesek annyira elrontani, mint mi tudnánk. Mi megtettük a magunkét. Mármint nem elrontásban.
Micsoda csöpögős zatymaz!
Ez a köd mondta a kis Frank egy kicsit később , ez a köd azért, ez egy veszélyes dolog, nem gondolod?
Sokáig nem feleltem.
Nos mondtam aztán, amikor úrrá lettem saját jótettünk felett érzett meghatódottságomon (egy érzés, mely alattomosan kihasználja a köddel szembeni belső ellenállás okozta fáradalmat), veszélyes dolog, persze, veszélyes dolog. Mint meteorológiai jelenség a tájfun és a hurrikán közé sorolnám, mármint pszichológiailag, mármint veszélyességi szempontból.
És csak mentünk, és mentünk, és láttam, hogy a kis Frank szemhája lassan elnehezedik, és mint valami kis budai zombi totyog mellettem.
Legalábbis tettem hozzá halkan a mi éghajlatunkon. Legalábbis a mi lélekalkatunkon. 


                                                                                                     (2013)
 

2014. szeptember 24., szerda

Hétköznapi megérkezés világocskámba

Ma erős, nagy zajra riadtam. Ijedten ültem fel; valami bágyadt, párás álomból rántottak ki a sötétítőfüggönyök homályos valóságába. Tágra nyílt szemmel, félig öntudatlanul próbáltam rájönni, mi lehetett az a tompa puffanás. Egy élő testnél keményebb, fémnél puhább dolgot sejtettem, ami itt bent, a szobában eshetett le. A plafon fagerendái a helyükön voltak...
Körbenéztem, és láttam, egy könyvet löktem le fordultamban az ágyról.
Sóhajtottam, és hátradőltem.
Könyvek,” gondoltam, „de rohadtul veszélyes dolgok!...” 


 Kép François Truffault Ray Bradbury azonos című regénye alapján készült Fahrenheit 451 című filmjéből (1966)

2014. szeptember 23., kedd

A hatalom lélektana

A férfi Adolf Hitler néven mutatkozott be, de azonnal éreztem, valami nincs rendben: a felöltője zsebe el volt szakadva. Egyébként úgy nézett ki, mint rendesen a pesti hajléktalanok, azt is mondta:

Adj egy cigarettát!

Nem dohányzom – feleltem.

Csípőre tette a kezét, kidüllesztette a mellét, felszegte a fejét, rám ordított:

Nem azt kér-dez-tem!

Én úgy megijedtem – ijedt vagyok most is, ahogy elmesélem –, hogy odaadtam neki az egész dobozt. Pedig tényleg nem dohányzom.

2014. szeptember 12., péntek

Fekete-fehérben Cortázar után

A férfi felhajtja az italát, a pohárkát egy gyűrött bankó kíséretében a kávéház kis asztalán hagyja, szinte érzem a számban annak a valaminek az ízét, amit ivott; ballonkabátját hanyag mozdulattal átveti a vállán, kilép a párizsi utcára. Magas, jóképű, vagy magasnak hat, valójában durva az arca, de mégis, vagy micsoda. Hú, de elegáns! Olyan hanyagul, ahogy átvetette. Pedig alig ért véget a nagy háború, egy másik meg éppen zajlik, és újabbak jönnek, szóval egy csomó ember meghalt, és többségük még fel sem támadt, azóta sem, és talán, talán a köveken még itt-ott szárad a vér, azóta is; jut eszembe!, ez az ember is már meghalt, vagy rettenetesen öreg, de inkább mégis már meghalt, de most elegáns és süt a nap és nem gondolkodik ilyen hülyeségeken, mert amúgy sem szokott. És egyébként is, Charlie Parker szól, talán egy régi film ez az egész. 

 

2014. szeptember 11., csütörtök

Sötétség

Éjszaka arra ébredtem, egy strucc áll a szoba közepén. Túl sokat nézek tévét, gondoltam.
Reggel eszembe jutott, már két éve nem nézek tévét. Aztán meg: ja persze, internet!

2014. szeptember 10., szerda

Szabadságon


E történetecske afféle - nem éppen forradalmi - multimédiás kísérlet: a szöveg szerves részét képezi a kapcsolódó dal.

  
Az arab, a néger, a zsidó, a cigány! Ezek az univerzum söpredéke!
Ezt jelentette ki öblös hangján Dundin úr, hírhedt nagy bajkeverő, nem kevésbé előkelő helyen, mint a Le Petit Sanglier étteremben, annak is a Szarvas termében, délután kettő órakor, a legnagyobb forgalom kellős közepén; általános megütközést keltve.
Buzik és leszbikusok mindenütt! Párizs rohad, Franciaország rohad, és maguk itt üldögélnek és a zsíros pofájukba tömik a háromszáz eurós fogásokat!...
Ezt is hozzátette, és a desszertjét lecsapta az asztalra, és a feje vöröslött a feltolult vértől, a szemei majd' kifordultak.
Elsápadtam, megremegtem a felháborodástól, hideg veríték ütött ki a hátamon. A fájdalom a gyomromba hasított, megrogytam. Intettem két pincéremnek, vezessék ki a nevezett urat. Az meg öntudatosan egyre csak a jogairól óbégatott, ahogy az effélék ilyenkor szokták...
Kitántorogtam az irodámba, bevettem a gyógyszereim. A diszkrét eljárás lefolytatása során kaptam meg az adatait. Neve, itt és itt született ekkor és ekkor. Szétküldtem mindent. Először Strasbourgból jeleztek vissza, aztán Metzből, sorban az északkeleti városokból... Így tudtam meg, hogy ismert provokátor, egyébként csokoládémanufaktúrája van, közéleti személyiség valami nevesincs helységben. Mindegy is!... Ez a fajta csak tönkreteszi az ember idegeit! Rohadt piszkos gazember! Hogy éppen az én éttermemet találta meg! Elzárni!... Elzárni, bezárni, jó messzire elhajítani a kulcsot!... Sőt, nem is! Inkább... inkább kivégezni! Vagyis... megkínozni előbb, aztán kivégezni!... Megkínozni savakkal-vasakkal, hideg fémekkel, erre szolgáló szerszámokkal, aztán átvezetni egy másik helyiségbe, és belelökni abba a villamos székbe, hogy csak úgy nyekkenjen a mocsok!... – „Hát teszek én róla, tisztelt Dundin úr – motyogtam –, hogy soha többé be ne tegye a lábát egyetlen párizsi étterembe se, teszek én róla!” – És remegő kézzel, a fájdalomtól elgyötörten feltöltöttem az adatait a listára: ilyen egyszerű ez.
Turisták, akik kölcsönöltönyben próbálják ki az elzászi specialitásokat, vagánykodó suhancok, szórakozgató önjelölt „művészek”, hirtelen infantilizmusnak engedve Bonnie és Clyde-ot játszó szerelmesek, közönséges szélhámosok, jól öltözött pszichopaták – a nem fizetők; és az elkényeztetett úri csemeték, sztárocskák, felfuvalkodott yuppie-k, unatkozó, elhanyagolt üzletember-feleségek – akiknek nem lehet az ízlésére tenni. Októberben be kellett feküdnöm a kórházba...
Nézze csak, nézze csak... – mondta a doktor a műtét után, az ágyam mellett állva, kezét a zsebébe süllyesztve, és én láttam, ez egy okos ember. – Nézze csak... Ennek így nincs értelme... Most visszamegy dolgozni, igaz? Tömi magába a gyógyszereket. Minden nap stressz, minden órában stressz... Egy év, és újra itt van. Legfeljebb kettő...
Na de mit tehetnék, doktor úr?
Hát először is, utazzon el, utazzon el!
Harminc éve nem voltam szabadságon, én nem az a fajta vagyok, aki csak úgy lopja a pénzt...
Leintett.
Nyaraljon, pihenjen, keresse meg, és élvezze a nyugalmat! Válasszon valami szép helyet, ahol nem rohannak az emberek... Az étterem megvárja. Másodszor: ahogy a görögök mondták, „Ismerd meg önmagad!” Nézzen magába, nézzen magába, találja meg, mi az, ami ott belül dolgozik, ami emészti, rombolja! Találja meg, mielőtt teljesen felőrli! – Ujjaival fürge taktust dobolt az állán. – Üldögélt már maga a tengernél? Csak úgy, a semmiért... Az a hatalmas víz, a lomha Okeanosz... a bölcs nyugalom... Próbálja meg, próbálja meg! – És elmenőben hozzátette:
Stressz volt, van, lesz. Ha utoléri, ne tartson semmit magában! Eressze ki, eressze ki!
Már Martinique reptéren megcsapja az embert a paradicsomi kedélyesség. Csodálkozva figyeltem a nap és a sós szél megszépítette, tarka inges, színes pólós embereket. Nevetgéltek, viccelődtek, érthetetlen türelemmel terelgették a ricsajozó, kiszőkült gyerekeket. Nahát, milyen egyszerű ez! Ott helyben bementem egy boltba, vettem néhány virágmintás, pálmafás inget, napszemüveget...
Körbejártuk a szigeteket. Gázoltunk a fojtogató, párás dzsungel alján kígyózó langyos patakocskákban, néztük a vulkánok haragoszöld lejtőin kergetődző fényeket. De leginkább a tenger fogott meg. Az asszonyt a szállodában hagytam, béreltem egy kényelmes nyugágyat és egy napernyőt, ezeket vittem magammal mindenhová. Eldugott öblöcskéket kerestem, sziklák rejtette, kavicsos partokra vonultam, elheveredtem, hagytam, a szellő simogassa a karom, a víz nyaldossa a lábam. Okos ember ez a doktor. Egyszerre megszólalt bennem Trevet régi slágere... A tenger végigtáncol az ezüst tükrű, tiszta öblökön... Onnantól egyfolytában ezt dudolásztam, ezt fütyörésztem... fehér madarak, rozsdaszín házak... Pedig soha nem is szerettem ezt a dalt...
Valósággal szenvedélyemmé vált a tenger! Meg-megálltam, lehúzódtam az út szélére, az arcom a ragyogó kékség felé fordítottam, behunytam a szemem... Igyekeztem minden percet kihasználni, hogy élvezhessem.
Türelmetlenül toporogtam ebéd előtt.
Hé! – mondtam az asszonynak. – Meddig tetvészkedsz?! Előremegyek, ha kellek, ott vagyok.
A terasz szélére ültem. Karom a korláton nyugtattam, hátam kényelmesen a támlának vetettem. A vendégek valami bűvöltségben beszélgettek körülöttem, hangjuk fokozatosan bágyadt, színtelen zúgássá olvadt a lusta víz morajában. Elmerengve néztem a dagadó vitorlájú apró hajókat, a méltósággal araszoló halászbárkákat, a tajtékosan csillámló hullámokat... Lehunytam a szemem... A tenger... terelgeti égi nyáját a végtelen, azúr pásztorlányka... Mélyen beszívtam a nedves, sós levegőt... az ártatlan angyalok... a rozsdaszín házak... finom fuvallat cirógatott, elernyedtem... szerelmes dalával elringatta a szívem...
Az arab, a néger, a zsidó, a cigány!
Kinyitottam a szemem...
...ezek az univerzum söpredéke!
Dundin úr ott állt középen, tarka ingben, céklavörös arccal, a szeme fehérje villogott. A terasz megdermedt, a gyomrom bizseregni kezdett...
Buzik és leszbikusok mindenütt! A... a... régiók rohadnak, Franciaország rohad, és maguk...
Egy termetes pincér átnyalábolta, de nem tudta belé fojtani a szót.
Maguk meg... itt vedelik az ötven eurós koktéljaikat... maguk...
Megremegtem a felháborodástól, forró verejték ütött ki rajtam. A fájdalom a gyomromba hasított... Hátrarúgtam a széket, kihúztam magam.
Te utolsó rohadt senkiházi! – üvöltöttem. – Te mocskos gazember! Te nulla, te... te mocsok!
Akár egy bika, megindultam, valahol levertem egy poharat.
Te mocsok, te hányadék! Te Franciaország szégyene!...
És megragadtam a pincér karját.
Hát hogy képzeled te azt – ordítottam az arcába –, hogy képzeled te azt, hogy az urat?... hogy csak így? Ki vagy te, mi vagy te? Eltaposlak, mint egy pondrót!...
Hátrafeszítették a kezünket, kicsavarták az ujjunkat, úgy lökdöstek ki minket. Engem nyakon is vágtak, hiába követeltem a jogaim.
A szemközti járdáról még skandáltunk egy keveset. Közben megálltunk egy pillanatra, bemutatkoztunk, ahogy úriemberekhez illik. Megtapogattam a gyomrom. A fájdalom elmúlt...
Ilyen egyszerű ez.