Minthogy
a családban és az ismeretségi körben nem foglalkoztunk a
Bibliával annak idején, elég későn találkoztam Jónás
történetével. Ami rosszabb: az iskolában. Először a Babits-féle
változatot ismertem meg, vagyis hogy azt nem ismertem meg.
Egyáltalán, hogy Babits hogyan közelítette meg, arról még futó
benyomásokat sem szereztem, viszont a történet maga nagyon
vonzott. Kamaszként még, vagy pontosabban már, elég elvadultan
értelmeztem mindent, ami elém került. Itt valami igen imponáló
dolgot fedeztem fel, van Isten, aki mindenható, kiszámíthatatlan,
kegyetlen és könyörtelen (így láttam a kevéske információ
alapján), és van egy alak, aki nem ilyen, nem olyan
savanyújóska-merevpista, mint a bibliai alakok rendesen; nem
átkozza meg Istent egy mezőre vonulva, nem hívja perbe (így
láttam), nem fog valami varázspörölyt, hogy avval jól kupán
vágja, vagy ilyesmi, hanem egészen emberi módon elkezd kibújni a
feladat alól. Úgy képzeltem, ez a Jónás egy koros alak, aki
gondterhelten vakargatja a fejét abban a szentföldi hőségben, és
nagyon-nagyon nincs kedve ehhez az egészhez. Annyira szórakoztatott
a személyisége, hogy fel sem tettem a kérdést: miért nem akarja
a küldetését végrehajtani?
Jóval
később elővettem a Babits verset. Arra a következtetésre
jutottam, hogy egyes kifejezések foghattak meg, mint „hé, te nagy
alható”, vagy „mivel rühellé a prófétaságot”, hát igen,
ez utóbbi azért nem illett abba a képbe, ami kialakult bennem a
bibliával kapcsolatban. Biztosan rengeteg kiváló elemzést lehet
találni, én magam úgy érzem, az első rész a legszemélyesebb, a
többi kicsit filozófikusabb, valami elméleti önvigasztalás. Ez a
Jónás alkatilag nem próféta, saját természetének
engedelmeskedve menekül; Isten megkínozza, és ezek után egészen
szorgalmasan, mord lélekkel teszi a dolgát. Amúgy hatástalanul,
és ez, ha úgy veszem, ennek a Jónásnak ad igazat.
Rendben,
de a bibliai Jónásnál mégsem lehet ez a helyzet, gondoltam, nála
nem a természetéből fakad a menekülés. De akkor miből? Az egyik
magyarázat (online találtam), hogy Jónás irigyli az üdvözülést
a niniveiektől, mert azok erőfeszítés nélkül, így
érdemtelenül részesülnek benne. A másik szerint (lusta vagyok a
forrást keresgélni, régebben olvastam) Jónás a közösség
megbecsült tagja, Istennek tetsző életet él, azaz szigorúan
betartja a zsidóságot kötő szabályokat, amikor is Isten avval
bízza meg, hogy nem zsidókat segítsen az üdvözüléshez. Hasonló
az előzőhöz, de ez logikusabb „történelmileg”, itt Jónás
Jézus előfutára, ez illik a keresztény koncepcióba. - Viszont
Jónás arra hivatkozik a végén, hogy ő ezt az egészet előre
megmondta, azaz hogy Isten irgalmas, felesleges Ninivébe menni,
nélküle is megkegyelmez az ottaniaknak. Vagyis ha ezt mondja, akkor
nem az irigység volt az indítéka, hanem a predesztinációban
és/vagy Isten abszolút hatalmában való hit – vagy hazudik itt
Istennek (és/vagy magának): ami nem lehetetlen, kicsit hisztis ez a
bibliai Jónás.
A
legszebb magyarázattal Avivah Zornberg szolgál (itt). Jónás
állapota: „to stand before God”, azaz
„standing in a place between Death and Life”,
később ezt prayer-nek
nevezi. És ez egy
bizonytalan állapot, ezt nem képes elviselni, ezt nem tudja
megérteni. De mi is ez az állapot? Ugyanaz, amiről Hankiss Elemér
beszél az Ikarosz bukásában, művészek, próféták kórisméje.
A niniveiek meg azok, „akik nem tudnak különbséget tenni jobb-
és balkezük között” (Károli), vagyis mindenki más. Itt
logikus Jónás kifakadása, Isten használja őt, neki ez teher, nem
is világos számára az egész. (Tehát ő is rühelli a
prófétaságot, csak más okból, mint Babits Jónása.)
Nem
vagyok benne biztos, hogy mindenkinek van küldetése. Annak az
afrikai kisgyereknek, aki párhónapos korában az édesanyjával
együtt éhenhal, valószínűtlen, hogy lenne. Akiknek pedig van,
azok közül sem feltétlenül ismeri fel mindenki, így aztán
akinek Isten közvetlenül súgja meg, igazán szerencsés.
Tavaly
elkezdtem írni egy változatot erre a témára. Az én Jónásom egy
sikeres, fiatal, gazdag (de tényleg gazdag) magyar üzletember, aki
máris visszavonult, ráadásul, huhh, egészen jó ember. Isten
küldetéssel bízza meg, de ő a maga proaktív (ilyen szavakat is
tudok...) módján próbál meg kibújni a feladat alól (az én
Jónásom a szabadságát védelmezi): egy síeléssel egybekötött
terápia alkalmával szakadékba löki a barátnőjét, és annak
betege, egy zenész feleségét. Tessék, Isten, így is kellek? -
kérdezgeti, míg a szörnyű tett súlyától görnyedten napokig
kószál a havasokban, aztán feladja magát.
A
rendőrségen kiderül, hogy a zenész az egészet magára vállalta,
Jónásom pedig végre elindul Londonba, a Hyde parkba, bohócorral, parókával.
Nem
számoltam meg, hányszor írtam ezt át. A hatodik-hetediknél már
tudtam, hogy soha nem fogom befejezni. Pusztán a koncepció miatt
említettem, foglalkoztat, milyen messze lehetne elmenni ebben a
menekülésben.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése