2014. április 4., péntek

Jónás – egy történet, amit soha nem fogok befejezni (g)

Minthogy a családban és az ismeretségi körben nem foglalkoztunk a Bibliával annak idején, elég későn találkoztam Jónás történetével. Ami rosszabb: az iskolában. Először a Babits-féle változatot ismertem meg, vagyis hogy azt nem ismertem meg. Egyáltalán, hogy Babits hogyan közelítette meg, arról még futó benyomásokat sem szereztem, viszont a történet maga nagyon vonzott. Kamaszként még, vagy pontosabban már, elég elvadultan értelmeztem mindent, ami elém került. Itt valami igen imponáló dolgot fedeztem fel, van Isten, aki mindenható, kiszámíthatatlan, kegyetlen és könyörtelen (így láttam a kevéske információ alapján), és van egy alak, aki nem ilyen, nem olyan savanyújóska-merevpista, mint a bibliai alakok rendesen; nem átkozza meg Istent egy mezőre vonulva, nem hívja perbe (így láttam), nem fog valami varázspörölyt, hogy avval jól kupán vágja, vagy ilyesmi, hanem egészen emberi módon elkezd kibújni a feladat alól. Úgy képzeltem, ez a Jónás egy koros alak, aki gondterhelten vakargatja a fejét abban a szentföldi hőségben, és nagyon-nagyon nincs kedve ehhez az egészhez. Annyira szórakoztatott a személyisége, hogy fel sem tettem a kérdést: miért nem akarja a küldetését végrehajtani?

Jóval később elővettem a Babits verset. Arra a következtetésre jutottam, hogy egyes kifejezések foghattak meg, mint „hé, te nagy alható”, vagy „mivel rühellé a prófétaságot”, hát igen, ez utóbbi azért nem illett abba a képbe, ami kialakult bennem a bibliával kapcsolatban. Biztosan rengeteg kiváló elemzést lehet találni, én magam úgy érzem, az első rész a legszemélyesebb, a többi kicsit filozófikusabb, valami elméleti önvigasztalás. Ez a Jónás alkatilag nem próféta, saját természetének engedelmeskedve menekül; Isten megkínozza, és ezek után egészen szorgalmasan, mord lélekkel teszi a dolgát. Amúgy hatástalanul, és ez, ha úgy veszem, ennek a Jónásnak ad igazat.

Rendben, de a bibliai Jónásnál mégsem lehet ez a helyzet, gondoltam, nála nem a természetéből fakad a menekülés. De akkor miből? Az egyik magyarázat (online találtam), hogy Jónás irigyli az üdvözülést a niniveiektől, mert azok erőfeszítés nélkül, így érdemtelenül részesülnek benne. A másik szerint (lusta vagyok a forrást keresgélni, régebben olvastam) Jónás a közösség megbecsült tagja, Istennek tetsző életet él, azaz szigorúan betartja a zsidóságot kötő szabályokat, amikor is Isten avval bízza meg, hogy nem zsidókat segítsen az üdvözüléshez. Hasonló az előzőhöz, de ez logikusabb „történelmileg”, itt Jónás Jézus előfutára, ez illik a keresztény koncepcióba. - Viszont Jónás arra hivatkozik a végén, hogy ő ezt az egészet előre megmondta, azaz hogy Isten irgalmas, felesleges Ninivébe menni, nélküle is megkegyelmez az ottaniaknak. Vagyis ha ezt mondja, akkor nem az irigység volt az indítéka, hanem a predesztinációban és/vagy Isten abszolút hatalmában való hit – vagy hazudik itt Istennek (és/vagy magának): ami nem lehetetlen, kicsit hisztis ez a bibliai Jónás.

A legszebb magyarázattal Avivah Zornberg szolgál (itt). Jónás állapota: „to stand before God”, azaz „standing in a place between Death and Life”, később ezt prayer-nek nevezi. És ez egy bizonytalan állapot, ezt nem képes elviselni, ezt nem tudja megérteni. De mi is ez az állapot? Ugyanaz, amiről Hankiss Elemér beszél az Ikarosz bukásában, művészek, próféták kórisméje. A niniveiek meg azok, „akik nem tudnak különbséget tenni jobb- és balkezük között” (Károli), vagyis mindenki más. Itt logikus Jónás kifakadása, Isten használja őt, neki ez teher, nem is világos számára az egész. (Tehát ő is rühelli a prófétaságot, csak más okból, mint Babits Jónása.)



Nem vagyok benne biztos, hogy mindenkinek van küldetése. Annak az afrikai kisgyereknek, aki párhónapos korában az édesanyjával együtt éhenhal, valószínűtlen, hogy lenne. Akiknek pedig van, azok közül sem feltétlenül ismeri fel mindenki, így aztán akinek Isten közvetlenül súgja meg, igazán szerencsés.

Tavaly elkezdtem írni egy változatot erre a témára. Az én Jónásom egy sikeres, fiatal, gazdag (de tényleg gazdag) magyar üzletember, aki máris visszavonult, ráadásul, huhh, egészen jó ember. Isten küldetéssel bízza meg, de ő a maga proaktív (ilyen szavakat is tudok...) módján próbál meg kibújni a feladat alól (az én Jónásom a szabadságát védelmezi): egy síeléssel egybekötött terápia alkalmával szakadékba löki a barátnőjét, és annak betege, egy zenész feleségét. Tessék, Isten, így is kellek? - kérdezgeti, míg a szörnyű tett súlyától görnyedten napokig kószál a havasokban, aztán feladja magát.

A rendőrségen kiderül, hogy a zenész az egészet magára vállalta, Jónásom pedig végre elindul Londonba, a Hyde parkba, bohócorral, parókával.

Nem számoltam meg, hányszor írtam ezt át. A hatodik-hetediknél már tudtam, hogy soha nem fogom befejezni. Pusztán a koncepció miatt említettem, foglalkoztat, milyen messze lehetne elmenni ebben a menekülésben.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése