„2004
jelentős évforduló a spanyol nyelvű világ kultúrájában, Julio
Cortázar születésének 90., halálának 20. évfordulóját
ünneplik hazájában, Argentínában (...)”
A
jövőbeli, súlyosabb félreértések elkerülése végett
fordulok Önökhöz. Indítványom egyszerű, őszinte és jó
szándékú, egyszóval, ha megengedik nekem ezt a szerénytelenséget,
zseniális; Önöknek mind a tudása, mind az eszközeik megvannak
egy ilyen bagatell nyelvi újítás keresztülviteléhez.
Történt
pedig, hogy levelezésbe bocsátkoztam egy távol-keleti ifjú
hölggyel, pontosabban jó néhány távol-keleti ifjú hölggyel és
ifjú urakkal is meg kevésbé ifjú hölgyekkel és urakkal, továbbá
nem csak távol-keletiekkel. Afféle kis on-line közösség alakult
ki, 網友
(wangyou)
lettünk, akiket a nyelvtanulás köt össze; napi rendszerességgel
számoltunk be egymásnak magán- és közéletünk alakulásáról,
az időjárásról, tervekről és terrorcselekményekről stb.,
végtére is egészen picike lett ez a bolygó, ha az Amazonásznál
meglebbenti szárnyát egy pillangó, másnap itt is meg mindenfelé
meglebbenti a szárnyát egy csomó pillangó, tetszik vagy nem,
tisztelt Akadémia, ilyen lett a világ, ilyenek lettek a pillangók.
Egy
alakalommal, mert egyébként szeretem és hirtelen eszembe jutott,
megosztottam egy számot wangyouimmal. Íme:
On-line
barátkozásunk játszóterén lehetőség volt kommentálni egymás
posztjait, és a fent említett ifjú hölgy a következőt jegyezte
meg:
„Oh,
poor guy!”
Önök
is jól tudják, hogy a nyugati kultúra alapvetően individualista
kultúra, legalábbis így mondják, és bizonyára a keleti
kultúrával való összevetés alapján jutottak erre a
következtetésre. Engem ez oly módon érint, hogy bárki bármit
mond, néha az az érzésem támad, rólam beszél, ha meg egy keleti
ember, akkor még inkább. Jelen eseten is megütközve ültem zöld
gömbömön a monitor előtt.
„Why
do you think I am a poor guy?...” –
kérdeztem, így vagy hasonlóképpen, és hozzátettem (talán mert
tetszett is nekem ez az ifjú hölgy, bár erre tényleg nem
emlékszem, és ha emlékeznék se vallanám be (azt mondanám, nem
emlékszem), és egyébként is ellene vagyok a virtuális
ismerkedésnek) (na de ez nem tartozik ide), hogy:
„I
am not in love with anyone.”
„Uhh,
you!...”, írta
erre, „You!
I mean the guy in the song is a miserable one.”
Ez
pedig így egy igencsak kellemetlen helyzet, mert hiszen a hölgy azt
hihette, hogy én valami egoista vagyok, aki mindig mindent saját
magára vonatkoztat, aki úgy jár-kel a világban, mintha neki sütne
a nap, neki folynának a folyók, neki domborítanának a hegyek és
neki libbentenének a pillangók, mi több, ha megoszt egy számot,
akkor annak kapcsán is az az öntelt kényszerképzete támad, az ő érzelmi életéről
beszél mindenki. Néha megesik ez persze, ahogy mondtam, de hangsúlyozom,
néha, nem gyakrabban. Ebben az esetben természetesen szó sem volt
ilyesmiről, félreértés történt, hiszen én nyugati vagyok,
Szókratész értem ürített bürökpoharat, Jézus értem feszült
a kereszten, a Napkirály értem volt az állam, ezeket nagyjából
értem is, szemben Buddha nevetésével, Síva karjaival vagy a maják
húszas számrendszerével, mert ezek csak díszletek nekem: a
nyugati kultúra börtönében élek, a kultúra diktálta
individualizmusból és nem!,
határozottan nem személyiségem fogyatékosságából következett
ez a félreértés.
Ugyancsak
nyugati mivoltomból következik, hogy elgondolkodtam, hogyan tudnánk
elejét venni a további hasonló félreértéseknek. Arra jutottam,
hogy mint majdnem mindig, most is a nyelv bizonyult elégtelennek.
Önök, mint nyelvészek és mint akadémikusok, nyilván máris
látják a probléma lényegét:
Ha
A. és B. ember beszélget és egyesszám harmadik személyben
tesznek kijelentést C.-ről, mégpedig úgy, hogy hiányos a mondat
– és a nyelv imádja az efféle hiányos szerkezetlenséget –,
hogy csak úgy odavetik a lényeget, ha jól sejtem, az állítmányt,
akkor az félreérthetővé válik, és ha A. mondja, úgy magára
veheti B., ha pedig B. mondja, akkor A., és fordítva (sőt, inkább
fordítva, hogy ne bonyolítsuk el, és de
facto
A. mondta), mert úgy értelmezi, hogy az elmaradt rész egyesszám
második személy volt. Ahogy a spektrum végtelen részre osztható
és még sincs végtelen számú szavunk a színekre (bár a szavak
és hangok kombinációja ezt végül is lehetővé tenné), és ha
nagyon meg akarok nevezni egy új színt, akkor hozzá tudok mégis
rendelni egy új szót, úgy itt is kell találnom valami újat: egy
új személyt.
„Te
szegény!” – ez annyira megalázó, a sajnált mindig gyengébb,
az önsajnálat és a magunk sajnáltatása függőséget is okozhat;
a sajnáló mindig erősebb, a sajnálkozás könnyen viszolygássá,
esetleg megvetéssé fajulhat. De ha azt mondanánk: „Lá
szegény!”, egy új, friss, lágy szót bevezetve, ami az egész
kifejezést inkább érdekessé teszi, és már magában ez az
érdekesség-vonás is tompítja a sajnálatot. „Lá hülye!” –
mondhatnánk, hogy gyorsan egy másik példát hozzak, és világos
lenne, hogy nem egy harmadikról beszélünk, ugyanakkor nem olyan
durva az egész, mint a „Te hülye!”, ami egyenesen az ember
szívébe döfi ezt a „hülyét”, a címzett ismert; vagy a
„Hülye!”, amikor meg megint csak nem tudhatjuk biztosan, bár
nagyon nagy a valószínűsége, hogy nem rólunk, hanem egy
harmadikról hülyéről van szó, de azért mégsem vehetünk mérget
erre.
Legyen,
mondjuk, az új személy elnevezése „enyhítő második személy”,
mert sokkal finomabban, kulturáltabban, majdhogynem kedvesen fejezi
ki rosszallásunk, megvetésünk, utálatunk, lenézésünk;
simogatásszerű pofon vagy rúgásszerű cirógatás ez. (Az
elnevezésben persze rugalmas vagyok, ez, nyelvészeti ismereteim
alapján szakmai kérdés.)
Ennyi
lett volna tehát hézagpótló javaslatom.
Mihamarabbi
szíves intézkedéseiket várva, megelőlegezett bizalommal és az
előterjesztéseiknek megfelelően alakuló tisztelettel:
Nem
ismeretem Szvetlana Alekszijevicset, most sem ismerem, és nincs is
semmi bajom a díjával. Vagyis hogy nem tudom, van-e bajom a
díjával. Nagyon sokféle író megkapta már, sőt, nem-írók is
(mármint hogy nem irodalmárok). Úgy látom, eleve nehéz a
bizottság dolga, mert – a wikit néztem meg – van a
végrendeletben egy svéd mondat, a tulajdonképpeni lényeg, amit
szó szerint is kétféleképpen lehet angolra fordítani (ideal vs.
idealistic), ráadásul nem derül ki, hogy az irodalmon belül
kell-e ezt a - fordítsuk így - „eszményi irány”-t érteni, és
ha azon belül, akkor mit is jelent ez (mit várunk az irodalomtól,
merre haladjon?); vagy ez az ábrázolt kérdése-e: végső soron
arra legyünk tekintettel, milyen szebb világhoz méri a miénket az
író? És van még egy sor egyéb tényező, egyes kultúrköröket, nemzeteket
is be kell emelni az irodalmilag elismert kultúrák/nemzetek közé,
a már kanonizáltak közt is igazságosan osztogatni stb. Az a
benyomásom, a bizottság állandóan egyensúlyoz, nyilván
összecsapnak világnézetek, meg az ősi kérdés a szépről meg az
igazról.
Olvasgattam
a híreket, a hölgy rögtön nyilatkozott valamelyik svéd tévének.
A szokásos körök, gondolom; majd azt mondja, „nagy
megtiszteltetésnek érzi, hogy olyan nagy írók társaságába
került, mint”... - itt gyorsan behunytam a szemem, egy pillanatra
eltöprengtem, kit fog megemlíteni. Ugyanis elég sokat elmond egy
emberről, kiket tart nagyra íróknak; egy íróról meg még annál
is többet elmond.
Egységes
szakmai megítélés nem létezik. De egy idő után azért létrejön
valamiféle közmegegyezés – bár az „irodalomtörténeti” és
az „esztétikai-irodalomelméleti” besorolás sokszor nagyon
különböző -, az igazán nagy írókat nevükön nevezik. A
kevésbé nagy írókat ritkán, de azért előfordul, el-el lehet
csípni megjegyzéseket, hogy azért ő nem annyira ilyen meg olyan.
Van, aki sajátos karriert fut így be, Orwellről a csípős nyelvű
Nabokov azt mondja, középszerű (íróként), de még Kundera is
megemlíti, hogy jobb lett volna, ha ezeket a ragyogó gondolatokat
esszéként publikálja; Orwellt nagyjából így tartják ma már
számon.
Nem
hiszem, hogy a bizottság örült volna a névnek, akit a hölgy
felhozott. Borisz Paszternak.
Az
itt a baj, hogy Paszternaknak mint írónak – nem mint költőnek!
- nem túl fényes a megítélése „szakmailag”. A Zsivágó
doktor szerzőjeként azonosítják, tk. erre is kapta a díjat,
és bátor ember, szép célokért küzdött – de a Zsivágó
doktoron művészetileg-esztétikailag ez nem segít. (Hogy a
korábbi munkái milyenek, azt nem tudom.) (Az állításom
igazolására sem hozok fel tekintélyeket, lehet találni szerte a
neten ezt-azt; hús-vér kortárs írókat, kritikusokat is meg meg
lehet vesztegetni étellel-itallal-mosollyal, hogy
megnyilatkozzanak.) Vagyis a hölgy, amikor őt jelöli meg nagy
íróként, akkor azt mondja, számára az írás a „jó”-ról,
az „igaz”-ról szól, a tartalomról; a „szép”, a forma nem
számít. (Sarkítottam a dolgot.) Ez a gondolkodás viszont nem
„irodalmi gondolkodás”, mert az irodalomnak az a része, amit
szépirodalomnak neveznek, nem létezik esztétika nélkül. Ezzel
felborul az eredeti rend. Mert naivan úgy gondoltam volna (bájosan
pislogok, amikor ezt írom), hogy a díj irodalmi-társadalmi díj,
ebben a sorrendben. Innen társadalmi-irodalmi lett. Sőt, nem csak
hogy felborult a sorrend, az arányok is megváltoztak, méghozzá
drasztikusan: az irodalmi érték alig számít.
Ezen
a ponton azért már látom, mégiscsak bajom van a díjával. Egy
mosógép használati utasításnak is lehet irodalmi értéke (igaz,
ezzel adódhatnak gyakorlati problémák, úgyis mint egy rím
kedvéért a piros megfogja a fehéret stb.) (ez nem vicces, mindenki
tudja, aki már összemosott ruhákat), egy emlékiratnak,
dokumentarista szövegnek még jobb eséllyel, szóval nem az a gond,
mit ír, hanem ez a mondat, hogy egyáltalán – van-e a hölgynek irodalmi
koncepciója?...
Itt
vissza kell táncolnom az egész gondolatmenettől. Mert ezt mégsem
illik, nem tudom, hogyan gondolkodik erről Szvetlana
Alekszijevics... Lehet, hogy vannak esszéi, mint Eliotnak. Vagy
naplója, mint Csehovnak. Vagy az is lehet, magukban a könyveiben
fejti ki az irodalmi nézeteit. Én meg ezeket nem ismerem.
Csak ezt a mondatot. Ezt a mondatot...
Csak ezt a mondatot tudnám feledni... Miért nem Hamsunt mondta?
Vagy Pirandellót, vagy Márquezt vagy Goldingot vagy Kertészt stb.?
Na
mindegy, nem lesznek azért álmatlan éjszakáim. Meg aztán, ha a
bizottság most kilengett ennyire ebbe az irányba, jövőre talán
adnak díjat valami nagy-nagy formalistának, valami tengődő új
Cortázarnak vagy Perecnek. Csak, sajna, erre nem fogadnék... (Ellene igen, csak az meg alig fizetne...)
Írok egy történetet.
(Egyet? Számtalan történet. De ezekben a napokban éppenséggel
ezt az egyet.)
Hőseim (irodalmi
értelemben vett hősök, természetesen) az éjszakai parton egy
világítótoronyhoz érnek, és ahogy azt megkerülik, egyszerre –
értsd: hirtelen és szimultán –
két „dolog történik” velük:
egy, meglátnak egy falut; kettő, megcsapja őket a hideg szél.
A vájt szemű és
-agyú olvasó azonnal érzékeli a probléma lényegét. 2015-ben
eljutottam addig, ameddig Condillac abbé a XVIII. században. Még
rosszabb, egy újabb bizonyíték a sejtésemre, ami szinte megbénít:
a nyelv nem az ún. valóságot képezi le. (Eleve ez: „képezi
le”!)
Condillac vette
észre, hogy a nyelv „térbeli élményt” fogalmaz át „időbeli
renddé”. Ez a „térbeli élmény” számomra az ún. valóság,
legalábbis annak az a része, ami, mondjuk egyszerűsítve, itt és most körülvesz, vagy ami ott és akkor a hőseimet körülveszi, ezt kell átformálnom, megjelenítenem, csakhogy erre a satnya nyelv
áll csak rendelkezésemre. A világítótoronynál nem tudtam, mit
tegyek, hiszen írás közben világosan láttam magam előtt, mi
történik, mégis kénytelen voltam sorrendet felállítani a
szövegben. És ezt abban a pillanatban hamisnak, ha úgy tetszik,
hazugságnak éreztem. Feloldható-e ez a hamisítás?
Így szólt a
mondat:
Körbesétáltak
– a sápadt falú világítótorony nyomasztóan hatalmasnak
tetszett – és ahogy a túloldalon meglátták a faluhoz vezető
kocsiutat, hideg szél csapta meg őket.
Apró csalások
vannak itt. Egy a problémát őszintén beismerő mondat valahogy
így nézne ki:
Körbesétáltak
– a sápadt falú világítótorony nyomasztóan hatalmasnak
tetszett –, a túloldalon meglátták a faluhoz vezető kocsiutat
és közben hideg szél csapta meg őket.
A közben-t
vagy az és-t azért nem akartam használni, mert úgy
éreztem, nagyon kilóg a lóláb. Az ahogy egy fokkal jobb,
ez jelezhet – érzésem szerint – egyidejűséget és egymást
követő eseményeket is. Vagyis hogy hazudok is meg nem is,
ügyeskedem is meg nem is.
De bármit is
csinálok, a szövegben vagy a hideg szél vagy a falu látványa szerepel
először, és akkor már variálhatok a kötőszavakkal, amennyit
akarok, ami megtörtént, az megtörtént, a választott sorrendben
jelenik meg az olvasó képzetében.
Adódna azért még
két megoldás (legalábbis ennyi jut eszembe). Egy: „posztomdernül”
beismerni és kifejteni a problémát:
Körbesétáltak
– a sápadt falú világítótorony nyomasztóan hatalmasnak
tetszett – és ahogy a túloldalon meglátták a faluhoz vezető
kocsiutat, hideg szél csapta meg őket. Vagy hideg szél csapta meg
őket, ahogy meglátták a faluhoz vezető kocsiutat.
- és innen
bla-bla-bla, az, amit most írok. Kettő: összekötni a látványt
és az érzetet. Például:
Körbesétáltak
– a sápadt falú világítótorony nyomasztóan hatalmasnak
tetszett –, a túloldalon mintha a hideg szél hozta volna eléjük
a falu képét.
Megoldottam evvel
valamit? Az első kiragadja az olvasót a történetből (és mert
kivételesen hangulatot is próbálok az írásba csempészni, ezt
nem szeretném); a második nagyon lírai így (nem is tudom, szinesztézának lehet-e ezt nevezni – mellesleg, a
szinesztéziánál is van sorrend), és én idegenkedem a lírai
megoldásoktól, Nabokov legyen a talpán, aki ilyen ingoványra
merészkedik; igazából a szövegem sem lírai, már abban az
értelemben, hogy csak mértékkel használok „lírai jellegű
díszítést”, egyszerű eszközökkel próbálok hangulatot
teremteni. Ráadásul mindkét esetben, akárhogy is nézem a
mondatokat, megint csak előbb van a hideg szél, így aztán akár
itt is felcserélhetném a kettőt, hogy példásul szüljek egy
ilyen szörnyet:
(…)
a túloldalon a falu hideg szelet zúdított rájuk.
Ki lehet mondani:
nincs megoldás.
--- De a helyzet(em)
nem annyira tragikus. Végeredményben megpróbálhatok abban hinni,
hogy az én képi képzetem az olvasóban megint csak képi képzetté
alakul, dekódolódik az időbeli rend, a szöveg csak közvetített,
majdnem ahogy az áramló butácska elektronok hordoznak információt
a gépeinken. És eszembe jut egy rész Az eltűnt idő
nyomában-ból (2. kötet):
„Nemsokára még
azért is hatottak rám oly elevenen, mert Sévignénét [XVII.
századi „irodalmi levélíró" - saját beszúrásom] nagy művészete azzal a
festővel rokonítja, akivel Balbecben ismerkedtem meg később, s
aki oly mély befolyással volt az én szemléletmódomra: Elstirrel
[Proust Monet-ból és Turnerből gyúrt festője - ez is]. Balbecben
világosan láttam, hogy Sévignéné is ugyanúgy tárja elénk a
dolgokat, mint Elstir, vagyis az érzékelés sorrendjében, nem
pedig oksági kapcsaik szerint.” (Gyergyai Albert fordítása)
Proust, ismerve
jellemét, nem valószínű, hogy megspórolt volna itt pár száz
karaktert, ha a különböző érzetek egyidejűségének és a
szöveg időbeliségének problémája annyira foglalkoztatta volna –
gondolom, Condillacot ismerte –, vagyis ez a probléma talán nem
is annyira súlyos irodalmi probléma; nem tudom. (Belegondolva, az
is lehet, máshol foglakozott ezzel.) (Belegondolva, amit itt említ,
az is megér néhány misét – nem az érzékelés sorrendje, az
elég világos, hanem hogy mit érthet oksági kapcsolaton: ez az
oksági kapcsolat gyanúm szerint talán az irodalmi konvencióba
kövesedett írói fogások összessége (is) lehet.) Mindenesetre
nekem annyiban kapóra jött ez a világítótorony, hogy azonosítani
tudtam az egyik irodalmi koporsószegem, magyarán szólva kibújt a
koporsószög a zsákból, amiben hozták a hideget.
(A
gondolatmenethez bele-belepillantottam Ungvári Tamás Kaland és
gondviselés című könyvébe.)
A híres madelaine sütemény. Mármint a képe.
(Mielőtt egy nyelvész vagy filozófus, szemantikus vagy szemiotikus, konstruktivista vagy struktulasta vagy bárki, akit roppant finom teveszőr ecsettel festettek idekeveredik: tisztában vagyok vele, hogy egy mondat több, mint egy szó; egy bekezdés is, mint egy mondat; a regény pedig, de még egy novella is, más minőség - én itt egy szögről beszéltem, egy icipici szögecskéről, ami megfogható, és már ezzel azt a talmi elégedettséget hozza el nekem, hogy valamit mégiscsak sikerült megragadnom.)
(Találtam közben egy Harold Pinter gondolatot: "One way at looking at speech is to say it is a constant stratagem to cover nakedness." - Tekinthetjük úgy is a beszédet, hogy azt mondjuk rá: szüntelen ügyeskedés a meztelenség takargatására. [Milyen szép paradoxon lett azzal, hogy az egyszerű hasonlítás helyett azt mondja: "to say it is"!] Ez is egy megoldás lehetne, na de én éppen a meztelenségre vagyok kíváncsi!)
2...*
június 7-én egy távoli galaxisban idegen lények foglyul ejtették
egy emberi űrhajó háromfős legénységét. A kapcsolatfelvétel a
legszörnyűbb forgatókönyv szerint zajlott; a messze fejlettebb
civilizáció kísérletbe fogott.
Az
emberek egy makulátlan, tökéletesen egyenletes belső felületű
kockában találták magukat. Némi várakozás után kiabálni
kezdtek, követelték, engedjék ki őket. Követelték a jogaikat,
egyikük az összeköttetéseire hivatkozva fenyegetőzött. Hosszú
ideig kerestek valami rejtett ajtót, zárszerkezetet. Elkedvetlenedtek, majd
felélénkültek, dörömböltek, ütötték-verték a falakat,
egyikük kézfejében egy csont elrepedt. Újabb elkedvetlenedés
után rúgni kezdték a felületet, nekifutásból, többször egymás
után, összehangoltan ütemesen és ütemtelenül, ugráltak is,
aztán izzadtan, csapzottan egymásnak estek. Ez többször
megismétlődött, véresre verték egymást, már nem voltak képesek
felállni sem, kúsztak-másztak egy ideig, elgyengülve megbékéltek. Végül
lefeküdtek, néhány nap alatt kimúltak.
Az
idegen lények tárgyilagosan feljegyezték:
„Fel
sem merült bennük, csak el kellene képzelniük, már kint vannak.”
Belenéztem
a tükörbe – eufemizmus: magam néztem meg –, és észrevettem,
ősz hajszálaim vannak. Eufemizmus (szeretem ezt a szót, úgy
látszik): rengeteg az ősz hajszálam.
Ha
rengeteg az ősz hajszálam, az azt jelenti, nem egycsapásra lett
ennyi. Vagyis egy ideje őszülök.
Kérdés
(jogos): mennyi ideje őszülök?
A
választ nehezíti a tény, az ősz hajszálaim nem látszanak, mert
elég világos a hajam. (Ez az oka, hogy csak most vettem észre,
őszülök.)
Kérdés:
ha nem lehet észrevenni a hajamban az ősz szálakat, akkor milyen
színű a hajam? Átfogalmazva (személytelenítés): milyen színű
az a haj, (a)melyben nem lehet észrevenni az ősz szálakat?
Válasz:
ősz. (Milyen más lehetne?)
Következtetés:
ezek szerint mindig is ősz kellett hogy legyen a hajam. Őszhajú
kisfiú voltam („Passzolj má', ősz!”, gúnyolódhattak velem
foci közben, nem emlékszem, a rossz dolgokra kevésbe emlékszik az
ember; bosszúból önzőztem), őszhajú kamasszá cseperedtem,
aztán, belefáradva a devianciába, őszhajú felnőtt
lettem-vagyok. (Lehetett volna rosszabb is; ha egy őszhajú kisfiú
megkopaszodik, az rosszabb. Szerintem.)
Másik
magyarázat: lehet, a szemem előbb romlott el, azért nem láttam
eddig, hogy őszülök.
Következtetés:
ezek szerint közben megjavult a szemem.
(Ha elromlik az ember szeme és meg
is őszül, az rosszabb. Persze a legrosszabb, ha elromlik a szem és
megkopaszodik az ember. Ez lehet a legrosszabb. Pl. Teiresziász,
pl. (pláne!) Sámson. Szerintem.)
Ha
az ember elgondolkodik, és még le is írja a gondolatait, néha kellemetlen
helyzetbe kerül. Egyszerre feketén-fehéren ott állhat előtte
mindannak a cáfolata, amit életecskéjében „vezérlő elv”-nek,
vagy patetikusan hitnek lehet nevezni – és akkor várakozásra
kényszerül.
A
végtelen felé tendáló listáról kicsíptem egy nevet, hogy az
értelemszerűen egyre növekvő, soha nem törleszthető adósságaim
közül lerójak egyet; kézbe vettem tehát és olvasni kezdtem egy
számomra addig csak névről ismert, amúgy gyakran emlegetett, a
világirodalomban kitüntetett helyet elfoglaló szerzőt.
A
könyv elején két orvostanhallgató beszélget. A stílus – az
íróé – meghökkentő, egyedi, rendkívül hatásos, magával
ragadott már pár sor után. Ez meglepett, nem is emlékszem, mikor
bíztam utoljára magam ilyen könnyen szélhámosra (minden művész
szélhámos, de erről majd máskor). A helyzet jó ideje úgy áll,
nehezen kezdek számomra ismeretleneket olvasni, annál könnyebben
teszem őket félre, legfeljebb ha a híre alapján tudom, hogy jónak
kell
lennie, akkor kap még egy esélyt. Ráadásul itt nem volt
semmi nyelvi újdonság, a hatás a személyiségből fakadt, nem a
nyelvhasználat egyediségéből. (A stílus az ember maga; a nyelv
meg a nyelv. Erről is majd talán máskor.)
A
Párizs külvárosában kezdődő történetben rögtön
félreértettem valamit; a fiatalok beszélgetése teljesen
anarchista jellegűnek tetszett, ami – szóismétlés – tetszett,
és úgy vettem ki, az utcán masírozó buzdult nacionalista
katonákhoz mintegy tréfából, gúnyolódásból csatlakozik a
narrátorként fungáló alak. Kicsit később rájöttem, beállt
katonának; ez akkor így működött: a masírozók civilek voltak,
csak egy velük haladó hadnagy emlegetése zavart meg. Ezek után
elkezdődött a háború, amit svejki habitussal beszél el;
groteszk, abszurd, ilyen jelzőket kell hozzárendelni, és egy
izmust: pacifizmus. Mindezt egy nekem eddig ismeretlen elegyben.
A
szövegről megállapítottam, hogy az egymást követő bekezdéseket
(ez adott esetben több bekezdést is jelenthet) igazából csak a
történések lánca tartja össze, vagyis az író azt írja le,
amit maga előtt lát, a szöveg nem reagál önmagára, még csak
előre- és hátrafelé sem tekint, nincsenek „motívumok” (á
la Esterházy és a többi, és a többi), nincsenek a –
mondjuk így – XIX. századi írásmódhoz képest új dimenziók
(abban a tekintetben, ahogy én most olvastam). Vagyis ez egy elég
egyszerű dolog, legalábbis ha így nézzük (és én most így
néztem). (Másképpen megfogalmazva: úgy gondolom, egy írási
eljárás „filmet nézni” és azt „egyszerűen" leírni; egy
másik eljárás így írni, és írás közben a már leírt (éppen
íródó) szövegre is reagálni.)
Megállapítottam
továbbá azt is, van valamiféle közönségessége a szövegnek, és nem abból a fajtából való, amit én kedvelek:
megkülönböztetek egy afféle – itt minden idézőjeles –
„paraszti- vagy kispolgári közönségességet” és
„nagypolgári- vagy arisztokratikus közönségességet”. A dolog
veleje nem a származásban, hanem a személyiségben áll; van, aki
elegánsan képes közönségesnek lenni, vagy pontosabban, amikor
közönséges, akkor is elegáns, és van, aki elegánsan is
közönséges. Ez a szöveg áraszt magából valami vaskos, kültelki
közönségességet – legalábbis az én érzékelésemben –, ami
enyhe viszolygással töltött el.
Nagyjából
húsz oldalt olvashattam tegnapelőtt. Tegnap aztán, felelőtlen
kíváncsiságból, a wikin utánaolvastam a szerzőnek. Hogy mire
számítottam, nem tudom, amit olvastam, annak nem örültem. Kora
ifjúságát erősen nacionalista (soviniszta), és az evvel egyet
jelentő antiszemita környezetben töltötte. A maga módján
lázadozott a szülei ellen, tanult, utazott, már orvos volt, amikor
igazából írni kezdett. A könyve, amit olvasok, hozta meg az
áttörést, nem meglepő módon minden ideológia hívei megtalálták
benne a nekik valót. Az író ontotta magából a szavakat – nem
nézem közben vissza a szócikket –, szépirodalom mellett főleg
pamfletekben utazott. Két történést emelek ki: a második
világháború alatt ellenállás-ellenes volt, azaz kollaboráns,
mégsem jelentette föl az egy emelettel feljebb bujkáló
ellenállókat, sőt, orvosi ellátásban részesítette őket. Ezt
sokan biztosan etikus tettnek látják (fel is hozták védelmében),
én – magamból kiindulva – azt hiszem, ez jellegzetesen egy
teljesen elméletekben gondolkodó ember magatartása, a gyakorlatban
kötelességének érezhette a segítségnyújtást, de a valódi
énjéhez, egy légvárban élő énhez ennek semmi köze; a
légvárakban nincs etika, legalábbis nincs gyakorlati etika. A
másik eset egy írásához kapcsolódik, ami annyira antiszemitára
sikeredett, hogy a megszállt területek propagandájának irányítója
is már túlzásnak érezte. (Nem tudom, pontosan ki, és azt sem, miért
érezte túlzásnak, talán, praktikusan, a nevetségességtől
tarthatott.)
Ez
az a pont, ahol kényelmetlen helyzetbe kerültem. Tegnap este
ugyanis olvasni készültem, és beletúrva a könyvkupacba azt
éreztem, némiképp undorodom ettől a szerzőtől. Így már nem
egy üres nyelvi fordulat, ha úgy fejezem ki magam: „eddig avval
hízelegtem magamnak”. Ezek szerint tényleg csak hízelgés volt, hogy én – a végletekig leegyszerűsítetten mondva –
kizárólag (elsősorban) a szöveg esztétikája miatt
olvasok. Őszintén szeretem ezt a pózom, és nincs is kedvem búcsút
venni tőle, szeretnék továbbra is megjátszott
arisztokratizmussal, a mindenek felett (de legalább kívül-) állás
illúziójával olvasni.
Csak
hát most kell majd egy kis idő, míg visszaálmodom magam a
magamról alkotott képbe, ezt ki kell várni. És el kell dönteni,
folytatom-e Louis-Ferdinand Céline Utazás az éjszaka mélyére
című könyvét.
Akhilleusz
tehát kérdőn a teknősre nézett, hogy kezdődhet-e, s miközben
az a változtathatatlan végzet fáradt mosolyával bólintott, ő egy
kissé előrecsúsztatta lábát.
Pagodakarfiol
(forrás: wired.com, de a természetben is megtalálható)
Tegnap
Bartókot hallgatva (Béla) (A csodálatos mandarin, szvit) rám tört
a Lisztománia. Hogy a viselkedésemben ez a legkisebb mértékben
sem mutatkozott meg, pusztán annak volt köszönhető, hogy –
szégyenletes ez így együtt, orvosilag és esztétikailag, azaz
hogy sehogy sem ajánlott –: éppen Proustot olvastam (Az eltűnt
idő nyomában) (mi más?); ez utóbbi hatására pedig, ugyanakkor
és hasonló intenzitással, a Stendhal-szindróma tünetei
jelentkeztek. A külső szemlélő, azt hiszem, semmi különöset
nem vehetett észre: egy ember, testéről nagyjából megfeledkezve,
kényelmesen elnyúlva fekszik az ágyon, zenét hallgat és olvas. –
És, ha jobban belegondolok, így van rendjén, végül is európai
vagyok.
De
ha még ennél is jobban belegondolok, cseppet sem találom rendjén:
végül is csak sikerült európaivá neveltetnem.
Megkívántam
a lekvárt. A nagy események mindig kicsikkel kezdődnek. A kicsik
is. A nagyszekrény tetején tartom a lekvárokat, behoztam egy
széket, felálltam rá, levettem egyet, megettem. És, mint
rendesen, a nap leírta égi pályáját. A félhomályban pedig –
az ún. kutya és (az ún.) farkas közt – olykor szokatlan dolgok
történnek.
Most
például a szobában megszólalt ez a szék.
–
Nem jól csinálod, fiam – ezt mondta.
Nem
azon csodálkoztam, hogy megszólalt. Ebben nincs semmi;
„irodalmilag” sincs semmi, székek évszázadok óta
meg-megszólalnak (persze csak fémrész nélküli, asztalos
formálta-gyúrta, még félig élő, erekkel szőtt anyagból valók,
melyeken jelet hagy a mester verejtéke, tán vére is). Nem is azon
csodálkoztam – mert „irodalmilag” most már az jönne, hogy
akkor min, de én már annyira meghaladtam ezt a szintet, hogy még
ennél a második fokozatnál sem csodálkoztam -, szóval azon sem
csodálkoztam, hogy éppen ezt mondja. Mert igaza van. Szék vagy nem
szék, nem csinálom jól, én ezt elfogadnám egy kenyérpirítótól
is, holott annak jobbára csak fémrészei vannak. És még csak azon
sem csodálkoztam - harmadik fokozat -, hogy „fiam”-nak
szólít. A székéknek más lehet az időszámítása, a legtöbb
szék („átlagszék”), bár erre vonatkozóan nem állnak
rendelkezésemre hiteles adatok, aligha él annyit, mint a legtöbb
ember („átlagember”), noha szinte biztos, hogy a legidősebb
szék idősebb a legidősebb embernél; valószínűleg ez a szék is
abban a korban van, ami feljogosítja a „fiam”-ozásra. Nem
tartom ezt a legszerencsésebb megszólításnak, de a maga módján
a „fiam”-ot is rendben levőnek találtam.
Amin
csodálkoztam, az az, hogy ezt a szék apám hangján mondta.
Teljes
volt a csend. Már az egész elején is, de dramaturgiai okokból
kifolyólag ezt csak itt közlöm. Ebben a sűrű, lomha csendben
figyeltem a széket. Apám tizenöt éve meghalt, a szék pedig nem
mozdult, várt vagy gondolkodott, vagy egyszerűen csak ott volt és
íveivel virágot próbált rajzolni a kutya és a farkas közé. Én
viszont vártam, tényleg vártam, mert ilyenkor – ez az emlékem
egyszerre megelevenedett – mindig jött egy lemondó legyintés,
valami kelletlen kis magyarázat, hogy mit nem csinálok jól, hogy
tulajdonképpen felesleges és fárasztó erről vagy bármi másról
beszélni, mert végső soron mindketten tehetetlenek vagyunk az
adott ügyben és egyébként úgy általában is.
A
szék szürke virágként nyílt tovább, úgyhogy, mert rosszul
viseltem a helyzetet, kénytelen voltam megszólalni:
–
Apa?
A szék abbahagyta a rajzolást.
–
Hogy lennék az apád? – mondta. – Én egy szék vagyok.
Akkor
vártam megint, talán mond még valamit. De nem mondott, és én
gyorsan beláttam, felesleges és fárasztó lenne még egyszer
megkérdezni, végső soron tehetetlen vagyok ebben az ügyben.
Kivittem a helyére.
Lehet,
hagynom kellett volna neki még egy kis időt. Végül is soha nem
sikerült még ilyen mélyen elbeszélgetnünk.
A
fiatalembernek megtetszett szemben az a lány. Az ablakon át nézte,
ahogy aerobikoznak. Megvárta a bejáratnál, beszélgetni kezdtek.
Könnyen szót értettek, hamar kiderült, mindketten szeretik az
irodalmat.
–
Harmadnapja nem eszek, se sokat, se keveset – mondta a lány, a
motivációi kapcsán.
–
Diétai magyar múzsám – mondta neki a fiatalember, a motivációi
kapcsán.
Kicsit
mosolyogtak, és pár lépés után megállapították, ez nem is
annyira jó poén.
Újabb
pár lépés után azt is megállapították, hogy azért,
tekintettel a körülményekre és motivációikra, mégsem lehetett
kihagyni.
Egy
pillanatra akkor furcsa kis csend szállt le közéjük, érezték: ez így már kiindulópont.
Van
az irodalomelméletnek ez a hivatali kötelessége, hogy
meghatározza, mi a szépirodalom (magasirodalom, igényes irodalom,
kultúrszemét) és mi a lektűr (szórakoztató irodalom, ponyva,
kultúrszemét); talán hogy elválassza ezeket egymástól
(literálszegregáció). Elbonyolítják az egészet, egyszerű
formai kérdés ez:
A
szépirodalmi művek elején van mottó. A lektűr elején nincs.
De
ha mégis van mottó a lektűr elején, jobb lett volna, ha nincs. A
szépirodalmi művek elején viszont ha nincs, akkor nem is kell,
vagy csak egy rövid kéne.
Earl
Stanley Gardnert megkérdezték, hősei hogyhogy mindig a tárban
lévő utolsó golyóval végeznek ellenfelükkel. Így felelt:
„Három centet fizetnek szavanként. Minden alakalommal, amikor azt
mondom „Bumm!”, három centet kapok. Aki azt hiszi, be fogok
fejezni egy tűzpárbajt, mikor a hősömnek még tizenöt centnyi
töltény van a tárban, az megbolondult.”
Én
nem tudom, ki hogy van evvel. Vannak témák, melyek olvastán elkap
a hév, melynek forrása ismeretlen és/vagy nem is akarom tudni,
honnan való (a hév, a hév, az indulat!), s mi. (csoda?) Legyen genetika, legyen a genetikusoké
és/vagy ne hozzák nyilvánosságra. Tanulni úgysem lehet belőle,
mert ha lehetne, már véget is ért volna a történelem, legalábbis
az, amit annak hívunk. (Logikailag tehát az.) És ilyen történetek
jutnak eszembe, mint:
Volt
egyszer egy ember. Történetem elején egy másik ember
mögött/mellett/előtt áll, a másik ember térdel/fekszik/mindegy,
helyzete kiszolgáltatott, legalábbis a „volt egyszer egy
ember”-éhez képest. Az álló ember a másikat nézi, és van a
kezében egy pisztoly/csákány/lapát/egyéb. Íme,
elefántcsonttornyomból a kilátás: az álló ember jól érzi
magát, érzi az arcán a késő délutáni szellőt/a szitáló
esőt/a napfényt, élvezi a megannyi irodalmi/film/megmégmi?
jelenetet, mely most az eszébe jut, hogy milyen nagy és frappáns
mondatok hangzottak már az ehhez hasonló helyzetekben (Hölderlin
ist ihnen unbekannt?, Actually, Werner, we are all tickled to here
you say that.); élvezi továbbá, hogy nincs benne félelem,
bűntudat, bosszúvágy, undor, küldetés- és/vagy kötelességtudat,
semmi. Más szavakkal – és ezt csak én látom az
elefántcsonttornyomból, ő ezt már nem gondolja végig –
elméletileg nem is köti a Törvény, ami feljogosítja és
kényszeríti, hogy lőjön/üssön/egyéb, és hát nem köti, na,
mert ebben a pillanatban, az ő viszonyrendszerében (az meg mi?),
nincs jelentősége a „gyakorlatnak”, vagyis a valóságának,
hogy, teszem azt, ha nem lő stb., akkor a többiek lövik stb. őt
le/meg/agyon stb., erre nem is figyel, eszébe se jut. Az én
elefántcsonttornyomból ugyanis az látszik, az álló ember afféle
extázisban van, eljut és/vagy azt képzeli, éppen eljut az
esztétika vég-/kezdőpontjáig, ahol az esztétika és az élet
összeér: „Micsoda szerencse!”, gondolja. „Hogy fejbe
lőhetek/agyonverhetek stb. valakit!” Mert egy ideje azon töpreng,
milyen, amikor kifröccsen az ember agya, milyen színű, milyen az
állaga, úgy értve, még ott, melegében, harminchat és fél, harminchét, negyven fokon, mert
ezt kéne tudnia a novellájához, ezt akarja leírni, és valahogy
úgy esett, hogy soha nem tudott részt venni ilyen
főbelövésben/-en/agyonverésben/-en stb.
Hogy
mi történik aztán, az innen, az elefántcsonttornyomból nézve,
mindegy is. Tegnap volt hetven éve, hogy agyonverték Szerb Antalt.
Áradozás helyett annyit, az Utas és holdvilág nekem olyan örvény,
mint Mihálynak az, melytől Ulpius Tamás megmentette a várban; és
nem hagy nyugodni az az (állítólagos?) tábla csokoládé sem
(édesszájú vagyok), melyet Szerb Antal íróasztalának fiókjában
találtak, felbontatlanul, miközben/miután hónapokon át éhezett.
Ez
történt tehát: ültem az elefántcsonttornyomban, és felkavart ez
a hetven évvel ezelőtti esemény. És ki tudja (genetikusok?),
miért, nekem mégis ez a helyzet és ez filozófia (esztétika?)
jutott eszembe az egészről. Tükröm, tükröm, betűim!
Remélem/biztos
vagyok benne/egyéb, Szerb Antal megbocsájtotta volna ezt nekem.
– Lolita, életem fénye, ágyékom tüze. Bűnöm, lelkem. Lo-lí-ta:
a nyelv három lépéssel beutazza a szájpadlást, a harmadiknál
megpaskolja a fogat. Lo. Lí. Ta. Add ide a bugyid!
És
Lolita kibújt a bugyijából, és ideadta.
Ott
tartottam a jobb kezemben Lolita zsengén buja illatú bugyiját, a
finoman simogató selyem kibuggyant az ujjaim közt. Az arcomba
szorítottam, belefeszültem az anyagba: cirógatott, felkapott,
átjárt, megrázott; a pólusaimon át is belém hatolt, a szövetek
labirintusában bódító táncot lejtett az alig női test
kipárolgása. Mélyen beszívtam az édes mérgeket – de a bal
kezemmel továbbra is a kormánykereket markoltam. Százharminccal
hajtottunk az autópályán.
Sóhajtottam.
– Lolita, életem fénye, ágyékom tüze... Vedd vissza a bugyid! És,
és... – motyogtam, ahogy tisztult a tekintetem – nem figyelted,
nem kell itt új megyematricát venni?