Embert szolgálni (g)

Később vagy korábban...? – ezen töprengtem. És hozzátettem: mert a magyar piac nem nagy piac, de akkor is piac.

Néhány évvel ezelőtt bizarr szenvedély csiklandozott: naponta több részt is megnéztem a The Twilight Zone című sorozatból. Az eredeti, 1959 és '64 között készült fekete-fehér változatot szerettem, árad ebből valami naiv képzet a világegyetemről, gyermeki hit az emberről. Ez az ábrázolás arra figyelmeztetett, hogy néhány évtized múlva majd mi is megmérettetünk és esetleg bájosan együgyűnek találtathatunk; jó orvosság ez önhittség ellen, segít a jellemfejlődésben. És persze szórakoztatott is, jellemet sem csak szenvedés árán érdemes fejleszteni.

1962 márciusában mutatták be az Egyesült Államokban a Damon Knight írása nyomán készült To Serve Man című részt. Most röviden elszpojlerzem, de aki akarja, meg is nézheti a Youtube-on a 22 perces epizód 4 perces összefoglalását:

 

Idegenek érkeznek a földre; egyiküket, egy ijesztő küllemű, figyelemre méltó méretekkel bíró alakzatot az ENSZ-nél/-ben fogadják. Az ENSZ egy terem, ahol kamerák vannak, néhány kiváltságos ország képviselője íróasztalok mögött ül, újságírók közvetítik a nagy találkozást és egy kopasz ember – azt hiszem, ő képviseli a Szovjetuniót – szendvicset majszol. Az idegen közli a főtitkárral, aki mellett egy fontos ember eközben jegyzeteket készít, hogy jó szándékkal érkeztek, segíteni kívánnak, megoldják az emberiség nagy problémáit. A földiek bizalmatlanok, az idegen pedig eltávozik, de az ENSZ-ben valószínűleg éppen a földönkívüliek limlomjainak elhelyezésére szolgáló asztalon hagy egy mappát.

Mivel a mappa az idegenek – a kanamitek – nyelvén íródott, a kódfejtőkhöz kerül. A szívós munka meghozza gyümölcsét: amikorra a kanamitek termővé változtatták a sivatagokat is, megérti az emberiség a mappa címét: To Serve Man; vagyis: „Az embert szolgálni”. Íme a Paradicsom!

Most már szorosabbra lehet fűzni a kanamit-ember kapcsolatokat. Az emberek az ismeretlen ígéretének kedélyes izgalmával sorakoznak, hogy feljussanak a kanamitok bolygójára szállító űrhajóra. Itt látjuk a fő kódfejtőt, lemérik, mert a beszállás előtt fel kell állni egy mérlegre, és már a lehajtott lépcsőn a lába, amikor felbukkan az asszisztense. Kétségbeesetten kiabál: „Ne szálljon fel! A könyv többi része... Az embert szolgálni-é... Ez egy szakácskönyv!”

Most arról is megbizonyosodhatunk, hogy a fő kódfejtő gyors eszű ember, azonnal rájön, hogy hibázott. Félreértették a címet, To Serve Man, ez lehet Az embert szolgálni, de lehet Embert felszolgálni is. És itt az utóbbiról van szó: a kanamitok gourmand-gourmet kannibálok.

Meghánytuk-vetettük a dolgot fordító barátommal, mert mindkettőnket az élet nagy kérdései foglalkoztatnak, és arra jutottunk, ezt nem lehet lefordítani. Ha egyszer az angolban a to serve ige azt is jelenti, „szolgálni” és azt is, „felszolgálni”, akkor itt nem lehet semmit tenni. Ezt a nyelvi csalárdságot fel is hánytorgatják a történetnek; mekkora az esélye annak, kérdezi a wiki szerint Marc Scott Zicree, hogy a serve igének ez a kettős jelentése megvan egy idegen nyelv egy igéjében, kiváltképp egy földönkívüli idegen nyelvében?

Eddig a tudományos rész, most egy kis fantasztikus.

Eljátszottam a gondolattal, hogy „mi lett volna, ha...?” Mi lett volna, ha Magyarország úgy dönt 1959-ben, hogy átveszi a sorozatot? Mondjuk, mert egy amerikai elvtárs meggyőzi Aczél elvtársat, és az elvtárs is ember, a pénz meg beszél, ki tudja, hogyan mennek ezek a dolgok. Aczél elvtárs, akkor még alacsonyabb beosztásban, felterjeszti a TTT-koncepciót és hogy nyissanak ablakot a munkásosztálynak a világegyetemre a The Twilight Zone-nal. A munkást inkább egyetemes kérdések foglalkoztassák, mint hétköznapiak vagy ideológiaiak. A központi bizottság tagjai szívják a fogukat, kemény valutával kell fizetni, de valahogy keresztülmegy a javaslat. A tekercsek minden héten vagy minden második héten megérkeznek, szirénázó rendőrautó kíséretében elviszik a szinkronstúdióba, és rohammunkában, mert valahogy az ilyen fontos projekteket mindig rohammunkában végzik, nekilátnak a magyarításnak. És rendben megy minden, Aczél elvtárs elégedett, a munkásosztály elégedett, az amerikaiak elégedettek, talán még a szovjet elvtársak is elégedettek. Csakhogy a 3. szezon 24. részénél beüt a ménkű: mit kezdjenek ezzel a To Serve Man-nel?... A munkásosztály mohó türelmetlenséggel várja az új részt, erről beszélnek egész héten a gyárban. Izzanak a telefonok, álvtárzs, álvtárzs, ideges lótás-futás, kapkodás, sietős léptek kulturális intézmények folyosóin, aszpirin, kiabálás, valaki szívrohamot kap, valeriána, fejek hullanak...

Itt megálltam a képzelgéssel. Mégsem lehetek ilyen kegyetlen embertársaimmal, még képzeletben sem. Elvetem ezt a fantáziát, és azt mondom: később. A magyar piac kicsi piac, de piac. Ha be akartak volna törni a To Serve Man-nel, később, sokkal később kellett volna. Amikor már nincs Aczél elvtárs – ez már megvan –, és már mindenki jól beszél angolul – ez még várat magára.

A dolog ennyiben is maradt volna, illetve hogy nem is születik meg ez az egész kis történetecske, ha nem kezdek el gondolkodni azon, hogy milyen nyomozó figurák bukkantak fel a magyar irodalomban. Eszembe jutott, hogy Garas Dezső játszott egy fekete köpenyes, ravaszkodva szaglászó alakot, aki mintha egy rejtélyes ügyet próbált volna felderíteni; úgy rémlett, ez a Kísértet Lublón-ban lehetett. (Közben utánanéztem, jól emlékeztem – kivételesen –, Strang inspektor volt a neve.) Elmentem tehát a kiskönyvtárba (egy kis falu kis könyvtárába), ahol lepakoltuk Mikszáth 1960-as kiadású összesét egy elfeledett polc elfeledett felső részéről (egy elfeledett könyvtárossal: éppen összesítést készített, a tavalyi évben 198 könyvtárlátogatás történt, és ebben vastagon benne vannak a lurkók, akik internetezni járnak oda; azt nem tudom, hányan laknak itt, 900 és 1000 közé teszem). Sajnos, mint kiderült, a sorozat csak darabszámra van meg, minden meglévő kötetből három-hat példányt találtam, a maradék – értelemszerűn a legtöbb – hiányzott. Persze ezek is nyilván megvannak valahol, azokban a kiskönyvtárakban, melyekkel egymás közt ez a kiskönyvtár könyvtárközi bartell keretében valamikor, ki tudja, mikor, szétosztotta a sorozatot. (Az egész úgy hangzik, mintha Borges vagy Calvino írta volna, pedig nem: ez Mikszáth.) Jobb híján, illetve igazából, örültem is neki, elhoztam a 15. kötetet, pontosabban a XV. kötetet, mégpedig A sipsirica miatt – nemrég olvastam belőle egy idézetet, ez felkeltette az érdeklődésem.

Elkezdtem tehát este olvasni. 83. oldal: „A SIPSIRICA”; alatta: 1902; aztán újfent megállapítottam, Mikszáth igen szórakoztató egy figura. Mesél a pesti emberről meg a budai emberről, meg a budai kis korcsmákról, meg a pestiekről, akik átjárnak Budára a fiákerekkel és elrontják a régi jó, családias budai hangulatot. Egy Balázs Sándor nevű író ajánlja neki (a narrátornak vagy Mikszáthnak vagy a narrátor Mikszáthnak), hogy egyenek a „Fehér Pávában”, azt még nem találták meg a pestiek. A Fehér Páva az akkori mérce szerint korosodó, de férfimérce szerint még mindig takaros Jahadovska asszony korcsmája. Így ír Mikszáth Jahodovskáról:

„Volt benne valami különös, valami kívánatos, szinte azt lehetne mondani, hogy a szem rajta tapadt, mint a darázs a csöpögő mézen.

De hát ez mind nem ért semmit, mert Jahodovska igen tisztességes asszony volt és csak üzletével törődött, meg a lányával.

Ő maga szolgálta fel a vendégeit, bent a konyhában két magyar parasztasszonyt tartott (...)”

Tanár úr, álljunk meg egy szóra!

Mit csinált Jahodovska asszony a vendégeivel?! „Ő maga szolgálta fel” őket. Érdekes. Azonnal be is ugrott a The Twilight Zone. (Persze ebben semmi különös nincs, Mikszáthról mindenkinek az jut eszébe.) Ha nem arról van szó, hogy Jahodovska asszony embereket szolgált fel, mint az idegenek – márpedig továbbolvasva láttam, állatokat szolgát fel –, akkor 1902-ben a „felszolgálni” ige ugyanúgy fungált, mint 1902-ben vagy 1962-ben vagy ma az angol „to serve”. Illetve ezt finomítani kell. A kötet végén ugyanis részletekbe menő jegyzetek vannak. A „Szövegváltozatok”-nál (275. oldal) megtudjuk, hogy Mikszáth „több ízben módosította az első közlés, a Vasárnapi Újság szövegét”, de az 1903-as változat hibáit e kötet szerkesztői (Bisztray Gyula és Király István) javították az 1902-es szövegváltozat alapján, és hogy „Az 1906. évi kiadást (MKm 23. köt.) nem fogadhattuk el alapszövegnek, mert a Révai-kiadócég valamely illetéktelen tényezője számos helyen »belejavított« (értsd: belerontott) Mikszáth szövegébe. A Révai-kiadócégnek ez az ismeretlen belső munkatársa teljesen értetlenül, idegenül állott Mikszáth szép magyar nyelve, ízes beszéde előtt. Nem tudott magyarul s nem értette Mikszáth mondanivalóját! Kontár munkája lépten-nyomon elképesztő tudatlanságot árul el.” A következő oldalon tételes jegyzéket találunk a szövegváltozatokról, ebben:

Lap      Sor

87 :    1      Ő maga szolgálta fel a vendégeit, [Mindenik  szövegben így!]

Látok itt egy felkiáltójelet, ami éppen lehetne az indulat kifejezése is – csak egy oldallal vagyunk a Révai kiadó belső kontárját ostorozó részen túl –, de inkább arra gyanakszom, az ötvenes évek végén a két szerkesztő ugyanolyan különösnek találta ezt a variációt (majdnem azt írtam: mutáns-t), mint én 2016-ban.

Viszont. Ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem Mikszáth szép magyar nyelvét, ízes beszédét? Azt akarom, hogy kontár munkám elképesztő tudatlanságot áruljon el? Nem, még illetéktelen tényező se akarok lenni. Ezért örömmel fogadom el Mikszáth változatát alapszövegnek a szó legtágabb értelmében, és erre tekintettel adom meg a végső választ:

Korábban. A magyar piac ugyan kicsi piac, de piac. Ha be akartak volna törni a To Serve Man-nel, korábban, sokkal korábban kellett volna. Amikor még nem volt Aczél elvtárs, és Mikszáth fordította a szinkront a sci-fikhez. 

 

Az utókor ítélete(?)

    

   „2004 jelentős évforduló a spanyol nyelvű világ kultúrájában, Julio Cortázar születésének 90., halálának 20. évfordulóját ünneplik hazájában, Argentínában (...)”

                              

                                                                                                       Julio Cortázar Rítusok című kötete,

                                                                                                       "Szerkesztői utószó", első mondat

Mindennek mértéke az ember

    
   Adjatok egy szürke világnyi fix pontot, és képtelen leszek kimozdulni.

 

[Source: Arthur Mee and Holland Thompson eds. The Book of Knowledge

(New York, N.Y.: The Grolier Soceiry, 1912), via ClipArt ETC]

 

 

 

 

 

 

Tisztelt Akadémia!

A jövőbeli, súlyosabb félreértések elkerülése végett fordulok Önökhöz. Indítványom egyszerű, őszinte és jó szándékú, egyszóval, ha megengedik nekem ezt a szerénytelenséget, zseniális; Önöknek mind a tudása, mind az eszközeik megvannak egy ilyen bagatell nyelvi újítás keresztülviteléhez.

Történt pedig, hogy levelezésbe bocsátkoztam egy távol-keleti ifjú hölggyel, pontosabban jó néhány távol-keleti ifjú hölggyel és ifjú urakkal is meg kevésbé ifjú hölgyekkel és urakkal, továbbá nem csak távol-keletiekkel. Afféle kis on-line közösség alakult ki, 網友 (wangyou) lettünk, akiket a nyelvtanulás köt össze; napi rendszerességgel számoltunk be egymásnak magán- és közéletünk alakulásáról, az időjárásról, tervekről és terrorcselekményekről stb., végtére is egészen picike lett ez a bolygó, ha az Amazonásznál meglebbenti szárnyát egy pillangó, másnap itt is meg mindenfelé meglebbenti a szárnyát egy csomó pillangó, tetszik vagy nem, tisztelt Akadémia, ilyen lett a világ, ilyenek lettek a pillangók.

Egy alakalommal, mert egyébként szeretem és hirtelen eszembe jutott, megosztottam egy számot wangyouimmal. Íme:

On-line barátkozásunk játszóterén lehetőség volt kommentálni egymás posztjait, és a fent említett ifjú hölgy a következőt jegyezte meg:

„Oh, poor guy!”

Önök is jól tudják, hogy a nyugati kultúra alapvetően individualista kultúra, legalábbis így mondják, és bizonyára a keleti kultúrával való összevetés alapján jutottak erre a következtetésre. Engem ez oly módon érint, hogy bárki bármit mond, néha az az érzésem támad, rólam beszél, ha meg egy keleti ember, akkor még inkább. Jelen eseten is megütközve ültem zöld gömbömön a monitor előtt.

„Why do you think I am a poor guy?...” – kérdeztem, így vagy hasonlóképpen, és hozzátettem (talán mert tetszett is nekem ez az ifjú hölgy, bár erre tényleg nem emlékszem, és ha emlékeznék se vallanám be (azt mondanám, nem emlékszem), és egyébként is ellene vagyok a virtuális ismerkedésnek) (na de ez nem tartozik ide), hogy:

„I am not in love with anyone.”

„Uhh, you!...”, írta erre, „You! I mean the guy in the song is a miserable one.”

Ez pedig így egy igencsak kellemetlen helyzet, mert hiszen a hölgy azt hihette, hogy én valami egoista vagyok, aki mindig mindent saját magára vonatkoztat, aki úgy jár-kel a világban, mintha neki sütne a nap, neki folynának a folyók, neki domborítanának a hegyek és neki libbentenének a pillangók, mi több, ha megoszt egy számot, akkor annak kapcsán is az az öntelt kényszerképzete támad, az ő érzelmi életéről beszél mindenki. Néha megesik ez persze, ahogy mondtam, de hangsúlyozom, néha, nem gyakrabban. Ebben az esetben természetesen szó sem volt ilyesmiről, félreértés történt, hiszen én nyugati vagyok, Szókratész értem ürített bürökpoharat, Jézus értem feszült a kereszten, a Napkirály értem volt az állam, ezeket nagyjából értem is, szemben Buddha nevetésével, Síva karjaival vagy a maják húszas számrendszerével, mert ezek csak díszletek nekem: a nyugati kultúra börtönében élek, a kultúra diktálta individualizmusból és nem!, határozottan nem személyiségem fogyatékosságából következett ez a félreértés.

Ugyancsak nyugati mivoltomból következik, hogy elgondolkodtam, hogyan tudnánk elejét venni a további hasonló félreértéseknek. Arra jutottam, hogy mint majdnem mindig, most is a nyelv bizonyult elégtelennek. Önök, mint nyelvészek és mint akadémikusok, nyilván máris látják a probléma lényegét:

Ha A. és B. ember beszélget és egyesszám harmadik személyben tesznek kijelentést C.-ről, mégpedig úgy, hogy hiányos a mondat – és a nyelv imádja az efféle hiányos szerkezetlenséget –, hogy csak úgy odavetik a lényeget, ha jól sejtem, az állítmányt, akkor az félreérthetővé válik, és ha A. mondja, úgy magára veheti B., ha pedig B. mondja, akkor A., és fordítva (sőt, inkább fordítva, hogy ne bonyolítsuk el, és de facto A. mondta), mert úgy értelmezi, hogy az elmaradt rész egyesszám második személy volt. Ahogy a spektrum végtelen részre osztható és még sincs végtelen számú szavunk a színekre (bár a szavak és hangok kombinációja ezt végül is lehetővé tenné), és ha nagyon meg akarok nevezni egy új színt, akkor hozzá tudok mégis rendelni egy új szót, úgy itt is kell találnom valami újat: egy új személyt.

„Te szegény!” – ez annyira megalázó, a sajnált mindig gyengébb, az önsajnálat és a magunk sajnáltatása függőséget is okozhat; a sajnáló mindig erősebb, a sajnálkozás könnyen viszolygássá, esetleg megvetéssé fajulhat. De ha azt mondanánk: „Lá szegény!”, egy új, friss, lágy szót bevezetve, ami az egész kifejezést inkább érdekessé teszi, és már magában ez az érdekesség-vonás is tompítja a sajnálatot. „Lá hülye!” – mondhatnánk, hogy gyorsan egy másik példát hozzak, és világos lenne, hogy nem egy harmadikról beszélünk, ugyanakkor nem olyan durva az egész, mint a „Te hülye!”, ami egyenesen az ember szívébe döfi ezt a „hülyét”, a címzett ismert; vagy a „Hülye!”, amikor meg megint csak nem tudhatjuk biztosan, bár nagyon nagy a valószínűsége, hogy nem rólunk, hanem egy harmadikról hülyéről van szó, de azért mégsem vehetünk mérget erre.

Legyen, mondjuk, az új személy elnevezése „enyhítő második személy”, mert sokkal finomabban, kulturáltabban, majdhogynem kedvesen fejezi ki rosszallásunk, megvetésünk, utálatunk, lenézésünk; simogatásszerű pofon vagy rúgásszerű cirógatás ez. (Az elnevezésben persze rugalmas vagyok, ez, nyelvészeti ismereteim alapján szakmai kérdés.)

Ennyi lett volna tehát hézagpótló javaslatom.

Mihamarabbi szíves intézkedéseiket várva, megelőlegezett bizalommal és az előterjesztéseiknek megfelelően alakuló tisztelettel:

B., amatőr neologista

 

A 2015. évi irodalmi Nobel-díjról (g)

Nem ismeretem Szvetlana Alekszijevicset, most sem ismerem, és nincs is semmi bajom a díjával. Vagyis hogy nem tudom, van-e bajom a díjával. Nagyon sokféle író megkapta már, sőt, nem-írók is (mármint hogy nem irodalmárok). Úgy látom, eleve nehéz a bizottság dolga, mert – a wikit néztem meg – van a végrendeletben egy svéd mondat, a tulajdonképpeni lényeg, amit szó szerint is kétféleképpen lehet angolra fordítani (ideal vs. idealistic), ráadásul nem derül ki, hogy az irodalmon belül kell-e ezt a - fordítsuk így - „eszményi irány”-t érteni, és ha azon belül, akkor mit is jelent ez (mit várunk az irodalomtól, merre haladjon?); vagy ez az ábrázolt kérdése-e: végső soron arra legyünk tekintettel, milyen szebb világhoz méri a miénket az író? És van még egy sor egyéb tényező, egyes kultúrköröket, nemzeteket is be kell emelni az irodalmilag elismert kultúrák/nemzetek közé, a már kanonizáltak közt is igazságosan osztogatni stb. Az a benyomásom, a bizottság állandóan egyensúlyoz, nyilván összecsapnak világnézetek, meg az ősi kérdés a szépről meg az igazról.

Olvasgattam a híreket, a hölgy rögtön nyilatkozott valamelyik svéd tévének. A szokásos körök, gondolom; majd azt mondja, „nagy megtiszteltetésnek érzi, hogy olyan nagy írók társaságába került, mint”... - itt gyorsan behunytam a szemem, egy pillanatra eltöprengtem, kit fog megemlíteni. Ugyanis elég sokat elmond egy emberről, kiket tart nagyra íróknak; egy íróról meg még annál is többet elmond.

Egységes szakmai megítélés nem létezik. De egy idő után azért létrejön valamiféle közmegegyezés – bár az „irodalomtörténeti” és az „esztétikai-irodalomelméleti” besorolás sokszor nagyon különböző -, az igazán nagy írókat nevükön nevezik. A kevésbé nagy írókat ritkán, de azért előfordul, el-el lehet csípni megjegyzéseket, hogy azért ő nem annyira ilyen meg olyan. Van, aki sajátos karriert fut így be, Orwellről a csípős nyelvű Nabokov azt mondja, középszerű (íróként), de még Kundera is megemlíti, hogy jobb lett volna, ha ezeket a ragyogó gondolatokat esszéként publikálja; Orwellt nagyjából így tartják ma már számon.

Nem hiszem, hogy a bizottság örült volna a névnek, akit a hölgy felhozott. Borisz Paszternak.

Az itt a baj, hogy Paszternaknak mint írónak – nem mint költőnek! - nem túl fényes a megítélése „szakmailag”. A Zsivágó doktor szerzőjeként azonosítják, tk. erre is kapta a díjat, és bátor ember, szép célokért küzdött – de a Zsivágó doktoron művészetileg-esztétikailag ez nem segít. (Hogy a korábbi munkái milyenek, azt nem tudom.) (Az állításom igazolására sem hozok fel tekintélyeket, lehet találni szerte a neten ezt-azt; hús-vér kortárs írókat, kritikusokat is meg meg lehet vesztegetni étellel-itallal-mosollyal, hogy megnyilatkozzanak.) Vagyis a hölgy, amikor őt jelöli meg nagy íróként, akkor azt mondja, számára az írás a „jó”-ról, az „igaz”-ról szól, a tartalomról; a „szép”, a forma nem számít. (Sarkítottam a dolgot.) Ez a gondolkodás viszont nem „irodalmi gondolkodás”, mert az irodalomnak az a része, amit szépirodalomnak neveznek, nem létezik esztétika nélkül. Ezzel felborul az eredeti rend. Mert naivan úgy gondoltam volna (bájosan pislogok, amikor ezt írom), hogy a díj irodalmi-társadalmi díj, ebben a sorrendben. Innen társadalmi-irodalmi lett. Sőt, nem csak hogy felborult a sorrend, az arányok is megváltoztak, méghozzá drasztikusan: az irodalmi érték alig számít.

Ezen a ponton azért már látom, mégiscsak bajom van a díjával. Egy mosógép használati utasításnak is lehet irodalmi értéke (igaz, ezzel adódhatnak gyakorlati problémák, úgyis mint egy rím kedvéért a piros megfogja a fehéret stb.) (ez nem vicces, mindenki tudja, aki már összemosott ruhákat), egy emlékiratnak, dokumentarista szövegnek még jobb eséllyel, szóval nem az a gond, mit ír, hanem ez a mondat, hogy egyáltalán – van-e a hölgynek irodalmi koncepciója?...

Itt vissza kell táncolnom az egész gondolatmenettől. Mert ezt mégsem illik, nem tudom, hogyan gondolkodik erről Szvetlana Alekszijevics... Lehet, hogy vannak esszéi, mint Eliotnak. Vagy naplója, mint Csehovnak. Vagy az is lehet, magukban a könyveiben fejti ki az irodalmi nézeteit. Én meg ezeket nem ismerem.

Csak ezt a mondatot. Ezt a mondatot...

Csak ezt a mondatot tudnám feledni... Miért nem Hamsunt mondta? Vagy Pirandellót, vagy Márquezt vagy Goldingot vagy Kertészt stb.?

Na mindegy, nem lesznek azért álmatlan éjszakáim. Meg aztán, ha a bizottság most kilengett ennyire ebbe az irányba, jövőre talán adnak díjat valami nagy-nagy formalistának, valami tengődő új Cortázarnak vagy Perecnek. Csak, sajna, erre nem fogadnék... (Ellene igen, csak az meg alig fizetne...)

De hát ki tudja, ki tudja.

Szeg irodalmi koporsómba (g)

Írok egy történetet. (Egyet? Számtalan történet. De ezekben a napokban éppenséggel ezt az egyet.)

Hőseim (irodalmi értelemben vett hősök, természetesen) az éjszakai parton egy világítótoronyhoz érnek, és ahogy azt megkerülik, egyszerre – értsd: hirtelen és szimultán – két „dolog történik” velük: egy, meglátnak egy falut; kettő, megcsapja őket a hideg szél.

A vájt szemű és -agyú olvasó azonnal érzékeli a probléma lényegét. 2015-ben eljutottam addig, ameddig Condillac abbé a XVIII. században. Még rosszabb, egy újabb bizonyíték a sejtésemre, ami szinte megbénít: a nyelv nem az ún. valóságot képezi le. (Eleve ez: „képezi le”!)

Condillac vette észre, hogy a nyelv „térbeli élményt” fogalmaz át „időbeli renddé”. Ez a „térbeli élmény” számomra az ún. valóság, legalábbis annak az a része, ami, mondjuk egyszerűsítve, itt és most körülvesz, vagy ami ott és akkor a hőseimet körülveszi, ezt kell átformálnom, megjelenítenem, csakhogy erre a satnya nyelv áll csak rendelkezésemre. A világítótoronynál nem tudtam, mit tegyek, hiszen írás közben világosan láttam magam előtt, mi történik, mégis kénytelen voltam sorrendet felállítani a szövegben. És ezt abban a pillanatban hamisnak, ha úgy tetszik, hazugságnak éreztem. Feloldható-e ez a hamisítás?

Így szólt a mondat:

Körbesétáltak – a sápadt falú világítótorony nyomasztóan hatalmasnak tetszett – és ahogy a túloldalon meglátták a faluhoz vezető kocsiutat, hideg szél csapta meg őket.

Apró csalások vannak itt. Egy a problémát őszintén beismerő mondat valahogy így nézne ki:

Körbesétáltak – a sápadt falú világítótorony nyomasztóan hatalmasnak tetszett –, a túloldalon meglátták a faluhoz vezető kocsiutat és közben hideg szél csapta meg őket.

A közben-t vagy az és-t azért nem akartam használni, mert úgy éreztem, nagyon kilóg a lóláb. Az ahogy egy fokkal jobb, ez jelezhet – érzésem szerint – egyidejűséget és egymást követő eseményeket is. Vagyis hogy hazudok is meg nem is, ügyeskedem is meg nem is.

De bármit is csinálok, a szövegben vagy a hideg szél vagy a falu látványa szerepel először, és akkor már variálhatok a kötőszavakkal, amennyit akarok, ami megtörtént, az megtörtént, a választott sorrendben jelenik meg az olvasó képzetében.

Adódna azért még két megoldás (legalábbis ennyi jut eszembe). Egy: „posztomdernül” beismerni és kifejteni a problémát:

Körbesétáltak – a sápadt falú világítótorony nyomasztóan hatalmasnak tetszett – és ahogy a túloldalon meglátták a faluhoz vezető kocsiutat, hideg szél csapta meg őket. Vagy hideg szél csapta meg őket, ahogy meglátták a faluhoz vezető kocsiutat.

- és innen bla-bla-bla, az, amit most írok. Kettő: összekötni a látványt és az érzetet. Például:

Körbesétáltak – a sápadt falú világítótorony nyomasztóan hatalmasnak tetszett –, a túloldalon mintha a hideg szél hozta volna eléjük a falu képét.

Megoldottam evvel valamit? Az első kiragadja az olvasót a történetből (és mert kivételesen hangulatot is próbálok az írásba csempészni, ezt nem szeretném); a második nagyon lírai így (nem is tudom, szinesztézának lehet-e ezt nevezni – mellesleg, a szinesztéziánál is van sorrend), és én idegenkedem a lírai megoldásoktól, Nabokov legyen a talpán, aki ilyen ingoványra merészkedik; igazából a szövegem sem lírai, már abban az értelemben, hogy csak mértékkel használok „lírai jellegű díszítést”, egyszerű eszközökkel próbálok hangulatot teremteni. Ráadásul mindkét esetben, akárhogy is nézem a mondatokat, megint csak előbb van a hideg szél, így aztán akár itt is felcserélhetném a kettőt, hogy példásul szüljek egy ilyen szörnyet:

(…) a túloldalon a falu hideg szelet zúdított rájuk.

Ki lehet mondani: nincs megoldás.

--- De a helyzet(em) nem annyira tragikus. Végeredményben megpróbálhatok abban hinni, hogy az én képi képzetem az olvasóban megint csak képi képzetté alakul, dekódolódik az időbeli rend, a szöveg csak közvetített, majdnem ahogy az áramló butácska elektronok hordoznak információt a gépeinken. És eszembe jut egy rész Az eltűnt idő nyomában-ból (2. kötet):

„Nemsokára még azért is hatottak rám oly elevenen, mert Sévignénét [XVII. századi „irodalmi levélíró" - saját beszúrásom] nagy művészete azzal a festővel rokonítja, akivel Balbecben ismerkedtem meg később, s aki oly mély befolyással volt az én szemléletmódomra: Elstirrel [Proust Monet-ból és Turnerből gyúrt festője - ez is]. Balbecben világosan láttam, hogy Sévignéné is ugyanúgy tárja elénk a dolgokat, mint Elstir, vagyis az érzékelés sorrendjében, nem pedig oksági kapcsaik szerint.” (Gyergyai Albert fordítása)

Proust, ismerve jellemét, nem valószínű, hogy megspórolt volna itt pár száz karaktert, ha a különböző érzetek egyidejűségének és a szöveg időbeliségének problémája annyira foglalkoztatta volna – gondolom, Condillacot ismerte –, vagyis ez a probléma talán nem is annyira súlyos irodalmi probléma; nem tudom. (Belegondolva, az is lehet, máshol foglakozott ezzel.) (Belegondolva, amit itt említ, az is megér néhány misét – nem az érzékelés sorrendje, az elég világos, hanem hogy mit érthet oksági kapcsolaton: ez az oksági kapcsolat gyanúm szerint talán az irodalmi konvencióba kövesedett írói fogások összessége (is) lehet.) Mindenesetre nekem annyiban kapóra jött ez a világítótorony, hogy azonosítani tudtam az egyik irodalmi koporsószegem, magyarán szólva kibújt a koporsószög a zsákból, amiben hozták a hideget.

(A gondolatmenethez bele-belepillantottam Ungvári Tamás Kaland és gondviselés című könyvébe.)

A híres madelaine sütemény. Mármint a képe.

(Mielőtt egy nyelvész vagy filozófus, szemantikus vagy  szemiotikus, konstruktivista vagy struktulasta vagy bárki, akit roppant finom teveszőr ecsettel festettek idekeveredik: tisztában vagyok vele, hogy egy mondat több, mint egy szó; egy bekezdés is, mint egy mondat; a regény pedig, de még egy novella is, más minőség - én itt egy szögről beszéltem, egy icipici szögecskéről, ami megfogható, és már ezzel azt a talmi elégedettséget hozza el nekem, hogy valamit mégiscsak sikerült megragadnom.)

(Találtam közben egy Harold Pinter gondolatot: "One way at looking at speech is to say it is a constant stratagem to cover nakedness." - Tekinthetjük úgy is a beszédet, hogy azt mondjuk rá: szüntelen ügyeskedés a meztelenség takargatására. [Milyen szép paradoxon lett azzal, hogy az egyszerű hasonlítás helyett azt mondja: "to say it is"!] Ez is egy megoldás lehetne, na de én éppen a meztelenségre vagyok kíváncsi!) 

Elméleti élettan

Testünk kétharmad része vízből áll. Feltevésem szerint a maradékban kell keresnünk azt a valamit, ami a szomjúságot okozza.

(forrás: youngist.org)