Sors

A válás után a magány lett az egyetlen társa. Végül egy fiatalabb kedvéért ő is elhagyta.

周蕙 偷偷摸摸

Egy ismerősöm kérdezte, hol leletem eme kincsre. Én lelkesen elmondtam neki. Aztán rájöttem, ez egy olyan in Swiftian mood kérdés volt...

A dal egy 1959-es filmből való - íme (a szocreál stílus ellenére ez egy hongkongi film...) A helyzet: a két lány összefut a másik elől titkolt randevújuk során. A változat, ami igazán tetszik nekem 周蕙 (Zhōu Huì ) (Where Chou) 2001-es albumán található. (Egy, szerintem kivételesen jól sikerült előadás : itt.)

偷偷摸摸 – Titokban

你為什麼偷偷又摸摸呀　偷偷摸摸跟人去拍拖

nǐ wèishénme tōutōu yòu mōmō ya, tōutōumōmō gēn rén qù pāituō
Miért settenkedsz és lapítasz? Csak nem titkos kis találkán vagy?
 
你瞞著我呀　你躲著我呀　偏偏你又遇到我

nǐ mánzhe wǒ ya, nǐ duǒzhe wǒ ya, piānpiān nǐ yòu yùdào wǒ

Kerülsz engem, bujkálsz előlem – és mégis belém botlottál!
 
難道你還不認錯

nándào nǐ hái bù rèncuò

Ismerd csak el, valami rosszban sántikálsz!
 
什麼叫做偷偷又摸摸呀　偷偷摸摸難道就算錯

shénme jiàozuò tōutōu yòu mōmō ya, tōutōumōmō nándào jiùsuàn cuò
Hát mit is neveznek settenkedésnek meg lapításnak?.. Ha valamit titokban csinálnak, az azt jelenti, hogy rossz is?
 
你自己想呀　你自己說呀

nǐ zìjǐ xiǎng ya, nǐ zìjǐ shuō ya
Te magadból indulsz ki, azért beszélsz így!
 
你要不是去拍拖　怎麼你會遇到我

nǐ yàobushì qù pāituō, zěnme nǐ huì yùdào wǒ
Te is randizol! Hogyhogy belém botlottál?
 
你拍拖呀不許我拍拖　你還要罵我錯

nǐ pāituō ya buxǔ wǒ pāituō, nǐ hái yào mà wǒ cuò
Neked szabad randizni, nekem nem? És még le is teremtesz, hogy rossz vagyok!

我沒錯呀你也沒有錯　拍拖呀算什麼　(對嘛!)

wǒ méicuò ya nǐ yě méiyǒu cuò, pāituō ya suàn shénme (duì ma)
Nem vagyok rossz, és te sem vagy rossz! Végül is, mit számít egy találka? (Jól mondod!)
 
台灣地方那個不拍拖呀

táiwān dìfāng, nàge bù pāituō ya

Tajvanon nem lehet rendesen randizni,

哪個不是偷偷又摸摸

nǎge bù shì tōutōu yòu mōmō

Itt nem lehet rendesen elrejtőzni.
 
我也不說你　你也不說我

wǒ yě bù shuō nǐ, nǐ yě bù shuō wǒ
Én nem prédikálok neked, te nem prédikálsz nekem,
 
姊妹兩個都不錯

zǐmèi liǎng gè dōu bùcuò
Két ilyen lány nem lehet rossz,
 
明天一塊去拍拖

míngtiān yīkuài qù pāituō
Holnap már együtt randizunk!

Biofizika

Minden sírba mártott test a súlyából annyit veszt, amennyi az általa elveszített víz súlya.

Vezeklés vs. valami más (g)

Ma van a választás Magyarországon, elég kedélyes a korábbiakhoz viszonyítva, de ez nem baj, ilyennek kellene rendesen lennie – csak éppen nem azért, mert eleve lefutott az egész.

Sokáig nem foglalkoztatott, kik is azok az emberek, akik közt felnőttem. Hallgattam tőlük és hallottam róluk ezt-azt, udvarias, kedves kisfiúnak, majd udvarias, kedves nagyfiúnak tartottak, így aztán, ahogy visszanézek, azt állapítom meg, igen sokszor avattak kéretlenül a bizalmukba. (A bizalom elnyerésének titka esetemben, hogy valójában nem érdekeltek ezek az emberek, ezért nem vetettem magam mohón rájuk, és belém nevelték vagy eleve bennem volt a képesség, hogy hosszan, értelmes kérdéseket közbevetve hallgassak másokat.) Később többször meglepődtem, megtudtam, hogy volt, aki az egyik szocialista mamutvállalatot irányított, egy néni, akit inkább irodistának vagy minek néztem volna, szintén igazgató volt (egy szövetkezetnél, azt hiszem), és a többi, és a többi, sokan voltak magas pozíciókban arrafelé a Gellérthegyen. Általánosságban első generációs értelmiségiek (más szavakkal: nem értelmiségiek, vagy úgy is mondhatom, „Patyomkin-értelmiségiek” – mára ez általános lett, ebből következően aki nem ilyen, az az abnormális), az előző rendszerben léptek előre a társadalmi ranglétrán.

Logikus lenne a következtetés, hogy ezek az emberek ma elkötelezett baloldali szavazók. Nem tudom, készülnek-e mélyinterjúval megspékelt szociológiai felmérések ezzel kapcsolatban, valószínűleg nem (ezen az égtájon a mindenkori hatalom retteg a szociológiától) (úgy értem, a valóditól...), én egy észrevételemet most megosztom.

Nem egy olyan embert látok a fent említettek közt, aki – ha előbb az elkötelezett jelzőt használtam, most továbblépek – megrögzött jobboldali szavazó. Találgatok, mi lehet ennek a hátterében. Egyrészt az jut eszembe, hogy Magyarországon a legsikeresebb vezér típus az „erőskezű, de joviális” alak, aki olyan „közülünk való”, az ebben szocializálódottakat ez vonzza. Másrészt, pár éve olvastam egy híres német szociológus (a nevét természetesen elfelejtettem) gondolatait, miszerint a németek mai világképének, politikájának stb. hátterében a vezeklés áll, már harmadik generáció óta a hitleri Németország bűneiért törlesztenek maguknak és a világnak. A vezekléshez, úgy látszik, ilyen jól megfogható, látványos bűnökre van szükség. Magyarországon pedig, legalábbis az '56-os forradalom megtorlása után, nem követtek el ilyen látványos bűnöket. Jelentéseket írni, belépni a hajdani pártba, ezek, a felszínen, elfogadott dolgoknak számítanak. – Mégis, azt látom, valami dolgozik azokban, akik ezekkel az eszközökkel éltek az előrejutásuk érdekében. Irodalmi élményeim alapján mondom (az életet nem ismerem, ezért könyvekből indulok ki), aki szembenéz a bűneivel, az hirtelen nagyon gyengévé válik, szinte megsemmisül (társadalmilag biztosan), mint a Feltámadásban. Ez egy félelmetes állapot, félelmetes, de szerencsére (szerencsétlenségre?) elkerülhető: a teljes tagadással. A teljes tagadásban az ember áldozatnak látja magát: volt egy rendszer, mely mintha nem is egyes emberekből állt volna, valami gonosz, sötét massza, ő ennek volt az áldozata, esetleg – egy következő lelki fokozat – ennek állt ellen, a maga fondorlatos módján, együttműködést mímelve. Az így érzők alkotják az egyik felét annak a rétegnek, amely fogékony a „kommunistázó” szólamokra (a másik fele minden hangos szólamra fogékony), ők azok, akik a leginkább azonosulnak a leghangosabb önmagukat megtagadókkal.

--- De hát ki tudja? Ha jobban belegondolok, talán ez is egy módja a megtisztulásnak. Dies irae, de minden ostorcsapásom nekem fáj leginkább, a lényeg, hogy levezessük a feszültséget...

(A feszültség levezetésére a kocogás sokkal bájosabb módozat, bár az érintett korosztály számára csak úgy elkezdeni hasonló kockázatokkal jár, mint a vezeklés.) ---

(Sost pcriptum: a szövegben, ízlés szerint, egyes kifejezések kicsinyítő képzővel használandóak; bűn – bűnöcske, vezeklés – vezeklésecske, Dies irae – Dies irulae, "a harag napja" – "a haragocska napja", már-már "a haragocska napocskája".)

Jónás – egy történet, amit soha nem fogok befejezni (g)

Minthogy a családban és az ismeretségi körben nem foglalkoztunk a Bibliával annak idején, elég későn találkoztam Jónás történetével. Ami rosszabb: az iskolában. Először a Babits-féle változatot ismertem meg, vagyis hogy azt nem ismertem meg. Egyáltalán, hogy Babits hogyan közelítette meg, arról még futó benyomásokat sem szereztem, viszont a történet maga nagyon vonzott. Kamaszként még, vagy pontosabban már, elég elvadultan értelmeztem mindent, ami elém került. Itt valami igen imponáló dolgot fedeztem fel, van Isten, aki mindenható, kiszámíthatatlan, kegyetlen és könyörtelen (így láttam a kevéske információ alapján), és van egy alak, aki nem ilyen, nem olyan savanyújóska-merevpista, mint a bibliai alakok rendesen; nem átkozza meg Istent egy mezőre vonulva, nem hívja perbe (így láttam), nem fog valami varázspörölyt, hogy avval jól kupán vágja, vagy ilyesmi, hanem egészen emberi módon elkezd kibújni a feladat alól. Úgy képzeltem, ez a Jónás egy koros alak, aki gondterhelten vakargatja a fejét abban a szentföldi hőségben, és nagyon-nagyon nincs kedve ehhez az egészhez. Annyira szórakoztatott a személyisége, hogy fel sem tettem a kérdést: miért nem akarja a küldetését végrehajtani?

Jóval később elővettem a Babits verset. Arra a következtetésre jutottam, hogy egyes kifejezések foghattak meg, mint „hé, te nagy alható”, vagy „mivel rühellé a prófétaságot”, hát igen, ez utóbbi azért nem illett abba a képbe, ami kialakult bennem a bibliával kapcsolatban. Biztosan rengeteg kiváló elemzést lehet találni, én magam úgy érzem, az első rész a legszemélyesebb, a többi kicsit filozófikusabb, valami elméleti önvigasztalás. Ez a Jónás alkatilag nem próféta, saját természetének engedelmeskedve menekül; Isten megkínozza, és ezek után egészen szorgalmasan, mord lélekkel teszi a dolgát. Amúgy hatástalanul, és ez, ha úgy veszem, ennek a Jónásnak ad igazat.

Rendben, de a bibliai Jónásnál mégsem lehet ez a helyzet, gondoltam, nála nem a természetéből fakad a menekülés. De akkor miből? Az egyik magyarázat (online találtam), hogy Jónás irigyli az üdvözülést a niniveiektől, mert azok erőfeszítés nélkül, így érdemtelenül részesülnek benne. A másik szerint (lusta vagyok a forrást keresgélni, régebben olvastam) Jónás a közösség megbecsült tagja, Istennek tetsző életet él, azaz szigorúan betartja a zsidóságot kötő szabályokat, amikor is Isten avval bízza meg, hogy nem zsidókat segítsen az üdvözüléshez. Hasonló az előzőhöz, de ez logikusabb „történelmileg”, itt Jónás Jézus előfutára, ez illik a keresztény koncepcióba. - Viszont Jónás arra hivatkozik a végén, hogy ő ezt az egészet előre megmondta, azaz hogy Isten irgalmas, felesleges Ninivébe menni, nélküle is megkegyelmez az ottaniaknak. Vagyis ha ezt mondja, akkor nem az irigység volt az indítéka, hanem a predesztinációban és/vagy Isten abszolút hatalmában való hit – vagy hazudik itt Istennek (és/vagy magának): ami nem lehetetlen, kicsit hisztis ez a bibliai Jónás.

A legszebb magyarázattal Avivah Zornberg szolgál (itt). Jónás állapota: „to stand before God”, azaz „standing in a place between Death and Life”, később ezt prayer-nek nevezi. És ez egy bizonytalan állapot, ezt nem képes elviselni, ezt nem tudja megérteni. De mi is ez az állapot? Ugyanaz, amiről Hankiss Elemér beszél az Ikarosz bukásában, művészek, próféták kórisméje. A niniveiek meg azok, „akik nem tudnak különbséget tenni jobb- és balkezük között” (Károli), vagyis mindenki más. Itt logikus Jónás kifakadása, Isten használja őt, neki ez teher, nem is világos számára az egész. (Tehát ő is rühelli a prófétaságot, csak más okból, mint Babits Jónása.)

Nem vagyok benne biztos, hogy mindenkinek van küldetése. Annak az afrikai kisgyereknek, aki párhónapos korában az édesanyjával együtt éhenhal, valószínűtlen, hogy lenne. Akiknek pedig van, azok közül sem feltétlenül ismeri fel mindenki, így aztán akinek Isten közvetlenül súgja meg, igazán szerencsés.

Tavaly elkezdtem írni egy változatot erre a témára. Az én Jónásom egy sikeres, fiatal, gazdag (de tényleg gazdag) magyar üzletember, aki máris visszavonult, ráadásul, huhh, egészen jó ember. Isten küldetéssel bízza meg, de ő a maga proaktív (ilyen szavakat is tudok...) módján próbál meg kibújni a feladat alól (az én Jónásom a szabadságát védelmezi): egy síeléssel egybekötött terápia alkalmával szakadékba löki a barátnőjét, és annak betege, egy zenész feleségét. Tessék, Isten, így is kellek? - kérdezgeti, míg a szörnyű tett súlyától görnyedten napokig kószál a havasokban, aztán feladja magát.

A rendőrségen kiderül, hogy a zenész az egészet magára vállalta, Jónásom pedig végre elindul Londonba, a Hyde parkba, bohócorral, parókával.

Nem számoltam meg, hányszor írtam ezt át. A hatodik-hetediknél már tudtam, hogy soha nem fogom befejezni. Pusztán a koncepció miatt említettem, foglalkoztat, milyen messze lehetne elmenni ebben a menekülésben.

Találkozás Szamarrában (f) (g)

(W. Somerset Maugham átírása, 1933)

  Elbeszélő: a Halál

 

Élt Bagdadban egy kereskedő. Egy napon leküldte a szolgáját a piacra, de a szolga kisvártatva visszajött, sápadt volt és remegett, és azt mondta, Gazdám, az imént, amint ott álltam a piacon, egy nő megbökött a tömegben, megfordultam, és láttam, a Halál az, aki engem megbökött. Rám nézett, és tett egy fenyegető mozdulatot, kérlek hát, add oda a lovad, kivágtatok a városból, hogy elkerüljem a végzetem. Szamarrába megyek, ott a Halál nem talál meg. A kereskedő odaadta a lovát, a szolga felpattant rá, a véknyába vágta a sarkantyúkat, hajszolta, ahogy csak bírta. Akkor a kereskedő lement a piacra, meglátott a tömegben és hozzám lépett, és azt mondta, Miért tetted azt a fenyegető mozdulatot a szolgám felé, amikor találkoztál vele? Az nem fenyegető mozdulat volt, mondtam, egyszerűen csak meglepődtem. Csodálkoztam, hogy itt látom Bagdadban, úgy volt, este Szamarrában találkozunk. 

 http://www.k-state.edu/english/baker/english320/Maugham-AS.htm

Nagyon szeretem ezt a történetet. A Maugham-féle változat felér egy igen jó verssel, nem lehet büntetlenül elhagyni, hozzátenni vagy megváltoztatni semmit.

Egy újabb összeesküvés-elmélet (kf)

Sétáltunk által a tónál, és a szikrázó kék égséget kettészelte egy repülő, mire a kis Frank előállta a következővel:

– Na – mondta, és kitakarta a napot. – És ehhez mit szólsz?

– Menjünk inkább – mondtam, és a virágokat néztem, meg a zöld füvet, meg az aranyesőnek nevezett bokrokat. Idén, állapítottam meg, olyan hirtelen jött meg a tavasz. Még a téli álmom aludnám?

– Ehhez mit szólsz – kérdezte megint –, ehhez a maláj repülőgéphez?

Ja, hogy ahhoz.

– Semmit.

– Ó! – mondta a kis Frank. – Olyan nincs, hogy nem szólsz hozzá semmit. Ehhez mindenki szól valamit.

– De nekem nem jutott róla eszembe semmi.

Megállt, és végigmért, egészen lenézően. Azaz: nagy igazságot fog kinyilatkoztatni.

– Mindenkinek eszébe jut róla valami – mondta. – Ez pszichológia. Ugyanis történt valami, ami ésszel megmagyarázhatatlan, és a világegyetemben nem maradhat olyan lyuk, amit az emberi fantázia ne próbálna meg betömni. A világ ellenséges, és vagy megismerjük és hipotéziseket állítunk fel, vagy, ha nem sikerül megismerni, hipotéziseket állítunk fel. El kell hitetnünk az agyunkkal egy magyarázatot, hogy a pszichénk megnyugodjon.

Tizenegy éves... ha nem fiktív alak lenne, fogadnék, hogy fiatalon meghal.

– Igazad van – mondtam –, valami mégiscsak eszembe jutott. Eddig azt hittem, a világ tökéletesen vagy majdnem tökéletesen ellenőrzött. Volt jó tizenöt éve az a film, Harrison Ford, amikor ír terroristákat kerestek, és a CIA-nak vagy kinek a központjában nézegették a műholdképeket. Mr. Ford az egyik felvételt bámulta (premier plán), és azt mondta: „Tits!”, na, akkor azt gondoltam, mindent látunk, mindent tudunk, milyen jó, hogy nem kopaszodom. Most meg kiderült, hogy talán mégsem látunk és tudunk mindent. (Bár az furcsa, hogy az e-mailjeimben megpendített témákhoz kapcsolódó hirdetések jelennek meg a számítógépemen...)

– Humbug – jelentette be fölényes vigyorral a kis Frank. – Hum-bug!

Néztem a bokrokat. Te jó ég, mindjárt magyarázni kezd!...

Lehajtotta a fejét, a cipője orrát figyelte. Sok ember a cipője orrát figyelve szedi össze a gondolatait.

– Az van – mondta –, az van, hogy ezen a gépen utazott huszonnégy tudós. Lehet, hogy csak tíz tudós, a többi segédtudós, de akkor is körülbelül ennyi. Ezek dolgoztak valami találmányon, valami hadi dolgon – na, ezeket a tudósokat rabolták el.

Ja, hogy erről van szó...

– Ezt én is olvastam. De nem értek belőle semmit. Ha el akarok rabolni huszonnégy kutatót, nem egyszerűbb Kuala Lumpurban a reptérre tartó taxikat eltéríteni?

Ördögi nevetés.

– Éppen ez a trükk! Senki sem gondolná, hogy egy egész repülőgépet eltérítenek huszonnégy ember miatt!

– De hát most is erről beszélgetünk, nem? Aki képes megszervezni egy utasszállító gép eltüntetését, az nem számol avval, hogy ez lesz a vezető hír, és mindennek utánanéznek, és felcsigázza a hozzád hasonló egyszerű emberek érdeklődését?

– Nem, nem – legyintett a kis Frank. – Túlzottan is nyilvánvaló, hogy azért nem érted, mert nem akarsz hozzám hasonló egyszerű embernek látszani. Be is jegyeztették a szabadalmat a gép eltűnése után négy nappal.

Dörmögtem-dohogtam, hogy:

– Ehhez megint csak nem kellett volna elrabolni a gépet. Sőt, éppen a legamatőrebb dolog lenne ezt csinálni. Tudod, mekkora szervezést igényel egy utasszállító repülőgép eltüntetése?

– Tudom – mondta a kis Frank önérzetesen.

Erre inkább nem mondtam semmit. Illetve mondtam:

– Jobb ötletem van. Háborút akarok indítani, ami ki fogja váltani a nemzetközi közösség felháborodását. Hogy, amennyire lehet, eltereljem a figyelmet, kitalálom, hogy eltűntetek egy repülőgépet. Ez lesz hetekig a vezető hír!

– Ki csinálna ilyet?

– Möszjő Poutine, leleményesen Odyesszáért. Szakmai kihívás.

– Hülyeség.

– Persze hogy az! És ha már itt tartunk. Emlékszel az Andrej Rubljov című film azon jelenetére, amikor a festők, ha jól emlékszem, tíz év után befejeznek egy munkát – egy templomot, székesegyházat vagy valakinek a palotáját –, és az úton megtámadják őket? Megtámadják és megvakítják őket. Azért, hogy ne állhassanak más szolgálatába, hogy ne készíthessenek másnak, „más dicsőségére” is hasonlóan nagyszerű festményeket, freskókat.

– Hogy jön ez ide?

– A gép tele volt festőkkel és kalligráfusokkal, Kínát képviselték Malajziában egy konferencián vagy kiállításon.

– És festettek egy nagy freskót?

– Dehogy festettek.

– Akkor ez is hülyeség. Még nagyobb hülyeség.

– Persze, hogy az! Ha festettek volna egy nagy freskót, akkor is hatalmas hülyeség lenne az egész. Éppen azt akarom megmutatni, hogy napestig lehetne összeesküvés-elméleteket gyártani. És mindig lennének rá vevők. Tudod, miért?

– Tudom – felelte –, mert állandóan hipotéziseket állítunk fel, hogy megnyugtassuk a pszichénk.

És elindult. Kicsit arrébb megállt, visszanézett. – Miért bámulod a lábfejed?

Felnéztem rá.

– Jobban tudok gondolkodni, ha nézem – feleltem. – És az ufókról még nem is beszéltünk.

Mélyet sóhajtott, és intett.

– Menjünk inkább.