Afféle olvasónapló – szomorú következményekkel (g)

Ha az ember elgondolkodik, és még le is írja a gondolatait, néha kellemetlen helyzetbe kerül. Egyszerre feketén-fehéren ott állhat előtte mindannak a cáfolata, amit életecskéjében „vezérlő elv”-nek, vagy patetikusan hitnek lehet nevezni – és akkor várakozásra kényszerül.

A végtelen felé tendáló listáról kicsíptem egy nevet, hogy az értelemszerűen egyre növekvő, soha nem törleszthető adósságaim közül lerójak egyet; kézbe vettem tehát és olvasni kezdtem egy számomra addig csak névről ismert, amúgy gyakran emlegetett, a világirodalomban kitüntetett helyet elfoglaló szerzőt.

A könyv elején két orvostanhallgató beszélget. A stílus – az íróé – meghökkentő, egyedi, rendkívül hatásos, magával ragadott már pár sor után. Ez meglepett, nem is emlékszem, mikor bíztam utoljára magam ilyen könnyen szélhámosra (minden művész szélhámos, de erről majd máskor). A helyzet jó ideje úgy áll, nehezen kezdek számomra ismeretleneket olvasni, annál könnyebben teszem őket félre, legfeljebb ha a híre alapján tudom, hogy jónak kell lennie, akkor kap még egy esélyt. Ráadásul itt nem volt semmi nyelvi újdonság, a hatás a személyiségből fakadt, nem a nyelvhasználat egyediségéből. (A stílus az ember maga; a nyelv meg a nyelv. Erről is majd talán máskor.)

A Párizs külvárosában kezdődő történetben rögtön félreértettem valamit; a fiatalok beszélgetése teljesen anarchista jellegűnek tetszett, ami – szóismétlés – tetszett, és úgy vettem ki, az utcán masírozó buzdult nacionalista katonákhoz mintegy tréfából, gúnyolódásból csatlakozik a narrátorként fungáló alak. Kicsit később rájöttem, beállt katonának; ez akkor így működött: a masírozók civilek voltak, csak egy velük haladó hadnagy emlegetése zavart meg. Ezek után elkezdődött a háború, amit svejki habitussal beszél el; groteszk, abszurd, ilyen jelzőket kell hozzárendelni, és egy izmust: pacifizmus. Mindezt egy nekem eddig ismeretlen elegyben.

A szövegről megállapítottam, hogy az egymást követő bekezdéseket (ez adott esetben több bekezdést is jelenthet) igazából csak a történések lánca tartja össze, vagyis az író azt írja le, amit maga előtt lát, a szöveg nem reagál önmagára, még csak előre- és hátrafelé sem tekint, nincsenek „motívumok” (á la Esterházy és a többi, és a többi), nincsenek a – mondjuk így – XIX. századi írásmódhoz képest új dimenziók (abban a tekintetben, ahogy én most olvastam). Vagyis ez egy elég egyszerű dolog, legalábbis ha így nézzük (és én most így néztem). (Másképpen megfogalmazva: úgy gondolom, egy írási eljárás „filmet nézni” és azt „egyszerűen" leírni; egy másik eljárás így írni, és írás közben a már leírt (éppen íródó) szövegre is reagálni.)

Megállapítottam továbbá azt is, van valamiféle közönségessége a szövegnek, és nem abból a fajtából való, amit én kedvelek: megkülönböztetek egy afféle – itt minden idézőjeles – „paraszti- vagy kispolgári közönségességet” és „nagypolgári- vagy arisztokratikus közönségességet”. A dolog veleje nem a származásban, hanem a személyiségben áll; van, aki elegánsan képes közönségesnek lenni, vagy pontosabban, amikor közönséges, akkor is elegáns, és van, aki elegánsan is közönséges. Ez a szöveg áraszt magából valami vaskos, kültelki közönségességet – legalábbis az én érzékelésemben –, ami enyhe viszolygással töltött el.

Nagyjából húsz oldalt olvashattam tegnapelőtt. Tegnap aztán, felelőtlen kíváncsiságból, a wikin utánaolvastam a szerzőnek. Hogy mire számítottam, nem tudom, amit olvastam, annak nem örültem. Kora ifjúságát erősen nacionalista (soviniszta), és az evvel egyet jelentő antiszemita környezetben töltötte. A maga módján lázadozott a szülei ellen, tanult, utazott, már orvos volt, amikor igazából írni kezdett. A könyve, amit olvasok, hozta meg az áttörést, nem meglepő módon minden ideológia hívei megtalálták benne a nekik valót. Az író ontotta magából a szavakat – nem nézem közben vissza a szócikket –, szépirodalom mellett főleg pamfletekben utazott. Két történést emelek ki: a második világháború alatt ellenállás-ellenes volt, azaz kollaboráns, mégsem jelentette föl az egy emelettel feljebb bujkáló ellenállókat, sőt, orvosi ellátásban részesítette őket. Ezt sokan biztosan etikus tettnek látják (fel is hozták védelmében), én – magamból kiindulva – azt hiszem, ez jellegzetesen egy teljesen elméletekben gondolkodó ember magatartása, a gyakorlatban kötelességének érezhette a segítségnyújtást, de a valódi énjéhez, egy légvárban élő énhez ennek semmi köze; a légvárakban nincs etika, legalábbis nincs gyakorlati etika. A másik eset egy írásához kapcsolódik, ami annyira antiszemitára sikeredett, hogy a megszállt területek propagandájának irányítója is már túlzásnak érezte. (Nem tudom, pontosan ki, és azt sem, miért érezte túlzásnak, talán, praktikusan, a nevetségességtől tarthatott.)

Ez az a pont, ahol kényelmetlen helyzetbe kerültem. Tegnap este ugyanis olvasni készültem, és beletúrva a könyvkupacba azt éreztem, némiképp undorodom ettől a szerzőtől. Így már nem egy üres nyelvi fordulat, ha úgy fejezem ki magam: „eddig avval hízelegtem magamnak”. Ezek szerint tényleg csak hízelgés volt, hogy én – a végletekig leegyszerűsítetten mondva – kizárólag (elsősorban) a szöveg esztétikája miatt olvasok. Őszintén szeretem ezt a pózom, és nincs is kedvem búcsút venni tőle, szeretnék továbbra is megjátszott arisztokratizmussal, a mindenek felett (de legalább kívül-) állás illúziójával olvasni.

Csak hát most kell majd egy kis idő, míg visszaálmodom magam a magamról alkotott képbe, ezt ki kell várni. És el kell dönteni, folytatom-e Louis-Ferdinand Céline Utazás az éjszaka mélyére című könyvét.

Jelenségek (g)

Tegnap Bartókot hallgatva (Béla) (A csodálatos mandarin, szvit) rám tört a Lisztománia. Hogy a viselkedésemben ez a legkisebb mértékben sem mutatkozott meg, pusztán annak volt köszönhető, hogy – szégyenletes ez így együtt, orvosilag és esztétikailag, azaz hogy sehogy sem ajánlott –: éppen Proustot olvastam (Az eltűnt idő nyomában) (mi más?); ez utóbbi hatására pedig, ugyanakkor és hasonló intenzitással, a Stendhal-szindróma tünetei jelentkeztek. A külső szemlélő, azt hiszem, semmi különöset nem vehetett észre: egy ember, testéről nagyjából megfeledkezve, kényelmesen elnyúlva fekszik az ágyon, zenét hallgat és olvas. – És, ha jobban belegondolok, így van rendjén, végül is európai vagyok.

De ha még ennél is jobban belegondolok, cseppet sem találom rendjén: végül is csak sikerült európaivá neveltetnem.

Leo Caillard: Art Game

(Louvre, 2012)

"SZÉPIRODALOM VS. LEKTŰR" (g)

Van az irodalomelméletnek ez a hivatali kötelessége, hogy meghatározza, mi a szépirodalom (magasirodalom, igényes irodalom, kultúrszemét) és mi a lektűr (szórakoztató irodalom, ponyva, kultúrszemét); talán hogy elválassza ezeket egymástól (literálszegregáció). Elbonyolítják az egészet, egyszerű formai kérdés ez:

A szépirodalmi művek elején van mottó. A lektűr elején nincs.

De ha mégis van mottó a lektűr elején, jobb lett volna, ha nincs. A szépirodalmi művek elején viszont ha nincs, akkor nem is kell, vagy csak egy rövid kéne.

Bárány Tibor múzsált meg ezen írásával:

http://www.holmi.org/2011/02/barany-tibor-szepirodalom-vs-lektur 

Ez már olyan mély, hogy lapos (g)

Én nem tudom, ki hogy van evvel. Vannak témák, melyek olvastán elkap a hév, melynek forrása ismeretlen és/vagy nem is akarom tudni, honnan való (a hév, a hév, az indulat!), s mi. (csoda?) Legyen genetika, legyen a genetikusoké és/vagy ne hozzák nyilvánosságra. Tanulni úgysem lehet belőle, mert ha lehetne, már véget is ért volna a történelem, legalábbis az, amit annak hívunk. (Logikailag tehát az.) És ilyen történetek jutnak eszembe, mint:

Volt egyszer egy ember. Történetem elején egy másik ember mögött/mellett/előtt áll, a másik ember térdel/fekszik/mindegy, helyzete kiszolgáltatott, legalábbis a „volt egyszer egy ember”-éhez képest. Az álló ember a másikat nézi, és van a kezében egy pisztoly/csákány/lapát/egyéb. Íme, elefántcsonttornyomból a kilátás: az álló ember jól érzi magát, érzi az arcán a késő délutáni szellőt/a szitáló esőt/a napfényt, élvezi a megannyi irodalmi/film/megmégmi? jelenetet, mely most az eszébe jut, hogy milyen nagy és frappáns mondatok hangzottak már az ehhez hasonló helyzetekben (Hölderlin ist ihnen unbekannt?, Actually, Werner, we are all tickled to here you say that.); élvezi továbbá, hogy nincs benne félelem, bűntudat, bosszúvágy, undor, küldetés- és/vagy kötelességtudat, semmi. Más szavakkal – és ezt csak én látom az elefántcsonttornyomból, ő ezt már nem gondolja végig – elméletileg nem is köti a Törvény, ami feljogosítja és kényszeríti, hogy lőjön/üssön/egyéb, és hát nem köti, na, mert ebben a pillanatban, az ő viszonyrendszerében (az meg mi?), nincs jelentősége a „gyakorlatnak”, vagyis a valóságának, hogy, teszem azt, ha nem lő stb., akkor a többiek lövik stb. őt le/meg/agyon stb., erre nem is figyel, eszébe se jut. Az én elefántcsonttornyomból ugyanis az látszik, az álló ember afféle extázisban van, eljut és/vagy azt képzeli, éppen eljut az esztétika vég-/kezdőpontjáig, ahol az esztétika és az élet összeér: „Micsoda szerencse!”, gondolja. „Hogy fejbe lőhetek/agyonverhetek stb. valakit!” Mert egy ideje azon töpreng, milyen, amikor kifröccsen az ember agya, milyen színű, milyen az állaga, úgy értve, még ott, melegében, harminchat és fél, harminchét, negyven fokon, mert ezt kéne tudnia a novellájához, ezt akarja leírni, és valahogy úgy esett, hogy soha nem tudott részt venni ilyen főbelövésben/-en/agyonverésben/-en stb.

Hogy mi történik aztán, az innen, az elefántcsonttornyomból nézve, mindegy is. Tegnap volt hetven éve, hogy agyonverték Szerb Antalt. Áradozás helyett annyit, az Utas és holdvilág nekem olyan örvény, mint Mihálynak az, melytől Ulpius Tamás megmentette a várban; és nem hagy nyugodni az az (állítólagos?) tábla csokoládé sem (édesszájú vagyok), melyet Szerb Antal íróasztalának fiókjában találtak, felbontatlanul, miközben/miután hónapokon át éhezett.

Ez történt tehát: ültem az elefántcsonttornyomban, és felkavart ez a hetven évvel ezelőtti esemény. És ki tudja (genetikusok?), miért, nekem mégis ez a helyzet és ez filozófia (esztétika?) jutott eszembe az egészről. Tükröm, tükröm, betűim!

Remélem/biztos vagyok benne/egyéb, Szerb Antal megbocsájtotta volna ezt nekem.

Vezeklés vs. valami más (g)

Ma van a választás Magyarországon, elég kedélyes a korábbiakhoz viszonyítva, de ez nem baj, ilyennek kellene rendesen lennie – csak éppen nem azért, mert eleve lefutott az egész.

Sokáig nem foglalkoztatott, kik is azok az emberek, akik közt felnőttem. Hallgattam tőlük és hallottam róluk ezt-azt, udvarias, kedves kisfiúnak, majd udvarias, kedves nagyfiúnak tartottak, így aztán, ahogy visszanézek, azt állapítom meg, igen sokszor avattak kéretlenül a bizalmukba. (A bizalom elnyerésének titka esetemben, hogy valójában nem érdekeltek ezek az emberek, ezért nem vetettem magam mohón rájuk, és belém nevelték vagy eleve bennem volt a képesség, hogy hosszan, értelmes kérdéseket közbevetve hallgassak másokat.) Később többször meglepődtem, megtudtam, hogy volt, aki az egyik szocialista mamutvállalatot irányított, egy néni, akit inkább irodistának vagy minek néztem volna, szintén igazgató volt (egy szövetkezetnél, azt hiszem), és a többi, és a többi, sokan voltak magas pozíciókban arrafelé a Gellérthegyen. Általánosságban első generációs értelmiségiek (más szavakkal: nem értelmiségiek, vagy úgy is mondhatom, „Patyomkin-értelmiségiek” – mára ez általános lett, ebből következően aki nem ilyen, az az abnormális), az előző rendszerben léptek előre a társadalmi ranglétrán.

Logikus lenne a következtetés, hogy ezek az emberek ma elkötelezett baloldali szavazók. Nem tudom, készülnek-e mélyinterjúval megspékelt szociológiai felmérések ezzel kapcsolatban, valószínűleg nem (ezen az égtájon a mindenkori hatalom retteg a szociológiától) (úgy értem, a valóditól...), én egy észrevételemet most megosztom.

Nem egy olyan embert látok a fent említettek közt, aki – ha előbb az elkötelezett jelzőt használtam, most továbblépek – megrögzött jobboldali szavazó. Találgatok, mi lehet ennek a hátterében. Egyrészt az jut eszembe, hogy Magyarországon a legsikeresebb vezér típus az „erőskezű, de joviális” alak, aki olyan „közülünk való”, az ebben szocializálódottakat ez vonzza. Másrészt, pár éve olvastam egy híres német szociológus (a nevét természetesen elfelejtettem) gondolatait, miszerint a németek mai világképének, politikájának stb. hátterében a vezeklés áll, már harmadik generáció óta a hitleri Németország bűneiért törlesztenek maguknak és a világnak. A vezekléshez, úgy látszik, ilyen jól megfogható, látványos bűnökre van szükség. Magyarországon pedig, legalábbis az '56-os forradalom megtorlása után, nem követtek el ilyen látványos bűnöket. Jelentéseket írni, belépni a hajdani pártba, ezek, a felszínen, elfogadott dolgoknak számítanak. – Mégis, azt látom, valami dolgozik azokban, akik ezekkel az eszközökkel éltek az előrejutásuk érdekében. Irodalmi élményeim alapján mondom (az életet nem ismerem, ezért könyvekből indulok ki), aki szembenéz a bűneivel, az hirtelen nagyon gyengévé válik, szinte megsemmisül (társadalmilag biztosan), mint a Feltámadásban. Ez egy félelmetes állapot, félelmetes, de szerencsére (szerencsétlenségre?) elkerülhető: a teljes tagadással. A teljes tagadásban az ember áldozatnak látja magát: volt egy rendszer, mely mintha nem is egyes emberekből állt volna, valami gonosz, sötét massza, ő ennek volt az áldozata, esetleg – egy következő lelki fokozat – ennek állt ellen, a maga fondorlatos módján, együttműködést mímelve. Az így érzők alkotják az egyik felét annak a rétegnek, amely fogékony a „kommunistázó” szólamokra (a másik fele minden hangos szólamra fogékony), ők azok, akik a leginkább azonosulnak a leghangosabb önmagukat megtagadókkal.

--- De hát ki tudja? Ha jobban belegondolok, talán ez is egy módja a megtisztulásnak. Dies irae, de minden ostorcsapásom nekem fáj leginkább, a lényeg, hogy levezessük a feszültséget...

(A feszültség levezetésére a kocogás sokkal bájosabb módozat, bár az érintett korosztály számára csak úgy elkezdeni hasonló kockázatokkal jár, mint a vezeklés.) ---

(Sost pcriptum: a szövegben, ízlés szerint, egyes kifejezések kicsinyítő képzővel használandóak; bűn – bűnöcske, vezeklés – vezeklésecske, Dies irae – Dies irulae, "a harag napja" – "a haragocska napja", már-már "a haragocska napocskája".)

Jónás – egy történet, amit soha nem fogok befejezni (g)

Minthogy a családban és az ismeretségi körben nem foglalkoztunk a Bibliával annak idején, elég későn találkoztam Jónás történetével. Ami rosszabb: az iskolában. Először a Babits-féle változatot ismertem meg, vagyis hogy azt nem ismertem meg. Egyáltalán, hogy Babits hogyan közelítette meg, arról még futó benyomásokat sem szereztem, viszont a történet maga nagyon vonzott. Kamaszként még, vagy pontosabban már, elég elvadultan értelmeztem mindent, ami elém került. Itt valami igen imponáló dolgot fedeztem fel, van Isten, aki mindenható, kiszámíthatatlan, kegyetlen és könyörtelen (így láttam a kevéske információ alapján), és van egy alak, aki nem ilyen, nem olyan savanyújóska-merevpista, mint a bibliai alakok rendesen; nem átkozza meg Istent egy mezőre vonulva, nem hívja perbe (így láttam), nem fog valami varázspörölyt, hogy avval jól kupán vágja, vagy ilyesmi, hanem egészen emberi módon elkezd kibújni a feladat alól. Úgy képzeltem, ez a Jónás egy koros alak, aki gondterhelten vakargatja a fejét abban a szentföldi hőségben, és nagyon-nagyon nincs kedve ehhez az egészhez. Annyira szórakoztatott a személyisége, hogy fel sem tettem a kérdést: miért nem akarja a küldetését végrehajtani?

Jóval később elővettem a Babits verset. Arra a következtetésre jutottam, hogy egyes kifejezések foghattak meg, mint „hé, te nagy alható”, vagy „mivel rühellé a prófétaságot”, hát igen, ez utóbbi azért nem illett abba a képbe, ami kialakult bennem a bibliával kapcsolatban. Biztosan rengeteg kiváló elemzést lehet találni, én magam úgy érzem, az első rész a legszemélyesebb, a többi kicsit filozófikusabb, valami elméleti önvigasztalás. Ez a Jónás alkatilag nem próféta, saját természetének engedelmeskedve menekül; Isten megkínozza, és ezek után egészen szorgalmasan, mord lélekkel teszi a dolgát. Amúgy hatástalanul, és ez, ha úgy veszem, ennek a Jónásnak ad igazat.

Rendben, de a bibliai Jónásnál mégsem lehet ez a helyzet, gondoltam, nála nem a természetéből fakad a menekülés. De akkor miből? Az egyik magyarázat (online találtam), hogy Jónás irigyli az üdvözülést a niniveiektől, mert azok erőfeszítés nélkül, így érdemtelenül részesülnek benne. A másik szerint (lusta vagyok a forrást keresgélni, régebben olvastam) Jónás a közösség megbecsült tagja, Istennek tetsző életet él, azaz szigorúan betartja a zsidóságot kötő szabályokat, amikor is Isten avval bízza meg, hogy nem zsidókat segítsen az üdvözüléshez. Hasonló az előzőhöz, de ez logikusabb „történelmileg”, itt Jónás Jézus előfutára, ez illik a keresztény koncepcióba. - Viszont Jónás arra hivatkozik a végén, hogy ő ezt az egészet előre megmondta, azaz hogy Isten irgalmas, felesleges Ninivébe menni, nélküle is megkegyelmez az ottaniaknak. Vagyis ha ezt mondja, akkor nem az irigység volt az indítéka, hanem a predesztinációban és/vagy Isten abszolút hatalmában való hit – vagy hazudik itt Istennek (és/vagy magának): ami nem lehetetlen, kicsit hisztis ez a bibliai Jónás.

A legszebb magyarázattal Avivah Zornberg szolgál (itt). Jónás állapota: „to stand before God”, azaz „standing in a place between Death and Life”, később ezt prayer-nek nevezi. És ez egy bizonytalan állapot, ezt nem képes elviselni, ezt nem tudja megérteni. De mi is ez az állapot? Ugyanaz, amiről Hankiss Elemér beszél az Ikarosz bukásában, művészek, próféták kórisméje. A niniveiek meg azok, „akik nem tudnak különbséget tenni jobb- és balkezük között” (Károli), vagyis mindenki más. Itt logikus Jónás kifakadása, Isten használja őt, neki ez teher, nem is világos számára az egész. (Tehát ő is rühelli a prófétaságot, csak más okból, mint Babits Jónása.)

Nem vagyok benne biztos, hogy mindenkinek van küldetése. Annak az afrikai kisgyereknek, aki párhónapos korában az édesanyjával együtt éhenhal, valószínűtlen, hogy lenne. Akiknek pedig van, azok közül sem feltétlenül ismeri fel mindenki, így aztán akinek Isten közvetlenül súgja meg, igazán szerencsés.

Tavaly elkezdtem írni egy változatot erre a témára. Az én Jónásom egy sikeres, fiatal, gazdag (de tényleg gazdag) magyar üzletember, aki máris visszavonult, ráadásul, huhh, egészen jó ember. Isten küldetéssel bízza meg, de ő a maga proaktív (ilyen szavakat is tudok...) módján próbál meg kibújni a feladat alól (az én Jónásom a szabadságát védelmezi): egy síeléssel egybekötött terápia alkalmával szakadékba löki a barátnőjét, és annak betege, egy zenész feleségét. Tessék, Isten, így is kellek? - kérdezgeti, míg a szörnyű tett súlyától görnyedten napokig kószál a havasokban, aztán feladja magát.

A rendőrségen kiderül, hogy a zenész az egészet magára vállalta, Jónásom pedig végre elindul Londonba, a Hyde parkba, bohócorral, parókával.

Nem számoltam meg, hányszor írtam ezt át. A hatodik-hetediknél már tudtam, hogy soha nem fogom befejezni. Pusztán a koncepció miatt említettem, foglalkoztat, milyen messze lehetne elmenni ebben a menekülésben.

Kulturális sivatag (g)

Kommenteket olvasgatok a „párizsi szilícium völgy”-höz kapcsolódóan – itt éppen recruter talents-oznak. Nem tudok erről a helyről semmit, lusta vagyok utánanézni, magát a cikket sem olvasom el – jó esetben adatokat sorolnak, de ez unalmas; rosszabb esetben a szerző saját nézőpontját erőlteti az olvasóra, ez ugyan érdekes, de nem tudom, ki írta, nem bízom meg idegenekben.:-)

Ezt a formálódó franciaországi kutatási központot hasonlítják össze a kaliforniai Silicon Valley-vel. Az egyik hozzászóló „kulturális sivatagnak” nevezi az utóbbit egy blogra hivatkozva (a blogger – így zárulnak be a körök – az ottani magyar fesztiválról mondja, hogy az számára „oázis volt a kulturális sivatagban”).

Nekem a kifejezésről hirtelen két dolog jut eszembe.

Egy. A Werckmeister harmónák című filmben elhangzik egy gondolatmenet, Gyuri bácsi rögzíti hangszalagra az elmefuttatását. Természetesen erre sem emlékszem pontosan, de úgy rémlik, arról van szó, hogy a világ leírása, majd ebből következően értelmezése (mert ezek a leírások jó paradigma módján értelmezésekké válnak) egyszer csak „technikusok” kezébe került: a példázat szerint a zenét, ezt a megfoghatatlan csodát Andreas Werckmeister megpróbálta valami rideg matematikai-logikai rendszeren keresztül megfogni (hasonlóan, ahogy Newton a tárgyi világot). Ezek tökéletlen, de praktikus rendszerek. – Ez jutott eszembe a Silicon Valley-ről, mint kulturális sivatagról, mert ez egy szent helye ennek a technikusi világnak, a kutatók pedig afféle papjai, hitszónokai (hogy egészen a hasonlatba bonyolódjak); és ezeknek az embereknek, a jelek szerint nincs igénye elvontabb, mélyebb értelmezésekre, amiket a kultúrának az a szelete képvisel(het), amit a blogszerző is hiányol.

Kettő. Rémlik egy tanulmány arról, hogy különböző tudományos és művészeti területeken jellemzően melyik életkorban váltak érettekké a legjelesebbek. Ebből se sokra emlékszem, de a költőkre igen: jó néhány költő igen fiatalon képes volt kiváló műveket létrehozni. A lista másik felére az írók kerültek, ők inkább negyvenéves koruk után tudnak kiteljesedni. Egy fiatal rendesen él és megél (ezt-azt), egy idősebb ember emlékezik és analizál. Egy jó könyv nyilván cizelláltabb világlátást feltételez, Dosztojevszkij meg tudta írni Raszkolnyikovot, de Raszkolnyikov nem tudta volna Dosztojevszkijt (nem is tette meg) (mai tudásunk szerint). Ha így nézem a dolgot, a Silicon Valley és a hozzá hasonló helyek elég félelmetesnek hatnak: ragyogó (technikusi) képességű és gondolkodású tinédzserek kezébe kerül aránytalanul nagy hatalom.

(Persze nem jön meg feltétlenül a korral a bölcsesség, és nem minden fiatal jackass-ezik, ezek a dolgok nem ilyen egyszerűen működnek, és még sorolhatnám feleleteimet saját megállapításimra: ezek a mondolatok csak játékok.)

http://my.cnd.org/modules/newbb/viewtopic.php?viewmode=flat&order=1&topic_id=85641&forum=6 

http://blog.wenxuecity.com/myblog/48570/201106/22373.html