Én
nem tudom, ki hogy van evvel. Vannak témák, melyek olvastán elkap
a hév, melynek forrása ismeretlen és/vagy nem is akarom tudni,
honnan való (a hév, a hév, az indulat!), s mi. (csoda?) Legyen genetika, legyen a genetikusoké
és/vagy ne hozzák nyilvánosságra. Tanulni úgysem lehet belőle,
mert ha lehetne, már véget is ért volna a történelem, legalábbis
az, amit annak hívunk. (Logikailag tehát az.) És ilyen történetek
jutnak eszembe, mint:
Volt
egyszer egy ember. Történetem elején egy másik ember
mögött/mellett/előtt áll, a másik ember térdel/fekszik/mindegy,
helyzete kiszolgáltatott, legalábbis a „volt egyszer egy
ember”-éhez képest. Az álló ember a másikat nézi, és van a
kezében egy pisztoly/csákány/lapát/egyéb. Íme,
elefántcsonttornyomból a kilátás: az álló ember jól érzi
magát, érzi az arcán a késő délutáni szellőt/a szitáló
esőt/a napfényt, élvezi a megannyi irodalmi/film/megmégmi?
jelenetet, mely most az eszébe jut, hogy milyen nagy és frappáns
mondatok hangzottak már az ehhez hasonló helyzetekben (Hölderlin
ist ihnen unbekannt?, Actually, Werner, we are all tickled to here
you say that.); élvezi továbbá, hogy nincs benne félelem,
bűntudat, bosszúvágy, undor, küldetés- és/vagy kötelességtudat,
semmi. Más szavakkal – és ezt csak én látom az
elefántcsonttornyomból, ő ezt már nem gondolja végig –
elméletileg nem is köti a Törvény, ami feljogosítja és
kényszeríti, hogy lőjön/üssön/egyéb, és hát nem köti, na,
mert ebben a pillanatban, az ő viszonyrendszerében (az meg mi?),
nincs jelentősége a „gyakorlatnak”, vagyis a valóságának,
hogy, teszem azt, ha nem lő stb., akkor a többiek lövik stb. őt
le/meg/agyon stb., erre nem is figyel, eszébe se jut. Az én
elefántcsonttornyomból ugyanis az látszik, az álló ember afféle
extázisban van, eljut és/vagy azt képzeli, éppen eljut az
esztétika vég-/kezdőpontjáig, ahol az esztétika és az élet
összeér: „Micsoda szerencse!”, gondolja. „Hogy fejbe
lőhetek/agyonverhetek stb. valakit!” Mert egy ideje azon töpreng,
milyen, amikor kifröccsen az ember agya, milyen színű, milyen az
állaga, úgy értve, még ott, melegében, harminchat és fél, harminchét, negyven fokon, mert
ezt kéne tudnia a novellájához, ezt akarja leírni, és valahogy
úgy esett, hogy soha nem tudott részt venni ilyen
főbelövésben/-en/agyonverésben/-en stb.
Hogy
mi történik aztán, az innen, az elefántcsonttornyomból nézve,
mindegy is. Tegnap volt hetven éve, hogy agyonverték Szerb Antalt.
Áradozás helyett annyit, az Utas és holdvilág nekem olyan örvény,
mint Mihálynak az, melytől Ulpius Tamás megmentette a várban; és
nem hagy nyugodni az az (állítólagos?) tábla csokoládé sem
(édesszájú vagyok), melyet Szerb Antal íróasztalának fiókjában
találtak, felbontatlanul, miközben/miután hónapokon át éhezett.
Ez
történt tehát: ültem az elefántcsonttornyomban, és felkavart ez
a hetven évvel ezelőtti esemény. És ki tudja (genetikusok?),
miért, nekem mégis ez a helyzet és ez filozófia (esztétika?)
jutott eszembe az egészről. Tükröm, tükröm, betűim!
Remélem/biztos
vagyok benne/egyéb, Szerb Antal megbocsájtotta volna ezt nekem.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése