Ha
az ember elgondolkodik, és még le is írja a gondolatait, néha kellemetlen
helyzetbe kerül. Egyszerre feketén-fehéren ott állhat előtte
mindannak a cáfolata, amit életecskéjében „vezérlő elv”-nek,
vagy patetikusan hitnek lehet nevezni – és akkor várakozásra
kényszerül.
A
végtelen felé tendáló listáról kicsíptem egy nevet, hogy az
értelemszerűen egyre növekvő, soha nem törleszthető adósságaim
közül lerójak egyet; kézbe vettem tehát és olvasni kezdtem egy
számomra addig csak névről ismert, amúgy gyakran emlegetett, a
világirodalomban kitüntetett helyet elfoglaló szerzőt.
A
könyv elején két orvostanhallgató beszélget. A stílus – az
íróé – meghökkentő, egyedi, rendkívül hatásos, magával
ragadott már pár sor után. Ez meglepett, nem is emlékszem, mikor
bíztam utoljára magam ilyen könnyen szélhámosra (minden művész
szélhámos, de erről majd máskor). A helyzet jó ideje úgy áll,
nehezen kezdek számomra ismeretleneket olvasni, annál könnyebben
teszem őket félre, legfeljebb ha a híre alapján tudom, hogy jónak
kell
lennie, akkor kap még egy esélyt. Ráadásul itt nem volt
semmi nyelvi újdonság, a hatás a személyiségből fakadt, nem a
nyelvhasználat egyediségéből. (A stílus az ember maga; a nyelv
meg a nyelv. Erről is majd talán máskor.)
A
Párizs külvárosában kezdődő történetben rögtön
félreértettem valamit; a fiatalok beszélgetése teljesen
anarchista jellegűnek tetszett, ami – szóismétlés – tetszett,
és úgy vettem ki, az utcán masírozó buzdult nacionalista
katonákhoz mintegy tréfából, gúnyolódásból csatlakozik a
narrátorként fungáló alak. Kicsit később rájöttem, beállt
katonának; ez akkor így működött: a masírozók civilek voltak,
csak egy velük haladó hadnagy emlegetése zavart meg. Ezek után
elkezdődött a háború, amit svejki habitussal beszél el;
groteszk, abszurd, ilyen jelzőket kell hozzárendelni, és egy
izmust: pacifizmus. Mindezt egy nekem eddig ismeretlen elegyben.
A
szövegről megállapítottam, hogy az egymást követő bekezdéseket
(ez adott esetben több bekezdést is jelenthet) igazából csak a
történések lánca tartja össze, vagyis az író azt írja le,
amit maga előtt lát, a szöveg nem reagál önmagára, még csak
előre- és hátrafelé sem tekint, nincsenek „motívumok” (á
la Esterházy és a többi, és a többi), nincsenek a –
mondjuk így – XIX. századi írásmódhoz képest új dimenziók
(abban a tekintetben, ahogy én most olvastam). Vagyis ez egy elég
egyszerű dolog, legalábbis ha így nézzük (és én most így
néztem). (Másképpen megfogalmazva: úgy gondolom, egy írási
eljárás „filmet nézni” és azt „egyszerűen" leírni; egy
másik eljárás így írni, és írás közben a már leírt (éppen
íródó) szövegre is reagálni.)
Megállapítottam
továbbá azt is, van valamiféle közönségessége a szövegnek, és nem abból a fajtából való, amit én kedvelek:
megkülönböztetek egy afféle – itt minden idézőjeles –
„paraszti- vagy kispolgári közönségességet” és
„nagypolgári- vagy arisztokratikus közönségességet”. A dolog
veleje nem a származásban, hanem a személyiségben áll; van, aki
elegánsan képes közönségesnek lenni, vagy pontosabban, amikor
közönséges, akkor is elegáns, és van, aki elegánsan is
közönséges. Ez a szöveg áraszt magából valami vaskos, kültelki
közönségességet – legalábbis az én érzékelésemben –, ami
enyhe viszolygással töltött el.
Nagyjából
húsz oldalt olvashattam tegnapelőtt. Tegnap aztán, felelőtlen
kíváncsiságból, a wikin utánaolvastam a szerzőnek. Hogy mire
számítottam, nem tudom, amit olvastam, annak nem örültem. Kora
ifjúságát erősen nacionalista (soviniszta), és az evvel egyet
jelentő antiszemita környezetben töltötte. A maga módján
lázadozott a szülei ellen, tanult, utazott, már orvos volt, amikor
igazából írni kezdett. A könyve, amit olvasok, hozta meg az
áttörést, nem meglepő módon minden ideológia hívei megtalálták
benne a nekik valót. Az író ontotta magából a szavakat – nem
nézem közben vissza a szócikket –, szépirodalom mellett főleg
pamfletekben utazott. Két történést emelek ki: a második
világháború alatt ellenállás-ellenes volt, azaz kollaboráns,
mégsem jelentette föl az egy emelettel feljebb bujkáló
ellenállókat, sőt, orvosi ellátásban részesítette őket. Ezt
sokan biztosan etikus tettnek látják (fel is hozták védelmében),
én – magamból kiindulva – azt hiszem, ez jellegzetesen egy
teljesen elméletekben gondolkodó ember magatartása, a gyakorlatban
kötelességének érezhette a segítségnyújtást, de a valódi
énjéhez, egy légvárban élő énhez ennek semmi köze; a
légvárakban nincs etika, legalábbis nincs gyakorlati etika. A
másik eset egy írásához kapcsolódik, ami annyira antiszemitára
sikeredett, hogy a megszállt területek propagandájának irányítója
is már túlzásnak érezte. (Nem tudom, pontosan ki, és azt sem, miért
érezte túlzásnak, talán, praktikusan, a nevetségességtől
tarthatott.)
Ez
az a pont, ahol kényelmetlen helyzetbe kerültem. Tegnap este
ugyanis olvasni készültem, és beletúrva a könyvkupacba azt
éreztem, némiképp undorodom ettől a szerzőtől. Így már nem
egy üres nyelvi fordulat, ha úgy fejezem ki magam: „eddig avval
hízelegtem magamnak”. Ezek szerint tényleg csak hízelgés volt, hogy én – a végletekig leegyszerűsítetten mondva –
kizárólag (elsősorban) a szöveg esztétikája miatt
olvasok. Őszintén szeretem ezt a pózom, és nincs is kedvem búcsút
venni tőle, szeretnék továbbra is megjátszott
arisztokratizmussal, a mindenek felett (de legalább kívül-) állás
illúziójával olvasni.
Csak
hát most kell majd egy kis idő, míg visszaálmodom magam a
magamról alkotott képbe, ezt ki kell várni. És el kell dönteni,
folytatom-e Louis-Ferdinand Céline Utazás az éjszaka mélyére
című könyvét.
