Köd, jót cselekszünk

(A sorozatnak, melynek része e történet is, két főszereplője a férfi és a kisfiú, egy bizonyos „kis Frank”. Hogy a férfi miféle alak, azt az olvasó gyorsan meg fogja érteni; talán az az egyetlen erénye, hogy szereti a kisfiút – biztos forrásból tudjuk, hosszú éjszakákon át szokott töprengeni, ki is lehet az. Efféléket gondol: „Egy soha meg sem született gyermekem lenne?...” Számol – mert akinek múltja van, annak olykor számolgatnia kell –, és elveti ezt a magyarázatot, fenntartva a lehetőséget, hogy más dimenziókban másképp működik az idő. „Apám reinkarnációja!” Itt is a dátumok összeegyezhetetlenségét találja a legfőbb ellenérvnek. „Személyiségem egy lehasadt, önálló létet nyert darabkája...” Ez, állapítja meg, túlzottan tudományos, a „tudomány” szót – máskor nem tenne ilyet – idegenkedve, enyhe megvetéssel használva.

Egyszóval: a férfinak fogalma sincs, ki lehet ez a kisfiú...

Hogy megfejtse, makacs kitartással jegyzi le együtt megélt élményeiket.)

November vége a népi hagyomány szerint az évszakok identitászavara. Ha az ősz a derűs-deres öregkor, a tél pedig a halál, ezek a későőszi (a kínaiban „mélyőszi”) napok talán a tetszhalálhoz hasonlítanak leginkább, amiben a színes álmok és a fakuló valóság egybemosódnak. Ezt mindenki tudja, aki volt már tetszhalott.

Kora hajnalra járt, és mi a Szabadság-hídon gyalogoltunk keresztül, esetleg át. Nem tudom már, honnan jöhettünk (Pest lett volna? egyszerre valószínűtlennek tűnik...), amikor észrevettem, hogy északról a Dunán felénk hömpölyög egy hatalmas, gomolygó, vattacukorszerű (hogy ne maradjon ki ez a soha-nem-értettem hasonlat) áradat, ráfekszik a sötét, sűrű vízre és a homályban didergő partra, felhúzódik a Gellért-hegy oldalán, az égbe tör (az égbe, ami akkor pusztán a „fent”-et jelentette), majd feladva, hogy ad astra tartson, tehetetlenül önmagába hullva örvényt formáz. (A férfi olykor beleszerelmesedik saját mondataiba.)

‒ Megfigyeléseim szerint ‒ jelentettem ki ‒ két időjárási jelenség van, mely az embereket afféle bensőséges hangulatba ringatja, a farkasok ‒ lupus lupo homo est ‒ hirtelen és legszívesebben megölelnék egymást.

‒ Az eső és az első tavaszi napsütés ‒ bólintott a kis Frank tizenegy éve minden tapasztalatával.

Kézfejem a tenyeremben nyugodott a hátam mögött, sőt, a hátam megett, kormányzói vagy grófi póz (vagy ezekkel egyenértékű, ízlés szerint), ami még az én értelmezhetetlen társadalmi helyzetemben is korlátokat emel: meghatározza a szóhasználatot.

‒ Nos („nos”, teszem hozzá még egyszer, ízlelgetve e pompás szócskát), eső, langyos eső, finom esőcske... talán. De én még napsütésben nem láttam farkasokat ölelkezni. A ködről beszélek és a hóról. Arról a hóról, ami egy éjszaka alatt hullik le, kedves dombocskákká varázsolja az autókat, fehér szemcsékkel fagyaszt vicsorgásszerű mosolyt a közös képviselők orcájára, és hetyke sipkákat húz a kapucsengőkre. A köd, ha úgy tetszik, sokkal összetettebb, amennyiben együtt hat az érzelmeidre és a szellemedre, kikristályosodnak a vágyaid, és egyszerre csak ‒ leginkább amikor váratlanul lep meg ‒ tisztán látod magad, mint a tragédiák hősei az utolsó felvonásban.

‒ Ó ‒ mondta a kis Frank.

‒ Természetesen demonstrálom, engedelmeddel, a szívessel.

Megálltunk tehát és megvártuk, míg teljesen el nem borít minket a nyirkos massza. Néhányszor beleharaptunk, és újfent megállapítottam, hogy semmi köze a vattacukorhoz. A gallérunkat felpöcköltük, kezünk a kabátujjba húztuk (én a hátam mögött, akár egy önsanyargató mandarin), térdünk mozgatásával kerestük azt az izmunkat, mely a nadrágszár behúzásáért felel. A szemünket egyre csak újraigazítottuk, ahogy a látótávolság csökkent, míg végül beláttuk (hogy a képzavar istenének is áldozzunk) (a bálványimádás fekete máglyája), hogy mindez teljesen értelmetlen.

‒ Nos ‒ mondtam ‒, ilyenkor a tér mintha feladná azon igyekezetét, hogy tisztának, világosnak és megismerhetőnek látsszék. Azt mondja, „az elmédben létezem, barátom (mert a térnek ilyen kedvesen közvetlen a stílusa), legalábbis nagyobbrészt. A mélységgel azért vigyázz”.

‒ Nem megismerhető ‒ motyogta utánam a kis Frank.

‒ Legalábbis nekem. Ez biztos. És figyeld a hangokat! Egészen távoli neszek válnak kivehetővé. ‒ Előhúztam egy felfelé bökés erejéig a mutatóujjam. ‒ Például ez! Hallottad? Egy hajléktalan a másik oldalára fordult a Margitszigeten.

‒ Ó.

A hídfőnél felsikoltott a villamos, egészen mint a régi villamosok, a nekem régiek, mesebeliek, gyermekkorom világában ragadt barátságos óriások; bágyadt, sárgás fény poroszkált keresztül előttünk, elhalványulva és felerősödve a fémpillérek hálózatában. Aztán meghallottuk azt, amire vártam.

‒ Léptek ‒ suttogtam ‒, egyenletesen kopogó léptek. Egy lány léptei. Egy ideje már a sűrűjében halad, egyedül maradt önmagával. Mi ez? Hová megyek? Hol vagyok? Vagyok még valahol? A köd pedig a legegyszerűbb válaszokat követeli. És a legegyszerűbb válaszok a legkétségbeejtőbbek, néhány meztelen szó, melyek ebben a fehér, nedves magányban leleplezik a léted.

A kopogás felerősödött, majd amikor azt hittük, kilép valaki a ködből (a női cipők kopogása amúgy is várakozás teli izgalommal tölti el a férfiakat), elhalkult: hogy aztán, amikor meg már azt hittük, végleg el is ment ez a valaki, annál váratlanabbul megjelenjen. Szép, érzékeny arcú lány. Nem számított ránk, meglepetten toppantott-koppantott.

Végigmért, ránézett a kis Frankra, megint rám, leszegte a fejét és ‒ ott hagyott minket.

‒ Figyeld ‒ suttogtam megint ‒, milyen egyszerű! A legszemélyesebb gondolataiba merülve törtünk rá. Még rosszabb: ő tört ránk. Még erre sem hivatkozhat semmiféle nem létező ítélőszék előtt. Most ráébred, a titkok itt nem titkok.

A léptek, mint előbb, elhalkultak, felerősödtek, majd amikor újra elhalkultak, a lány megállt velünk szemben.

‒ Huszonhárom éves vagyok ‒ mondta ‒, sokat mosolygok, de boldogtalan vagyok. Az elveszett szerelmet siratom két éve. Sokat sírok, de attól se vagyok boldog.

‒ Ó ‒ mondta a kis Frank.

A lány elgondolkodott, tegyen-e még hozzá valamit. A tekintete lehanyatlott, tétován várakozott, végül sarkon fordult.

Pillanatnyi csend után csoszogást hallottunk, egy öregasszony bukkant fel. Halkan szólt hozzánk:

‒ Baleset volt, mondták, és persze, tudja is az ember, baleset. De mégis... ‒ A kezét tördelte. ‒ Mert mi az, hogy „baleset”? Ezen gondolkodok azóta. A másik autóban egy idősebb úr ült, nem vette észre, mondta, magyarázta, megtörten ő is, és én hiszek neki. Mert a fiam az apját kereste egész életében, tudják, egyedül neveltem fel, és végül, ebben már biztos vagyok, ott meg is találta. Nem merem ezt senkinek elmondani. Mert nem véletlen, ki kinek okoz balesetet, és hogy kinek ki, vagy hogy is van ez, néha alig értem... Annak az úrnak is meglehet az oka, sejtem is, mi, de senkinek nem mondom el, senkinek... ‒ Az öregasszony szürke, vizenyős szemei ragyogtak, ezt az acélszínt még a köd sem tudta elhomályosítani. ‒ Nem érzem már a virágok illatát ‒ mondta elmerengve, és hozzátette: ‒ Jó fiú volt ‒ azzal eltűnt.

A kis Frank megköszörülte a torkát.

‒ Ez a köd ‒ mondta ‒, nem is tudom...

‒ Bizony ‒ feleltem. ‒ Nem vagyunk képesek kivonni magunkat a hatása alól. Engem a magamra öltött póz, mint egy páncél véd meg. Mint Sherlock Holmes-t a magáé ‒ mennyire is illik az alakja ehhez a hídhoz! ‒ És ahogy ezt kimondtam, akár egy megidézett szellem, a nevezetes detektív alakot öltött!...

‒ Ópiumon élek ‒ mondta határozottan, alsó ajkát a felsőre feszítette, felszegte a fejét, és meghintázott a sarkán ‒, ezt mindenki tudja rólam. Megbocsájtják nekem, mint bolondoknak szokás megbocsájtani. Ember fölötti ember vagyok, és mégis az emberi törvényeket tartatom be. Legszívesebben a képükbe ordítanám: „Idióták, csodáljatok!”, ehelyett eljátszom ezt az orrfacsaró szerepet. Egy napon majd megértenek, gúzsba kötötte a korszellem a lelkünket, amikor élnem kellett: én az intellektusommal kárpótoltam magam. Hitványság, és legkevésbé mert a hiúság nevetséges. Hogy ópiumon élek, ez az, amit nem szabad az emberiségnek elfelejteni. És majd száz év múlva megértik a miérteket.

‒ Vagy kétszáz ‒ feleltem, de ő már nem hallotta, elsodorta egy kövér gomolyag.

‒ Ez a köd... ‒ mondta tétován a kis Frank, majd vigyorogva: ‒ Klassz a ruhája. Főleg a sapka.

Csoszogás szűrődött hozzánk. Másfajta. Csossz-csossz-csoooossz. Kalózok húzzák így filmekben a falábukat. De ez nem kalóz volt, csak egy csupa top-, csupa rongy alak. Önkéntelenül a lábára bámultunk.

‒ Az életem szar ‒ reszelt belénk a hangja. ‒ Azt mondjátok, másoké szarabb. Szerencsés az, akit ez vigasztal. Engem nem. És ettől még szarabb az egész. ‒ Felém hajolt, kissé fenyegetően. ‒ Hogyan jutottam idáig? Sok apró lépés, és néhány nagyobb.

‒ Nincs cigarettám ‒ mondtam neki, de a kis Frank megrángatta a kabátom ujját és rosszallóan ráncolta homlokát. A toprongyos hátralépett, gúnyosan elmosolyodott, és búcsúzásként megjegyezte: ‒ Hülye...

‒ Igaza van ‒ mondta a kis Frank.

Elszégyelltem magam.

‒ Tudom. Majd ha felnősz, te is rájössz, hogy soha nem nősz fel. És ez még a jobbik eset.

Egy darabig nem szóltunk egymáshoz, a köd pedig mintha elunta volna a hallgatást, játszani kezdett, labdákat formált, egészen aprót, százat, különböző színűeket, amennyire köd volta megengedte a színekkel való ügyeskedést, és nagyobbakat és más alakúakat, amennyire köd volta megengedte az alakzatokkal való ügyeskedést. Amikor megbocsájtottam magamnak, a kis Frank is rám mosolygott.

‒ Szerinted még mi jön? ‒ kérdezte.

Nem kellett válaszolnom. A labdák készségesen szemüveges, törékeny, ideges alaknak engedtek utat.

‒ Az a probléma lényege, ha megengedik, hogy problémának tituláljam, ezt kissé eufemizmusnak érzem, bevallom, tekintettel lelkiállapotomra, hogy harmincévesen, a körülmények szerencsés alakulás folytán egy meglepően érett és teljes és logikailag meglehetősen zárt magyarázatot találtam mindarra, ami körbevesz minket, és ez nem csak sikert és pénzt és elismertséget, hanem belső megnyugvást is hozott; hátradőltem és élveztem a katedrát és a meghívásokat, míg észre nem vettem, hogy már nem is gondolkodom, csak mint egy papagáj, csak hosszabb a szövegem, és észrevettem, hogy milyen jó, hogy nem gondolkodom, mert ez így kényelmes; csak éppen ez az egész, ezt is észrevettem, az ellentéte volt erkölcsileg annak, amit eredetileg gondoltam (mert, hajnali heuréka!, volt az egésznek egy le nem írt és ki nem mondott erkölcsi vetülete), ez pedig elkezdett zavarni, már nem volt kedvem elsőéves, lábamnál heverő szeretőim dicshimnuszait sem hallgatni, és múltak az évek, rájöttem, hogy mindaz nem is vagy nem úgy vagy egyáltalán nem igaz, mint ahogy akkor gondoltam; leromboltam vagy átírtam, ami előttem volt, de túléltem a saját magyarázatom érvényességét, hát persze, nem is volt neki soha, ez a bökkenő, vakvágány, szemétdomb a tudománytörténet hátsóudvarán; már lassan, mint egy öregember hajoltam le, lassan hajoltam le, mint egy öregember, nem kockáztattam többet, mások gondolatait nem tudom és nem akarom befogadni, hozzászoktam, hogy már nem, annyit azért elértem, hogy ez járjon, ó, de magamba feledkeztem!, no de én meg már nem vagyok képes semmit kigondolni, ergo porhüvely vagyok könyöklős szövetzakóban, egyetemi tanszékkel.

‒ És ez egy mondat volt! ‒ mondta a kis Frank, és elismerően vigyorgott.

‒ Hát ‒ mondtam ‒, az ugye attól függ, hogyan központozzuk. ‒ De az izgatott alaknak azt feleltem: ‒ Ezen nem lehet segíteni.

‒ Azt tudom, persze ‒ felelte, és elindult, élénk taglejtésekkel magának magyarázott tovább ‒, mert ki kellene valamit találni, de mindent értek, amit elkezdek leírni, pedig régen ott volt a támpont, hogy ugyanis amikor elkezdtem nem érteni, amit gondolok, akkor tudtam, hogy jó nyomon vagyok, ez jó lesz, és...

Balról fiatalember. Neked jobbról. A profil mást mutat a másik oldalról. Egyezzünk meg: jófiú arcú jó fiú.

‒ Nem foglalkozom evvel sokat. Nincs is rá időm. A vizsgaidőszakban tanulok, a szorgalmiban a vizsgaidőszakra készülök. Most meg már az állásokat is figyelem. ‒ Halk, megfontolt, egyszóval szimpatikus – ha úgy nézzük a dolgot. ‒ De néha elgondolkodom, hogy jó lenne valakivel... ha lenne valakim. Nincs sok időm ezen gondolkodni. Volt az a lány, tavaly, elmentünk fagylaltozni, véletlen keveredtünk oda, együtt kellett fénymásolni, katicabogárral kötötte be a copfját, de annyira nem is tetszett. Ez eszembe jut.

Vártunk, eszébe jut-e még valami. Az ilyen fiatalembereknek nem szokott. Ami mégis, az könyvelhető. Fiatalember el.

A köd pedig? Mintha szintén erre készült volna. Egy kásás labdacs a hajamba fúrta magát, utolsó nagy öncsalás. Szellő!

‒ Várj itt ‒ mondtam a kis Franknak; ő:

‒ Kell ez most? Már fáradt vagyok. Menjünk haza.

‒ Benne volt a címben. Nem csaphatjuk be az olvasót.

Elhúzta a száját.

‒ De ezt nem is lehet megcsinálni ‒ mondta durcásan.

‒ Megpróbáljuk. Tizenöt variáció van, a legegyszerűbbet próbáljuk. Tíz, ha Mr. Holmes-t kiveszem.

Bólintott.

‒ Jó. A legegyszerűbbet. De nincs csókolózás.

‒ Arról ne is álmodozz ‒ mondtam, és átmentem a túlsó gyalogjáróra. Néha ízetlen és buta megnyilvánulásai vannak. De csak tizenegy éves, mi tudhat két ilyen félszeg emberről. Bár én se sokat, lehet, jobb minden eshetőséggel számolni.

Visszamentem hozzá, és altruizmustól bűzlő lélekkel megszólítottam:

‒ Nem foglalkozom evvel sokat. Nincs rá időm, nem hagyok.

‒ Ez nem jó ‒ felelte és elindult. Én utána. ‒ Persze sokat kell tanulnod, nyilván ‒ mondta biztatón.

‒ Vizsgák, vizsgák, szavak. Meg számok.

‒ Dettó. De azért sokat mosolygok.

‒ Nagyon vidámnak látszol.

‒ Látszom, így. Mert amikor nem mosolygok, akkor... Tudod, elvesztettem valamit. Már két éve, és egyre csak siratom. Nem is tudom, miért mondom ezt el neked. Ne haragudj, nem akarom rád zúdítani...

‒ Nem haragszom. Ha akarod...

‒ Nem, tényleg, ne haragudj! Olyan hirtelen jött. Valahogy veled beszélgetni, ez olyan más... De még túl korai. És ...neked?...

‒ Nekem... semmi... Volt egy lány, katica volt a hajában, de nem volt az egész semmi. Néha arra gondolok, bennem van a hiba.

‒ Nézd csak, a köd. Hogy fújja szét a szél!

Már Budán voltunk. Visszafordultunk, megálltunk megcsodálni, ahogyan ez a gyönyörű, büszke szerkezet diadalmasan lerázza magáról a rejtélyes fátyol utolsó foszlányait. Ragyogó reggel ígérkezett.

A kis Frank a rakpart fölötti vaskos kőkorlát felé mutatott. Két mozdulatlan alak, a fiú és a lány is az elvonuló ködöt figyelték. Amikor a vízen fények kezdtek táncolni, egymásra néztek és elindultak. Úgy tűnt, beszélgetnek.

‒ Szerinted mi lesz velük? ‒ kérdezte a kis Frank.

‒ Fogalmam sincs. Ez már az ő dolguk. Csak remélem, nem képesek annyira elrontani, mint mi tudnánk. Mi megtettük a magunkét. Mármint nem elrontásban.

Micsoda csöpögős zatymaz!

‒ Ez a köd ‒ mondta a kis Frank egy kicsit később ‒, ez a köd azért, ez egy veszélyes dolog, nem gondolod?

Sokáig nem feleltem.

‒ Nos ‒ mondtam aztán, amikor úrrá lettem saját jótettünk felett érzett meghatódottságomon (egy érzés, mely alattomosan kihasználja a köddel szembeni belső ellenállás okozta fáradalmat), veszélyes dolog, persze, veszélyes dolog. Mint meteorológiai jelenség a tájfun és a hurrikán közé sorolnám, mármint pszichológiailag, mármint veszélyességi szempontból.

És csak mentünk, és mentünk, és láttam, hogy a kis Frank szemhája lassan elnehezedik, és mint valami kis budai zombi totyog mellettem.

‒ Legalábbis ‒ tettem hozzá halkan ‒ a mi éghajlatunkon. Legalábbis a mi lélekalkatunkon. 

                                                                                                     (2013)