2014. szeptember 10., szerda

Szabadságon


E történetecske afféle - nem éppen forradalmi - multimédiás kísérlet: a szöveg szerves részét képezi a kapcsolódó dal.

  
Az arab, a néger, a zsidó, a cigány! Ezek az univerzum söpredéke!
Ezt jelentette ki öblös hangján Dundin úr, hírhedt nagy bajkeverő, nem kevésbé előkelő helyen, mint a Le Petit Sanglier étteremben, annak is a Szarvas termében, délután kettő órakor, a legnagyobb forgalom kellős közepén; általános megütközést keltve.
Buzik és leszbikusok mindenütt! Párizs rohad, Franciaország rohad, és maguk itt üldögélnek és a zsíros pofájukba tömik a háromszáz eurós fogásokat!...
Ezt is hozzátette, és a desszertjét lecsapta az asztalra, és a feje vöröslött a feltolult vértől, a szemei majd' kifordultak.
Elsápadtam, megremegtem a felháborodástól, hideg veríték ütött ki a hátamon. A fájdalom a gyomromba hasított, megrogytam. Intettem két pincéremnek, vezessék ki a nevezett urat. Az meg öntudatosan egyre csak a jogairól óbégatott, ahogy az effélék ilyenkor szokták...
Kitántorogtam az irodámba, bevettem a gyógyszereim. A diszkrét eljárás lefolytatása során kaptam meg az adatait. Neve, itt és itt született ekkor és ekkor. Szétküldtem mindent. Először Strasbourgból jeleztek vissza, aztán Metzből, sorban az északkeleti városokból... Így tudtam meg, hogy ismert provokátor, egyébként csokoládémanufaktúrája van, közéleti személyiség valami nevesincs helységben. Mindegy is!... Ez a fajta csak tönkreteszi az ember idegeit! Rohadt piszkos gazember! Hogy éppen az én éttermemet találta meg! Elzárni!... Elzárni, bezárni, jó messzire elhajítani a kulcsot!... Sőt, nem is! Inkább... inkább kivégezni! Vagyis... megkínozni előbb, aztán kivégezni!... Megkínozni savakkal-vasakkal, hideg fémekkel, erre szolgáló szerszámokkal, aztán átvezetni egy másik helyiségbe, és belelökni abba a villamos székbe, hogy csak úgy nyekkenjen a mocsok!... – „Hát teszek én róla, tisztelt Dundin úr – motyogtam –, hogy soha többé be ne tegye a lábát egyetlen párizsi étterembe se, teszek én róla!” – És remegő kézzel, a fájdalomtól elgyötörten feltöltöttem az adatait a listára: ilyen egyszerű ez.
Turisták, akik kölcsönöltönyben próbálják ki az elzászi specialitásokat, vagánykodó suhancok, szórakozgató önjelölt „művészek”, hirtelen infantilizmusnak engedve Bonnie és Clyde-ot játszó szerelmesek, közönséges szélhámosok, jól öltözött pszichopaták – a nem fizetők; és az elkényeztetett úri csemeték, sztárocskák, felfuvalkodott yuppie-k, unatkozó, elhanyagolt üzletember-feleségek – akiknek nem lehet az ízlésére tenni. Októberben be kellett feküdnöm a kórházba...
Nézze csak, nézze csak... – mondta a doktor a műtét után, az ágyam mellett állva, kezét a zsebébe süllyesztve, és én láttam, ez egy okos ember. – Nézze csak... Ennek így nincs értelme... Most visszamegy dolgozni, igaz? Tömi magába a gyógyszereket. Minden nap stressz, minden órában stressz... Egy év, és újra itt van. Legfeljebb kettő...
Na de mit tehetnék, doktor úr?
Hát először is, utazzon el, utazzon el!
Harminc éve nem voltam szabadságon, én nem az a fajta vagyok, aki csak úgy lopja a pénzt...
Leintett.
Nyaraljon, pihenjen, keresse meg, és élvezze a nyugalmat! Válasszon valami szép helyet, ahol nem rohannak az emberek... Az étterem megvárja. Másodszor: ahogy a görögök mondták, „Ismerd meg önmagad!” Nézzen magába, nézzen magába, találja meg, mi az, ami ott belül dolgozik, ami emészti, rombolja! Találja meg, mielőtt teljesen felőrli! – Ujjaival fürge taktust dobolt az állán. – Üldögélt már maga a tengernél? Csak úgy, a semmiért... Az a hatalmas víz, a lomha Okeanosz... a bölcs nyugalom... Próbálja meg, próbálja meg! – És elmenőben hozzátette:
Stressz volt, van, lesz. Ha utoléri, ne tartson semmit magában! Eressze ki, eressze ki!
Már Martinique reptéren megcsapja az embert a paradicsomi kedélyesség. Csodálkozva figyeltem a nap és a sós szél megszépítette, tarka inges, színes pólós embereket. Nevetgéltek, viccelődtek, érthetetlen türelemmel terelgették a ricsajozó, kiszőkült gyerekeket. Nahát, milyen egyszerű ez! Ott helyben bementem egy boltba, vettem néhány virágmintás, pálmafás inget, napszemüveget...
Körbejártuk a szigeteket. Gázoltunk a fojtogató, párás dzsungel alján kígyózó langyos patakocskákban, néztük a vulkánok haragoszöld lejtőin kergetődző fényeket. De leginkább a tenger fogott meg. Az asszonyt a szállodában hagytam, béreltem egy kényelmes nyugágyat és egy napernyőt, ezeket vittem magammal mindenhová. Eldugott öblöcskéket kerestem, sziklák rejtette, kavicsos partokra vonultam, elheveredtem, hagytam, a szellő simogassa a karom, a víz nyaldossa a lábam. Okos ember ez a doktor. Egyszerre megszólalt bennem Trevet régi slágere... A tenger végigtáncol az ezüst tükrű, tiszta öblökön... Onnantól egyfolytában ezt dudolásztam, ezt fütyörésztem... fehér madarak, rozsdaszín házak... Pedig soha nem is szerettem ezt a dalt...
Valósággal szenvedélyemmé vált a tenger! Meg-megálltam, lehúzódtam az út szélére, az arcom a ragyogó kékség felé fordítottam, behunytam a szemem... Igyekeztem minden percet kihasználni, hogy élvezhessem.
Türelmetlenül toporogtam ebéd előtt.
Hé! – mondtam az asszonynak. – Meddig tetvészkedsz?! Előremegyek, ha kellek, ott vagyok.
A terasz szélére ültem. Karom a korláton nyugtattam, hátam kényelmesen a támlának vetettem. A vendégek valami bűvöltségben beszélgettek körülöttem, hangjuk fokozatosan bágyadt, színtelen zúgássá olvadt a lusta víz morajában. Elmerengve néztem a dagadó vitorlájú apró hajókat, a méltósággal araszoló halászbárkákat, a tajtékosan csillámló hullámokat... Lehunytam a szemem... A tenger... terelgeti égi nyáját a végtelen, azúr pásztorlányka... Mélyen beszívtam a nedves, sós levegőt... az ártatlan angyalok... a rozsdaszín házak... finom fuvallat cirógatott, elernyedtem... szerelmes dalával elringatta a szívem...
Az arab, a néger, a zsidó, a cigány!
Kinyitottam a szemem...
...ezek az univerzum söpredéke!
Dundin úr ott állt középen, tarka ingben, céklavörös arccal, a szeme fehérje villogott. A terasz megdermedt, a gyomrom bizseregni kezdett...
Buzik és leszbikusok mindenütt! A... a... régiók rohadnak, Franciaország rohad, és maguk...
Egy termetes pincér átnyalábolta, de nem tudta belé fojtani a szót.
Maguk meg... itt vedelik az ötven eurós koktéljaikat... maguk...
Megremegtem a felháborodástól, forró verejték ütött ki rajtam. A fájdalom a gyomromba hasított... Hátrarúgtam a széket, kihúztam magam.
Te utolsó rohadt senkiházi! – üvöltöttem. – Te mocskos gazember! Te nulla, te... te mocsok!
Akár egy bika, megindultam, valahol levertem egy poharat.
Te mocsok, te hányadék! Te Franciaország szégyene!...
És megragadtam a pincér karját.
Hát hogy képzeled te azt – ordítottam az arcába –, hogy képzeled te azt, hogy az urat?... hogy csak így? Ki vagy te, mi vagy te? Eltaposlak, mint egy pondrót!...
Hátrafeszítették a kezünket, kicsavarták az ujjunkat, úgy lökdöstek ki minket. Engem nyakon is vágtak, hiába követeltem a jogaim.
A szemközti járdáról még skandáltunk egy keveset. Közben megálltunk egy pillanatra, bemutatkoztunk, ahogy úriemberekhez illik. Megtapogattam a gyomrom. A fájdalom elmúlt...
Ilyen egyszerű ez.
















Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése