E történetecske afféle - nem éppen forradalmi - multimédiás kísérlet: a szöveg szerves részét képezi a kapcsolódó dal.
– Az arab, a néger, a zsidó, a cigány! Ezek az
univerzum söpredéke!
Ezt jelentette ki öblös hangján Dundin úr, hírhedt
nagy bajkeverő, nem kevésbé előkelő helyen, mint a Le Petit
Sanglier étteremben, annak is a
Szarvas termében, délután kettő órakor, a legnagyobb forgalom
kellős közepén; általános megütközést keltve.
– Buzik és leszbikusok mindenütt! Párizs rohad,
Franciaország rohad, és maguk itt üldögélnek és a zsíros
pofájukba tömik a háromszáz eurós fogásokat!...
Ezt is hozzátette, és a desszertjét lecsapta az
asztalra, és a feje vöröslött a feltolult vértől, a szemei
majd' kifordultak.
Elsápadtam, megremegtem a felháborodástól, hideg
veríték ütött ki a hátamon. A fájdalom a gyomromba hasított,
megrogytam. Intettem két pincéremnek, vezessék ki a nevezett urat.
Az meg öntudatosan egyre csak a jogairól óbégatott, ahogy az
effélék ilyenkor szokták...
Kitántorogtam az irodámba, bevettem a gyógyszereim. A
diszkrét eljárás lefolytatása során kaptam meg az adatait.
Neve, itt és itt született ekkor és ekkor. Szétküldtem mindent.
Először Strasbourgból jeleztek vissza, aztán Metzből, sorban az
északkeleti városokból... Így tudtam meg, hogy ismert provokátor,
egyébként csokoládémanufaktúrája van, közéleti személyiség
valami nevesincs helységben. Mindegy is!... Ez a fajta csak
tönkreteszi az ember idegeit! Rohadt piszkos gazember! Hogy éppen
az én éttermemet találta meg! Elzárni!... Elzárni, bezárni, jó
messzire elhajítani a kulcsot!... Sőt, nem is! Inkább... inkább
kivégezni! Vagyis... megkínozni előbb, aztán kivégezni!...
Megkínozni savakkal-vasakkal, hideg fémekkel, erre szolgáló
szerszámokkal, aztán átvezetni egy másik helyiségbe, és
belelökni abba a villamos székbe, hogy csak úgy nyekkenjen a
mocsok!... – „Hát teszek én róla, tisztelt Dundin úr –
motyogtam –, hogy soha többé be ne tegye a lábát egyetlen
párizsi étterembe se, teszek én róla!” – És remegő kézzel,
a fájdalomtól elgyötörten feltöltöttem az adatait a listára:
ilyen egyszerű ez.
Turisták, akik kölcsönöltönyben próbálják ki az
elzászi specialitásokat, vagánykodó suhancok, szórakozgató
önjelölt „művészek”, hirtelen infantilizmusnak engedve Bonnie
és Clyde-ot játszó szerelmesek, közönséges szélhámosok, jól
öltözött pszichopaták – a nem fizetők; és az elkényeztetett
úri csemeték, sztárocskák, felfuvalkodott yuppie-k, unatkozó,
elhanyagolt üzletember-feleségek – akiknek nem lehet az ízlésére
tenni. Októberben be kellett feküdnöm a kórházba...
– Nézze csak, nézze csak... – mondta a doktor a
műtét után, az ágyam mellett állva, kezét a zsebébe
süllyesztve, és én láttam, ez egy okos ember. – Nézze csak...
Ennek így nincs értelme... Most visszamegy dolgozni, igaz? Tömi
magába a gyógyszereket. Minden nap stressz, minden órában
stressz... Egy év, és újra itt van. Legfeljebb kettő...
– Na de mit tehetnék, doktor úr?
– Hát először is, utazzon el, utazzon el!
– Harminc éve nem voltam szabadságon, én nem az a
fajta vagyok, aki csak úgy lopja a pénzt...
Leintett.
– Nyaraljon, pihenjen, keresse meg, és élvezze a
nyugalmat! Válasszon valami szép helyet, ahol nem rohannak az
emberek... Az étterem megvárja. Másodszor: ahogy a görögök
mondták, „Ismerd meg önmagad!” Nézzen magába, nézzen magába,
találja meg, mi az, ami ott belül dolgozik, ami emészti, rombolja!
Találja meg, mielőtt teljesen felőrli! – Ujjaival fürge taktust
dobolt az állán. – Üldögélt már maga a tengernél? Csak úgy,
a semmiért... Az a hatalmas víz, a lomha Okeanosz... a bölcs
nyugalom... Próbálja meg, próbálja meg! – És elmenőben
hozzátette:
– Stressz volt, van, lesz. Ha utoléri, ne tartson
semmit magában! Eressze ki, eressze ki!
Már Martinique reptéren megcsapja az embert a
paradicsomi kedélyesség. Csodálkozva figyeltem a nap és a sós
szél megszépítette, tarka inges, színes pólós embereket.
Nevetgéltek, viccelődtek, érthetetlen türelemmel terelgették a
ricsajozó, kiszőkült gyerekeket. Nahát, milyen egyszerű ez! Ott
helyben bementem egy boltba, vettem néhány virágmintás, pálmafás
inget, napszemüveget...
Körbejártuk a szigeteket. Gázoltunk a fojtogató,
párás dzsungel alján kígyózó langyos patakocskákban, néztük
a vulkánok haragoszöld lejtőin kergetődző fényeket. De
leginkább a tenger fogott meg. Az asszonyt a szállodában hagytam,
béreltem egy kényelmes nyugágyat és egy napernyőt, ezeket vittem
magammal mindenhová. Eldugott öblöcskéket kerestem, sziklák
rejtette, kavicsos partokra vonultam, elheveredtem, hagytam, a szellő
simogassa a karom, a víz nyaldossa a lábam. Okos ember ez a doktor.
Egyszerre megszólalt bennem Trevet régi slágere... A tenger
végigtáncol az ezüst tükrű, tiszta öblökön... Onnantól
egyfolytában ezt dudolásztam, ezt fütyörésztem... fehér
madarak, rozsdaszín házak... Pedig soha nem is szerettem ezt a
dalt...
Valósággal szenvedélyemmé vált a tenger!
Meg-megálltam, lehúzódtam az út szélére, az arcom a ragyogó
kékség felé fordítottam, behunytam a szemem... Igyekeztem minden
percet kihasználni, hogy élvezhessem.
Türelmetlenül toporogtam ebéd előtt.
– Hé! – mondtam az asszonynak. – Meddig
tetvészkedsz?! Előremegyek, ha kellek, ott vagyok.
A terasz szélére ültem. Karom a korláton nyugtattam,
hátam kényelmesen a támlának vetettem. A vendégek valami
bűvöltségben beszélgettek körülöttem, hangjuk fokozatosan
bágyadt, színtelen zúgássá olvadt a lusta víz morajában.
Elmerengve néztem a dagadó vitorlájú apró hajókat, a
méltósággal araszoló halászbárkákat, a tajtékosan csillámló
hullámokat... Lehunytam a szemem... A tenger... terelgeti égi
nyáját a végtelen, azúr pásztorlányka... Mélyen beszívtam
a nedves, sós levegőt... az ártatlan angyalok... a rozsdaszín
házak... finom fuvallat cirógatott, elernyedtem... szerelmes
dalával elringatta a szívem...
– Az arab, a néger, a zsidó, a cigány!
Kinyitottam a szemem...
– ...ezek az univerzum söpredéke!
Dundin úr ott állt középen, tarka ingben, céklavörös
arccal, a szeme fehérje villogott. A terasz megdermedt, a gyomrom
bizseregni kezdett...
– Buzik és leszbikusok mindenütt! A... a... régiók
rohadnak, Franciaország rohad, és maguk...
Egy termetes pincér átnyalábolta, de nem tudta belé
fojtani a szót.
– Maguk meg... itt vedelik az ötven eurós
koktéljaikat... maguk...
Megremegtem a felháborodástól, forró verejték ütött
ki rajtam. A fájdalom a gyomromba hasított... Hátrarúgtam a
széket, kihúztam magam.
– Te utolsó rohadt senkiházi! – üvöltöttem. –
Te mocskos gazember! Te nulla, te... te mocsok!
Akár egy bika, megindultam, valahol levertem egy
poharat.
– Te mocsok, te hányadék! Te Franciaország
szégyene!...
És megragadtam a pincér karját.
– Hát hogy képzeled te azt – ordítottam az arcába
–, hogy képzeled te azt, hogy az urat?... hogy csak így? Ki vagy
te, mi vagy te? Eltaposlak, mint egy pondrót!...
Hátrafeszítették a kezünket, kicsavarták az
ujjunkat, úgy lökdöstek ki minket. Engem nyakon is vágtak, hiába
követeltem a jogaim.
A szemközti járdáról még skandáltunk egy keveset.
Közben megálltunk egy pillanatra, bemutatkoztunk, ahogy
úriemberekhez illik. Megtapogattam a gyomrom. A fájdalom elmúlt...
Ilyen egyszerű ez.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése