Metódus-váltás

   Rájöttem, sokkal jobban tudok koncentrálni, ha figyelek.

Alkalmi próza a kapitalizmus állásáról

Félálomban bóbiskoltam, amikor a két fiatalember felszállt. A szemem sarkából, öntudatlanul követtem őket: mindkettő tompa színű nadrágot, az öv alá gyűrt kockás mintázatú inget, drágának látszó edzőcipőt viselt; vállukon rikító poliészter hátizsák. Ahogy a mellettem lévő nyitott fülkében leültek, egyszerre átvillant rajtam a rettenetes felismerés: „Ezek itt végig beszélgetni fognak!...”

Az alacsonyabbik – kövérkés, szemüveges figura – jó ideig izgett-mozgott, bizonytalanul szólalt meg:

– És ti... ti is annyira le vagytok maradva, amennyire a Zsuzsiék osztálya le van maradva?

A másik hosszú várakoztatás után, színtelen hangon felelt:

– Nem, mi azért annyira nem vagyunk lemaradva, mint amennyire a Zsuzsiék osztálya le van maradva.

Többet aztán nem is szóltak.

Bóbiskolhattam tovább.

Köd, jót cselekszünk

(A sorozatnak, melynek része e történet is, két főszereplője a férfi és a kisfiú, egy bizonyos „kis Frank”. Hogy a férfi miféle alak, azt az olvasó gyorsan meg fogja érteni; talán az az egyetlen erénye, hogy szereti a kisfiút – biztos forrásból tudjuk, hosszú éjszakákon át szokott töprengeni, ki is lehet az. Efféléket gondol: „Egy soha meg sem született gyermekem lenne?...” Számol – mert akinek múltja van, annak olykor számolgatnia kell –, és elveti ezt a magyarázatot, fenntartva a lehetőséget, hogy más dimenziókban másképp működik az idő. „Apám reinkarnációja!” Itt is a dátumok összeegyezhetetlenségét találja a legfőbb ellenérvnek. „Személyiségem egy lehasadt, önálló létet nyert darabkája...” Ez, állapítja meg, túlzottan tudományos, a „tudomány” szót – máskor nem tenne ilyet – idegenkedve, enyhe megvetéssel használva.

Egyszóval: a férfinak fogalma sincs, ki lehet ez a kisfiú...

Hogy megfejtse, makacs kitartással jegyzi le együtt megélt élményeiket.)

November vége a népi hagyomány szerint az évszakok identitászavara. Ha az ősz a derűs-deres öregkor, a tél pedig a halál, ezek a későőszi (a kínaiban „mélyőszi”) napok talán a tetszhalálhoz hasonlítanak leginkább, amiben a színes álmok és a fakuló valóság egybemosódnak. Ezt mindenki tudja, aki volt már tetszhalott.

Kora hajnalra járt, és mi a Szabadság-hídon gyalogoltunk keresztül, esetleg át. Nem tudom már, honnan jöhettünk (Pest lett volna? egyszerre valószínűtlennek tűnik...), amikor észrevettem, hogy északról a Dunán felénk hömpölyög egy hatalmas, gomolygó, vattacukorszerű (hogy ne maradjon ki ez a soha-nem-értettem hasonlat) áradat, ráfekszik a sötét, sűrű vízre és a homályban didergő partra, felhúzódik a Gellért-hegy oldalán, az égbe tör (az égbe, ami akkor pusztán a „fent”-et jelentette), majd feladva, hogy ad astra tartson, tehetetlenül önmagába hullva örvényt formáz. (A férfi olykor beleszerelmesedik saját mondataiba.)

‒ Megfigyeléseim szerint ‒ jelentettem ki ‒ két időjárási jelenség van, mely az embereket afféle bensőséges hangulatba ringatja, a farkasok ‒ lupus lupo homo est ‒ hirtelen és legszívesebben megölelnék egymást.

‒ Az eső és az első tavaszi napsütés ‒ bólintott a kis Frank tizenegy éve minden tapasztalatával.

Kézfejem a tenyeremben nyugodott a hátam mögött, sőt, a hátam megett, kormányzói vagy grófi póz (vagy ezekkel egyenértékű, ízlés szerint), ami még az én értelmezhetetlen társadalmi helyzetemben is korlátokat emel: meghatározza a szóhasználatot.

‒ Nos („nos”, teszem hozzá még egyszer, ízlelgetve e pompás szócskát), eső, langyos eső, finom esőcske... talán. De én még napsütésben nem láttam farkasokat ölelkezni. A ködről beszélek és a hóról. Arról a hóról, ami egy éjszaka alatt hullik le, kedves dombocskákká varázsolja az autókat, fehér szemcsékkel fagyaszt vicsorgásszerű mosolyt a közös képviselők orcájára, és hetyke sipkákat húz a kapucsengőkre. A köd, ha úgy tetszik, sokkal összetettebb, amennyiben együtt hat az érzelmeidre és a szellemedre, kikristályosodnak a vágyaid, és egyszerre csak ‒ leginkább amikor váratlanul lep meg ‒ tisztán látod magad, mint a tragédiák hősei az utolsó felvonásban.

‒ Ó ‒ mondta a kis Frank.

‒ Természetesen demonstrálom, engedelmeddel, a szívessel.

Megálltunk tehát és megvártuk, míg teljesen el nem borít minket a nyirkos massza. Néhányszor beleharaptunk, és újfent megállapítottam, hogy semmi köze a vattacukorhoz. A gallérunkat felpöcköltük, kezünk a kabátujjba húztuk (én a hátam mögött, akár egy önsanyargató mandarin), térdünk mozgatásával kerestük azt az izmunkat, mely a nadrágszár behúzásáért felel. A szemünket egyre csak újraigazítottuk, ahogy a látótávolság csökkent, míg végül beláttuk (hogy a képzavar istenének is áldozzunk) (a bálványimádás fekete máglyája), hogy mindez teljesen értelmetlen.

‒ Nos ‒ mondtam ‒, ilyenkor a tér mintha feladná azon igyekezetét, hogy tisztának, világosnak és megismerhetőnek látsszék. Azt mondja, „az elmédben létezem, barátom (mert a térnek ilyen kedvesen közvetlen a stílusa), legalábbis nagyobbrészt. A mélységgel azért vigyázz”.

‒ Nem megismerhető ‒ motyogta utánam a kis Frank.

‒ Legalábbis nekem. Ez biztos. És figyeld a hangokat! Egészen távoli neszek válnak kivehetővé. ‒ Előhúztam egy felfelé bökés erejéig a mutatóujjam. ‒ Például ez! Hallottad? Egy hajléktalan a másik oldalára fordult a Margitszigeten.

‒ Ó.

A hídfőnél felsikoltott a villamos, egészen mint a régi villamosok, a nekem régiek, mesebeliek, gyermekkorom világában ragadt barátságos óriások; bágyadt, sárgás fény poroszkált keresztül előttünk, elhalványulva és felerősödve a fémpillérek hálózatában. Aztán meghallottuk azt, amire vártam.

‒ Léptek ‒ suttogtam ‒, egyenletesen kopogó léptek. Egy lány léptei. Egy ideje már a sűrűjében halad, egyedül maradt önmagával. Mi ez? Hová megyek? Hol vagyok? Vagyok még valahol? A köd pedig a legegyszerűbb válaszokat követeli. És a legegyszerűbb válaszok a legkétségbeejtőbbek, néhány meztelen szó, melyek ebben a fehér, nedves magányban leleplezik a léted.

A kopogás felerősödött, majd amikor azt hittük, kilép valaki a ködből (a női cipők kopogása amúgy is várakozás teli izgalommal tölti el a férfiakat), elhalkult: hogy aztán, amikor meg már azt hittük, végleg el is ment ez a valaki, annál váratlanabbul megjelenjen. Szép, érzékeny arcú lány. Nem számított ránk, meglepetten toppantott-koppantott.

Végigmért, ránézett a kis Frankra, megint rám, leszegte a fejét és ‒ ott hagyott minket.

‒ Figyeld ‒ suttogtam megint ‒, milyen egyszerű! A legszemélyesebb gondolataiba merülve törtünk rá. Még rosszabb: ő tört ránk. Még erre sem hivatkozhat semmiféle nem létező ítélőszék előtt. Most ráébred, a titkok itt nem titkok.

A léptek, mint előbb, elhalkultak, felerősödtek, majd amikor újra elhalkultak, a lány megállt velünk szemben.

‒ Huszonhárom éves vagyok ‒ mondta ‒, sokat mosolygok, de boldogtalan vagyok. Az elveszett szerelmet siratom két éve. Sokat sírok, de attól se vagyok boldog.

‒ Ó ‒ mondta a kis Frank.

A lány elgondolkodott, tegyen-e még hozzá valamit. A tekintete lehanyatlott, tétován várakozott, végül sarkon fordult.

Pillanatnyi csend után csoszogást hallottunk, egy öregasszony bukkant fel. Halkan szólt hozzánk:

‒ Baleset volt, mondták, és persze, tudja is az ember, baleset. De mégis... ‒ A kezét tördelte. ‒ Mert mi az, hogy „baleset”? Ezen gondolkodok azóta. A másik autóban egy idősebb úr ült, nem vette észre, mondta, magyarázta, megtörten ő is, és én hiszek neki. Mert a fiam az apját kereste egész életében, tudják, egyedül neveltem fel, és végül, ebben már biztos vagyok, ott meg is találta. Nem merem ezt senkinek elmondani. Mert nem véletlen, ki kinek okoz balesetet, és hogy kinek ki, vagy hogy is van ez, néha alig értem... Annak az úrnak is meglehet az oka, sejtem is, mi, de senkinek nem mondom el, senkinek... ‒ Az öregasszony szürke, vizenyős szemei ragyogtak, ezt az acélszínt még a köd sem tudta elhomályosítani. ‒ Nem érzem már a virágok illatát ‒ mondta elmerengve, és hozzátette: ‒ Jó fiú volt ‒ azzal eltűnt.

A kis Frank megköszörülte a torkát.

‒ Ez a köd ‒ mondta ‒, nem is tudom...

‒ Bizony ‒ feleltem. ‒ Nem vagyunk képesek kivonni magunkat a hatása alól. Engem a magamra öltött póz, mint egy páncél véd meg. Mint Sherlock Holmes-t a magáé ‒ mennyire is illik az alakja ehhez a hídhoz! ‒ És ahogy ezt kimondtam, akár egy megidézett szellem, a nevezetes detektív alakot öltött!...

‒ Ópiumon élek ‒ mondta határozottan, alsó ajkát a felsőre feszítette, felszegte a fejét, és meghintázott a sarkán ‒, ezt mindenki tudja rólam. Megbocsájtják nekem, mint bolondoknak szokás megbocsájtani. Ember fölötti ember vagyok, és mégis az emberi törvényeket tartatom be. Legszívesebben a képükbe ordítanám: „Idióták, csodáljatok!”, ehelyett eljátszom ezt az orrfacsaró szerepet. Egy napon majd megértenek, gúzsba kötötte a korszellem a lelkünket, amikor élnem kellett: én az intellektusommal kárpótoltam magam. Hitványság, és legkevésbé mert a hiúság nevetséges. Hogy ópiumon élek, ez az, amit nem szabad az emberiségnek elfelejteni. És majd száz év múlva megértik a miérteket.

‒ Vagy kétszáz ‒ feleltem, de ő már nem hallotta, elsodorta egy kövér gomolyag.

‒ Ez a köd... ‒ mondta tétován a kis Frank, majd vigyorogva: ‒ Klassz a ruhája. Főleg a sapka.

Csoszogás szűrődött hozzánk. Másfajta. Csossz-csossz-csoooossz. Kalózok húzzák így filmekben a falábukat. De ez nem kalóz volt, csak egy csupa top-, csupa rongy alak. Önkéntelenül a lábára bámultunk.

‒ Az életem szar ‒ reszelt belénk a hangja. ‒ Azt mondjátok, másoké szarabb. Szerencsés az, akit ez vigasztal. Engem nem. És ettől még szarabb az egész. ‒ Felém hajolt, kissé fenyegetően. ‒ Hogyan jutottam idáig? Sok apró lépés, és néhány nagyobb.

‒ Nincs cigarettám ‒ mondtam neki, de a kis Frank megrángatta a kabátom ujját és rosszallóan ráncolta homlokát. A toprongyos hátralépett, gúnyosan elmosolyodott, és búcsúzásként megjegyezte: ‒ Hülye...

‒ Igaza van ‒ mondta a kis Frank.

Elszégyelltem magam.

‒ Tudom. Majd ha felnősz, te is rájössz, hogy soha nem nősz fel. És ez még a jobbik eset.

Egy darabig nem szóltunk egymáshoz, a köd pedig mintha elunta volna a hallgatást, játszani kezdett, labdákat formált, egészen aprót, százat, különböző színűeket, amennyire köd volta megengedte a színekkel való ügyeskedést, és nagyobbakat és más alakúakat, amennyire köd volta megengedte az alakzatokkal való ügyeskedést. Amikor megbocsájtottam magamnak, a kis Frank is rám mosolygott.

‒ Szerinted még mi jön? ‒ kérdezte.

Nem kellett válaszolnom. A labdák készségesen szemüveges, törékeny, ideges alaknak engedtek utat.

‒ Az a probléma lényege, ha megengedik, hogy problémának tituláljam, ezt kissé eufemizmusnak érzem, bevallom, tekintettel lelkiállapotomra, hogy harmincévesen, a körülmények szerencsés alakulás folytán egy meglepően érett és teljes és logikailag meglehetősen zárt magyarázatot találtam mindarra, ami körbevesz minket, és ez nem csak sikert és pénzt és elismertséget, hanem belső megnyugvást is hozott; hátradőltem és élveztem a katedrát és a meghívásokat, míg észre nem vettem, hogy már nem is gondolkodom, csak mint egy papagáj, csak hosszabb a szövegem, és észrevettem, hogy milyen jó, hogy nem gondolkodom, mert ez így kényelmes; csak éppen ez az egész, ezt is észrevettem, az ellentéte volt erkölcsileg annak, amit eredetileg gondoltam (mert, hajnali heuréka!, volt az egésznek egy le nem írt és ki nem mondott erkölcsi vetülete), ez pedig elkezdett zavarni, már nem volt kedvem elsőéves, lábamnál heverő szeretőim dicshimnuszait sem hallgatni, és múltak az évek, rájöttem, hogy mindaz nem is vagy nem úgy vagy egyáltalán nem igaz, mint ahogy akkor gondoltam; leromboltam vagy átírtam, ami előttem volt, de túléltem a saját magyarázatom érvényességét, hát persze, nem is volt neki soha, ez a bökkenő, vakvágány, szemétdomb a tudománytörténet hátsóudvarán; már lassan, mint egy öregember hajoltam le, lassan hajoltam le, mint egy öregember, nem kockáztattam többet, mások gondolatait nem tudom és nem akarom befogadni, hozzászoktam, hogy már nem, annyit azért elértem, hogy ez járjon, ó, de magamba feledkeztem!, no de én meg már nem vagyok képes semmit kigondolni, ergo porhüvely vagyok könyöklős szövetzakóban, egyetemi tanszékkel.

‒ És ez egy mondat volt! ‒ mondta a kis Frank, és elismerően vigyorgott.

‒ Hát ‒ mondtam ‒, az ugye attól függ, hogyan központozzuk. ‒ De az izgatott alaknak azt feleltem: ‒ Ezen nem lehet segíteni.

‒ Azt tudom, persze ‒ felelte, és elindult, élénk taglejtésekkel magának magyarázott tovább ‒, mert ki kellene valamit találni, de mindent értek, amit elkezdek leírni, pedig régen ott volt a támpont, hogy ugyanis amikor elkezdtem nem érteni, amit gondolok, akkor tudtam, hogy jó nyomon vagyok, ez jó lesz, és...

Balról fiatalember. Neked jobbról. A profil mást mutat a másik oldalról. Egyezzünk meg: jófiú arcú jó fiú.

‒ Nem foglalkozom evvel sokat. Nincs is rá időm. A vizsgaidőszakban tanulok, a szorgalmiban a vizsgaidőszakra készülök. Most meg már az állásokat is figyelem. ‒ Halk, megfontolt, egyszóval szimpatikus – ha úgy nézzük a dolgot. ‒ De néha elgondolkodom, hogy jó lenne valakivel... ha lenne valakim. Nincs sok időm ezen gondolkodni. Volt az a lány, tavaly, elmentünk fagylaltozni, véletlen keveredtünk oda, együtt kellett fénymásolni, katicabogárral kötötte be a copfját, de annyira nem is tetszett. Ez eszembe jut.

Vártunk, eszébe jut-e még valami. Az ilyen fiatalembereknek nem szokott. Ami mégis, az könyvelhető. Fiatalember el.

A köd pedig? Mintha szintén erre készült volna. Egy kásás labdacs a hajamba fúrta magát, utolsó nagy öncsalás. Szellő!

‒ Várj itt ‒ mondtam a kis Franknak; ő:

‒ Kell ez most? Már fáradt vagyok. Menjünk haza.

‒ Benne volt a címben. Nem csaphatjuk be az olvasót.

Elhúzta a száját.

‒ De ezt nem is lehet megcsinálni ‒ mondta durcásan.

‒ Megpróbáljuk. Tizenöt variáció van, a legegyszerűbbet próbáljuk. Tíz, ha Mr. Holmes-t kiveszem.

Bólintott.

‒ Jó. A legegyszerűbbet. De nincs csókolózás.

‒ Arról ne is álmodozz ‒ mondtam, és átmentem a túlsó gyalogjáróra. Néha ízetlen és buta megnyilvánulásai vannak. De csak tizenegy éves, mi tudhat két ilyen félszeg emberről. Bár én se sokat, lehet, jobb minden eshetőséggel számolni.

Visszamentem hozzá, és altruizmustól bűzlő lélekkel megszólítottam:

‒ Nem foglalkozom evvel sokat. Nincs rá időm, nem hagyok.

‒ Ez nem jó ‒ felelte és elindult. Én utána. ‒ Persze sokat kell tanulnod, nyilván ‒ mondta biztatón.

‒ Vizsgák, vizsgák, szavak. Meg számok.

‒ Dettó. De azért sokat mosolygok.

‒ Nagyon vidámnak látszol.

‒ Látszom, így. Mert amikor nem mosolygok, akkor... Tudod, elvesztettem valamit. Már két éve, és egyre csak siratom. Nem is tudom, miért mondom ezt el neked. Ne haragudj, nem akarom rád zúdítani...

‒ Nem haragszom. Ha akarod...

‒ Nem, tényleg, ne haragudj! Olyan hirtelen jött. Valahogy veled beszélgetni, ez olyan más... De még túl korai. És ...neked?...

‒ Nekem... semmi... Volt egy lány, katica volt a hajában, de nem volt az egész semmi. Néha arra gondolok, bennem van a hiba.

‒ Nézd csak, a köd. Hogy fújja szét a szél!

Már Budán voltunk. Visszafordultunk, megálltunk megcsodálni, ahogyan ez a gyönyörű, büszke szerkezet diadalmasan lerázza magáról a rejtélyes fátyol utolsó foszlányait. Ragyogó reggel ígérkezett.

A kis Frank a rakpart fölötti vaskos kőkorlát felé mutatott. Két mozdulatlan alak, a fiú és a lány is az elvonuló ködöt figyelték. Amikor a vízen fények kezdtek táncolni, egymásra néztek és elindultak. Úgy tűnt, beszélgetnek.

‒ Szerinted mi lesz velük? ‒ kérdezte a kis Frank.

‒ Fogalmam sincs. Ez már az ő dolguk. Csak remélem, nem képesek annyira elrontani, mint mi tudnánk. Mi megtettük a magunkét. Mármint nem elrontásban.

Micsoda csöpögős zatymaz!

‒ Ez a köd ‒ mondta a kis Frank egy kicsit később ‒, ez a köd azért, ez egy veszélyes dolog, nem gondolod?

Sokáig nem feleltem.

‒ Nos ‒ mondtam aztán, amikor úrrá lettem saját jótettünk felett érzett meghatódottságomon (egy érzés, mely alattomosan kihasználja a köddel szembeni belső ellenállás okozta fáradalmat), veszélyes dolog, persze, veszélyes dolog. Mint meteorológiai jelenség a tájfun és a hurrikán közé sorolnám, mármint pszichológiailag, mármint veszélyességi szempontból.

És csak mentünk, és mentünk, és láttam, hogy a kis Frank szemhája lassan elnehezedik, és mint valami kis budai zombi totyog mellettem.

‒ Legalábbis ‒ tettem hozzá halkan ‒ a mi éghajlatunkon. Legalábbis a mi lélekalkatunkon. 

                                                                                                     (2013)

 

Hosszú magány

   Újdonsült társamat Pénteknek neveztem el, mivel csütörtökön találtam rá.

Hétköznapi megérkezés világocskámba

Ma erős, nagy zajra riadtam. Ijedten ültem fel; valami bágyadt, párás álomból rántottak ki a sötétítőfüggönyök homályos valóságába. Tágra nyílt szemmel, félig öntudatlanul próbáltam rájönni, mi lehetett az a tompa puffanás. Egy élő testnél keményebb, fémnél puhább dolgot sejtettem, ami itt bent, a szobában eshetett le. A plafon fagerendái a helyükön voltak...
Körbenéztem, és láttam, egy könyvet löktem le fordultamban az ágyról.
Sóhajtottam, és hátradőltem.
„Könyvek,” gondoltam, „de rohadtul veszélyes dolgok!...” 

 Kép François Truffault Ray Bradbury azonos című regénye alapján készült Fahrenheit 451 című filmjéből (1966)

A hatalom lélektana

A férfi Adolf Hitler néven mutatkozott be, de azonnal éreztem, valami nincs rendben: a felöltője zsebe el volt szakadva. Egyébként úgy nézett ki, mint rendesen a pesti hajléktalanok, azt is mondta:

– Adj egy cigarettát!

– Nem dohányzom – feleltem.

Csípőre tette a kezét, kidüllesztette a mellét, felszegte a fejét, rám ordított:

– Nem azt kér-dez-tem!

Én úgy megijedtem – ijedt vagyok most is, ahogy elmesélem –, hogy odaadtam neki az egész dobozt. Pedig tényleg nem dohányzom.

Talány

Egy fekete lyuk elnyelt egy másikat, és az most benne dolgozik.

Fekete-fehérben Cortázar után

A férfi felhajtja az italát, a pohárkát egy gyűrött bankó kíséretében a kávéház kis asztalán hagyja, szinte érzem a számban annak a valaminek az ízét, amit ivott; ballonkabátját hanyag mozdulattal átveti a vállán, kilép a párizsi utcára. Magas, jóképű, vagy magasnak hat, valójában durva az arca, de mégis, vagy micsoda. Hú, de elegáns! Olyan hanyagul, ahogy átvetette. Pedig alig ért véget a nagy háború, egy másik meg éppen zajlik, és újabbak jönnek, szóval egy csomó ember meghalt, és többségük még fel sem támadt, azóta sem, és talán, talán a köveken még itt-ott szárad a vér, azóta is; jut eszembe!, ez az ember is már meghalt, vagy rettenetesen öreg, de inkább mégis már meghalt, de most elegáns és süt a nap és nem gondolkodik ilyen hülyeségeken, mert amúgy sem szokott. És egyébként is, Charlie Parker szól, talán egy régi film ez az egész. 

 

Sötétség

Éjszaka arra ébredtem, egy strucc áll a szoba közepén. Túl sokat nézek tévét, gondoltam.
Reggel eszembe jutott, már két éve nem nézek tévét. Aztán meg: ja persze, internet!

Szabadságon

E történetecske afféle - nem éppen forradalmi - multimédiás kísérlet: a szöveg szerves részét képezi a kapcsolódó dal.

  

– Az arab, a néger, a zsidó, a cigány! Ezek az univerzum söpredéke!

Ezt jelentette ki öblös hangján Dundin úr, hírhedt nagy bajkeverő, nem kevésbé előkelő helyen, mint a Le Petit Sanglier étteremben, annak is a Szarvas termében, délután kettő órakor, a legnagyobb forgalom kellős közepén; általános megütközést keltve.

– Buzik és leszbikusok mindenütt! Párizs rohad, Franciaország rohad, és maguk itt üldögélnek és a zsíros pofájukba tömik a háromszáz eurós fogásokat!...

Ezt is hozzátette, és a desszertjét lecsapta az asztalra, és a feje vöröslött a feltolult vértől, a szemei majd' kifordultak.

Elsápadtam, megremegtem a felháborodástól, hideg veríték ütött ki a hátamon. A fájdalom a gyomromba hasított, megrogytam. Intettem két pincéremnek, vezessék ki a nevezett urat. Az meg öntudatosan egyre csak a jogairól óbégatott, ahogy az effélék ilyenkor szokták...

Kitántorogtam az irodámba, bevettem a gyógyszereim. A diszkrét eljárás lefolytatása során kaptam meg az adatait. Neve, itt és itt született ekkor és ekkor. Szétküldtem mindent. Először Strasbourgból jeleztek vissza, aztán Metzből, sorban az északkeleti városokból... Így tudtam meg, hogy ismert provokátor, egyébként csokoládémanufaktúrája van, közéleti személyiség valami nevesincs helységben. Mindegy is!... Ez a fajta csak tönkreteszi az ember idegeit! Rohadt piszkos gazember! Hogy éppen az én éttermemet találta meg! Elzárni!... Elzárni, bezárni, jó messzire elhajítani a kulcsot!... Sőt, nem is! Inkább... inkább kivégezni! Vagyis... megkínozni előbb, aztán kivégezni!... Megkínozni savakkal-vasakkal, hideg fémekkel, erre szolgáló szerszámokkal, aztán átvezetni egy másik helyiségbe, és belelökni abba a villamos székbe, hogy csak úgy nyekkenjen a mocsok!... – „Hát teszek én róla, tisztelt Dundin úr – motyogtam –, hogy soha többé be ne tegye a lábát egyetlen párizsi étterembe se, teszek én róla!” – És remegő kézzel, a fájdalomtól elgyötörten feltöltöttem az adatait a listára: ilyen egyszerű ez.

Turisták, akik kölcsönöltönyben próbálják ki az elzászi specialitásokat, vagánykodó suhancok, szórakozgató önjelölt „művészek”, hirtelen infantilizmusnak engedve Bonnie és Clyde-ot játszó szerelmesek, közönséges szélhámosok, jól öltözött pszichopaták – a nem fizetők; és az elkényeztetett úri csemeték, sztárocskák, felfuvalkodott yuppie-k, unatkozó, elhanyagolt üzletember-feleségek – akiknek nem lehet az ízlésére tenni. Októberben be kellett feküdnöm a kórházba...

– Nézze csak, nézze csak... – mondta a doktor a műtét után, az ágyam mellett állva, kezét a zsebébe süllyesztve, és én láttam, ez egy okos ember. – Nézze csak... Ennek így nincs értelme... Most visszamegy dolgozni, igaz? Tömi magába a gyógyszereket. Minden nap stressz, minden órában stressz... Egy év, és újra itt van. Legfeljebb kettő...

– Na de mit tehetnék, doktor úr?

– Hát először is, utazzon el, utazzon el!

– Harminc éve nem voltam szabadságon, én nem az a fajta vagyok, aki csak úgy lopja a pénzt...

Leintett.

– Nyaraljon, pihenjen, keresse meg, és élvezze a nyugalmat! Válasszon valami szép helyet, ahol nem rohannak az emberek... Az étterem megvárja. Másodszor: ahogy a görögök mondták, „Ismerd meg önmagad!” Nézzen magába, nézzen magába, találja meg, mi az, ami ott belül dolgozik, ami emészti, rombolja! Találja meg, mielőtt teljesen felőrli! – Ujjaival fürge taktust dobolt az állán. – Üldögélt már maga a tengernél? Csak úgy, a semmiért... Az a hatalmas víz, a lomha Okeanosz... a bölcs nyugalom... Próbálja meg, próbálja meg! – És elmenőben hozzátette:

– Stressz volt, van, lesz. Ha utoléri, ne tartson semmit magában! Eressze ki, eressze ki!

Már Martinique reptéren megcsapja az embert a paradicsomi kedélyesség. Csodálkozva figyeltem a nap és a sós szél megszépítette, tarka inges, színes pólós embereket. Nevetgéltek, viccelődtek, érthetetlen türelemmel terelgették a ricsajozó, kiszőkült gyerekeket. Nahát, milyen egyszerű ez! Ott helyben bementem egy boltba, vettem néhány virágmintás, pálmafás inget, napszemüveget...

Körbejártuk a szigeteket. Gázoltunk a fojtogató, párás dzsungel alján kígyózó langyos patakocskákban, néztük a vulkánok haragoszöld lejtőin kergetődző fényeket. De leginkább a tenger fogott meg. Az asszonyt a szállodában hagytam, béreltem egy kényelmes nyugágyat és egy napernyőt, ezeket vittem magammal mindenhová. Eldugott öblöcskéket kerestem, sziklák rejtette, kavicsos partokra vonultam, elheveredtem, hagytam, a szellő simogassa a karom, a víz nyaldossa a lábam. Okos ember ez a doktor. Egyszerre megszólalt bennem Trevet régi slágere... A tenger végigtáncol az ezüst tükrű, tiszta öblökön... Onnantól egyfolytában ezt dudolásztam, ezt fütyörésztem... fehér madarak, rozsdaszín házak... Pedig soha nem is szerettem ezt a dalt...

Valósággal szenvedélyemmé vált a tenger! Meg-megálltam, lehúzódtam az út szélére, az arcom a ragyogó kékség felé fordítottam, behunytam a szemem... Igyekeztem minden percet kihasználni, hogy élvezhessem.

Türelmetlenül toporogtam ebéd előtt.

– Hé! – mondtam az asszonynak. – Meddig tetvészkedsz?! Előremegyek, ha kellek, ott vagyok.

A terasz szélére ültem. Karom a korláton nyugtattam, hátam kényelmesen a támlának vetettem. A vendégek valami bűvöltségben beszélgettek körülöttem, hangjuk fokozatosan bágyadt, színtelen zúgássá olvadt a lusta víz morajában. Elmerengve néztem a dagadó vitorlájú apró hajókat, a méltósággal araszoló halászbárkákat, a tajtékosan csillámló hullámokat... Lehunytam a szemem... A tenger... terelgeti égi nyáját a végtelen, azúr pásztorlányka... Mélyen beszívtam a nedves, sós levegőt... az ártatlan angyalok... a rozsdaszín házak... finom fuvallat cirógatott, elernyedtem... szerelmes dalával elringatta a szívem...

– Az arab, a néger, a zsidó, a cigány!

Kinyitottam a szemem...

– ...ezek az univerzum söpredéke!

Dundin úr ott állt középen, tarka ingben, céklavörös arccal, a szeme fehérje villogott. A terasz megdermedt, a gyomrom bizseregni kezdett...

– Buzik és leszbikusok mindenütt! A... a... régiók rohadnak, Franciaország rohad, és maguk...

Egy termetes pincér átnyalábolta, de nem tudta belé fojtani a szót.

– Maguk meg... itt vedelik az ötven eurós koktéljaikat... maguk...

Megremegtem a felháborodástól, forró verejték ütött ki rajtam. A fájdalom a gyomromba hasított... Hátrarúgtam a széket, kihúztam magam.

– Te utolsó rohadt senkiházi! – üvöltöttem. – Te mocskos gazember! Te nulla, te... te mocsok!

Akár egy bika, megindultam, valahol levertem egy poharat.

– Te mocsok, te hányadék! Te Franciaország szégyene!...

És megragadtam a pincér karját.

– Hát hogy képzeled te azt – ordítottam az arcába –, hogy képzeled te azt, hogy az urat?... hogy csak így? Ki vagy te, mi vagy te? Eltaposlak, mint egy pondrót!...

Hátrafeszítették a kezünket, kicsavarták az ujjunkat, úgy lökdöstek ki minket. Engem nyakon is vágtak, hiába követeltem a jogaim.

A szemközti járdáról még skandáltunk egy keveset. Közben megálltunk egy pillanatra, bemutatkoztunk, ahogy úriemberekhez illik. Megtapogattam a gyomrom. A fájdalom elmúlt...

Ilyen egyszerű ez.