Ma
éjjel a heves szél a redőny résein át bekéredzkedett,
felrántotta a dupla ablakot, körbevágtatott a szobán.
Felforgatta a jegyzeteim, a papírokat az íróasztalon, letaszajtott
egy, a könyvkupac tetején trónoló könyvet, amelyben Edward Hyde
időről-időre ijesztővé fajul; összekuszálta párna-fésülte
hajam és a szívemet, melynek billentyűin – a szívemről
beszélek – hűvös vigyorral egy rémisztő kis dalocskát is
eljátszott gyorsan; megbolygatta az azóta és immáron
(feltételezhetőleg) örökre elfeledett álmomban a testemet holt
súlyként vonszoló lelkemet, melyet rendesen, egy kalmárgondolattól
vezéreltetve – a lelkemről beszélek – féltő gondoskodással
próbálok épségben az Ördögnek megőrizni. Megriadtam, miákolva
ugrottak szét még a porcicák is.
Feltápászkodtam
és becsuktam az ablakot, és azt gondoltam:
„Néha
kell egy ilyen kis vihar!”
---
De
ez nem így történt! Az irodalmi hagyományt követve, a
dramaturgia fogságában hajlamos efféle tanulságos befejezést
kanyarítani az ember. De már – hová jutott a világ! – vannak
a posztmodernnek is hagyományai, életünk mozaikdarabkáinak,
ahogy, félek, az egésznek (sem), sokkal inkább nincsenek, mint
vannak tanulságai.
Tehát:
rewind.
Feltápászkodtam
és becsuktam az ablakot, és azt gondoltam:
„Hogy
utálok mezítláb a hideg padlóra lépni!”
Aztán
pedig, visszafekve, az jutott eszembe, milyen boldog kor volt, amikor
az embereknek ilyenkor az jutott eszébe:
„Néha
kell egy ilyen kis vihar.”
A
rohadékok!
Az
igazságom mégis az, hogy nem tudom, kell-e néha egy ilyen kis
vihar, nem tudom, az emberek gondoltak-e ilyet, és hogy ha
gondoltak, boldog volt-e az a kor; és hogy azért volt-e az a kor
(feltételezhetőleg) boldog, mert ilyeneket gondoltak, vagy mert a
kor (feltételezhetőleg) boldog volt, gondoltak ilyeneket (a korról
beszélek); és hogy mert én boldogtalan korban élek, gondolom azt,
hogy az a kor boldog volt, vagy nem is élek boldogtalan korban, csak
én gondolom annak, (feltételezhetőleg); vagy éppen attól lesz
egy kor boldogtalan, mert az ember még egy egyszerű ablakbecsukást
is elbonyolít, a helyett, hogy be- és lezárná egy kanyarintott
kis tanulsággal.
A
forma és a tartalom, mondják – és én hiszek nekik –, együtt
jár, nem úszhatom meg tehát, hogy, miután felmelegedett most a
lábam, mintegy, úgymond a posztmodern védelmében, hogy mégis, ha
már (feltételezhetőleg) volt eleje és közepe
(feltételezhetőleg), legyen vége is, tehát:
Re-rewind.
Feltápászkodtam,
csináltam ezt-azt (cselekvésekről beszélek), végül csak
felmelegedett a lábam, és akkor azt gondoltam:
Az
is egy tanulság, ha nincs tanulság.
Hangoskönyv:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése