Az

A kilencedik születésnapjára kapta. Egy kilencéves gyereknek nehéz ajándékot választani. A vidéki nagypapa könyveket hozott, az itteni egy nyakkendőt, hiába próbálták lebeszélni róla, apa és anya megvették a rendőrségi állomásos Legót, helikopterrel és gumicsónakokkal, melyeket be lehetett tolni az épület alá. Nagyi sapkát és kesztyűt kötött, mert ellenezte a pénzért vett ajándékokat, és csúnyán nézett Ildire, mert az pénzt adott. De hát Ildi annyira elfoglalt, ritkán jár haza, és amúgy is csak a féltestvére, alig ismeri.

A fiú elsőre szerette volna megnézni, de nagyi szerető gondoskodásában előre vetette a többi ajándékot. Amikor végül a kezébe fogta, a többiek már egymással beszélgettek. Ide-oda forgatta, a fény felé tartotta, visszatette az asztalra, megsimította, és amikor nem figyelt senki, kíváncsiságból meg is nyalta.

– Micsoda hüüülye ajándék – mondta a nagyi, és közben elegyengette a csomókat a kötésén –, egy kilencéves gyereknek! Biztosan az Ildi barátja hozta – tette hozzá, oldalba bökte a fiút és rákacsintott.

De Ildi – mert amikor sok ember gyűlik össze kis helyen, mindig ez történik – meghallotta.

– Nem, nem az Ildi barátja hozta – mondta, grimaszolva.

– Akkor is hülye ajándék – jelentette ki nagyi önérzetesen. – És ami még rosszabb: csúnya.

– Csúnya? – kérdezte anyu, miközben egy süteményes tálcát egyensúlyozott. – Ugyan, éppen hogy nagyon is szép! Kitől kaptad?

– Az lesz a baj, hogy nem tudjuk hová tenni – mondta apa.

A vidéki nagypapa, akinek már piros volt az orra, nevetett.

– Ne beszélj bolondságokat, nem egérlyukba' lakik a gyerek!

– Nem azt mondom, hanem hogy később. Kell egy nagyobb ágy, rendes íróasztal. Akváriumot is akar, így számold.

A fiú egy darabig még nézegette, aztán a zsebébe csúsztatta. Csak este, fürdéskor jutott eszébe, föltette a polcra, az Angry Birdök közé.

Az iskolába ritkán vitte magával. Egy alkalommal a pad alatt játszott vele, a tanárnő észrevette, kihozatta és elvette. Nem adta vissza óra után sem, és a fiú ezt annyira igazságtalannak érezte, hogy könnybe lábadt a szeme. Amikor egy hét múlva megkapta, úgy látta, karcolások vannak rajta. Elmondta otthon, anyu felháborodott és beszélni akart a tanárnővel, de apa ellenezte, azon az estén össze is vesztek. Egyszer pedig, talán egy évvel később, Bélus, aki a labdát hozta volna, nem jött le a pályára, akkor a fiú elővette a zsákjából, és avval fociztak. Egészen messziről, ballal lőtt egy gólt, a hosszú kapufáról vágódott be, „Öcsém, mintha zsinóron húzták volna!”, mondták a nagyobbak, és ez egy életre megmaradt benne. Egy alkalommal két zavaros arcú srác megállította az utcán, kipakoltatták a holmiját, válogattak benne, de a fiút – különös – az egész nem izgatta, egészen addig, míg ahhoz nem értek; ahogy nézegették és megjegyzéseket tettek rá, röhögtek: akkor a fiú előtt elsötétült a világ, és csak arra eszmélt, hogy fáj az ökle és az egyik srác a földön ül és az orrából csöpögő fáradt vért nézi. A fiú visszapakolt mindent a táskájába, hanyagon átvetette a vállán, és elsétált.

A középiskolára valahogy összezavarodott minden. Eladta a Playstationt, és csak idő kérdése volt, mikor veszik észre. Zsolt a fiú ágya végén feküdt, a lábával a széket billegtette. Egy osztállyal feljebb járt és mindig ki tudott találni valamit.

– És nagyanyád nem megy le? Nem jár le vásárolni, vagy ilyesmi?

– Nem nagyon. Rossz a lába, egész nap a tévét nézi a szobájában.

– Az szar – mondta Zsolt –, akkor rágyújtani se lehet. – A polcot nézegette. – Azt lehetne még csinálni, hogy bemész nagyanyádhoz, beszélgetsz vele, én meg közben átnézem a szüleid szobáját.

– Nem tartanak itthon semmit.

Zsolt vigyorgott.

– Honnan tudod, megnézted? Az emberek hülyék. Anyám a bankkártyáját a konyhai fiókban tartja, és a papírra, amibe csomagolta, ráírta a pin-kódot. Azt se veszi észre, hogy leveszek róla. Csak ésszel kell csinálni.

– Nem, anyám biztosan nem így tartja. És észrevennék.

Zsolt megvonta a vállát.

– Hát, ha fostos vagy, ne csináljuk. Neked kell a pénz, nem nekem. – Felkelt és a polchoz lépett. – Mi ez?

– Az? Az egy... – mondta a fiú. – Beszélgetni lehet vele.

– Beszélgetni szoktál vele? – nevetett Zsolt, és levette a polcról. – Neked tényleg van valami beütésed. Beszélsz hozzá és válaszol is, mi, huhh?

– Persze.

Zsolt vizsgálgatta egy ideig, aztán azt mondta:

– Add nekem!

A fiú az ágyon ült, felhúzott lábait összekulcsolta, hátát a falnak vetette.

– Minek neked?

Zsolt felröhögött:

– Én is beszélgetni akarok vele – de aztán komolyan hozzátette: – Na jó, ajándéknak kéne. Olyan aranyos kis szar.

– Szilvinek?

Zsolt csodálkozott.

– Szilvinek? Miért adnák ajándékot Szilvinek?

– Hát a barátnőd, nem?

– Látszik, hogy nincs barátnőd. A legnagyobb lúzerség a barátnődnek ajándékot vinni. Pláne, ha olyan, mint Szilvi. Az nem is barátnő, az egy barátpincsikutya. Vagy pincsicica. Levakarhatatlan. Az ilyeneknek az ember nem visz ajándékot.

– De akkor kinek?

Zsolt oldalra billentette a fejét, gondolkodott. – Na jó – mondta. – De csak mert országos cimbi vagy. Egyébként nem szeretek ilyenekről előre beszélni, babona, vagy mi. Ismered azt a lányt a bében, amelyik tele van ilyen láncokkal, meg mindig feketét hord? Kiscucc, úgy hívják.

– Judit?

– Na, akkor ismered.

– És vele találkozol?

– Találkozom – vigyorgott Zsolt. – Hát, így is lehet mondani. Beszélgettem vele, ez egy olyan lökött kis csaj, olyan, mint te, csak te jó arc vagy. Elutaztak a szülei, tökegyedül van, odamegyek hozzájuk, kikerestem, hol lakik, azt mondom, azt hittem, születésnapja van, vagy mi, mutatom az ajándékot, még sajnálni is fog, hogy hiába jöttem. Onnan meg sima ügy.

– Sima ügy?

– Sima ügy. Mondjuk jobb lett volna torna után zuhanyozni, de ismerem ezt a fajtát, azt hiszi, nem akarja, közben meg akarja.

A fiú hallgatott. Zsolt hosszan figyelte.

– Most mi bajod? Baszott sápadt vagy. Na várjunk... – Zsolt leült az ágyra, és a fiúhoz hajolt. – Valaki egyszer mondta, hogy te bele vagy zúgva a Kiscuccba.

– Kicsoda?

– Mindegy. Bele vagy zúgva?

– Hülye vagy?!...

– Figyelj, te országos cimbi vagy, mindig meghívsz, meg minden. Nem akarok kicseszni veled, annyira nem érdekel a dolog. Ha tényleg bele vagy zúgva, akkor hagyom az egészet.

A fiú szorosan a melléhez húzta a lábát.

– Nem vagyok belezúgva, így érthető?

Zsolt mereven nézte.

– Biztos?

– Biztos.

– Na – mondta Zsolt, és felpattant –, akkor jó. Mert egy pillanatra azt hittem... Akkor odaadod?

– Mit? – kérdezte a fiú, mire Zsolt felmutatta és megtáncoltatta a kezében. – Ja – mondta halkan a fiú. – Persze. – De hirtelen hozzátette:

– Kétezer.

Zsolt felnevetett.

– Beszarás vagy, öreg! Téged aztán nem lehet kiismerni. Nagy bunkóság pénzt kérni most, nem? Ha lenne pénzem, vennék valamit.

– Akkor legyen ezer.

– De nem hülyéskedek, nem érted? Nincs pénzem. – Zsolt tett egy mozdulatot, mintha visszatenné a polcra, aztán mégis megállt. – Tudod mit, holnap odaadom a suliban az ezrest.

A fiú felállt és megvonta a vállát.

– Soha nem szoktál megadni semmit.

– Mért vagy ilyen pöcs? Most meg fogom. Tudom, hogy szarban vagy, na.

  Kikísérte Zsoltot.

– Holnap a suliban odaadom az ezrest – mondta az. – Becsszóra.

– Nem kell – felelte a fiú. – Amúgy sem megyek semmire egy ezressel. És tarts meg nyugodtan, már nem érdekel.

Visszament a szobájába, megállt a polc előtt, megigazította az játékokat, hogy ne maradjon foghíj.

Egy perc múlva csengettek. Zsolt állt az ajtóban.

– Te, öreg – mondta –, van egy jobb ötletem! Amikor végeztem, tudod, visszahozom. Végül is, minek hagyjam ott? Vagyis... nem is visszahozom, hanem holnap visszaadom neked a suliban. Megspórolok egy kört. A pénzt meg, azt megoldjuk. Országos cimbi vagy, bízzál bennem, holnap majd kigondolunk mindent!