A
kilencedik születésnapjára kapta. Egy kilencéves gyereknek nehéz
ajándékot választani. A vidéki nagypapa könyveket hozott, az
itteni egy nyakkendőt, hiába próbálták lebeszélni róla, apa és
anya megvették a rendőrségi állomásos Legót, helikopterrel és
gumicsónakokkal, melyeket be lehetett tolni az épület alá. Nagyi
sapkát és kesztyűt kötött, mert ellenezte a pénzért vett
ajándékokat, és csúnyán nézett Ildire, mert az pénzt adott. De
hát Ildi annyira elfoglalt, ritkán jár haza, és amúgy is csak a
féltestvére, alig ismeri.
A
fiú elsőre szerette volna megnézni, de nagyi szerető
gondoskodásában előre vetette a többi ajándékot. Amikor végül
a kezébe fogta, a többiek már egymással beszélgettek. Ide-oda
forgatta, a fény felé tartotta, visszatette az asztalra,
megsimította, és amikor nem figyelt senki, kíváncsiságból meg
is nyalta.
–
Micsoda hüüülye ajándék – mondta a nagyi, és közben
elegyengette a csomókat a kötésén –, egy kilencéves gyereknek!
Biztosan az Ildi barátja hozta – tette hozzá, oldalba bökte a
fiút és rákacsintott.
De
Ildi – mert amikor sok ember gyűlik össze kis helyen, mindig ez
történik – meghallotta.
–
Nem, nem az Ildi barátja hozta – mondta, grimaszolva.
–
Akkor is hülye ajándék – jelentette ki nagyi önérzetesen. –
És ami még rosszabb: csúnya.
–
Csúnya? – kérdezte anyu, miközben egy süteményes tálcát
egyensúlyozott. – Ugyan, éppen hogy nagyon is szép! Kitől
kaptad?
–
Az lesz a baj, hogy nem tudjuk hová tenni – mondta apa.
A
vidéki nagypapa, akinek már piros volt az orra, nevetett.
–
Ne beszélj bolondságokat, nem egérlyukba' lakik a gyerek!
–
Nem azt mondom, hanem hogy később. Kell egy nagyobb ágy, rendes
íróasztal. Akváriumot is akar, így számold.
A
fiú egy darabig még nézegette, aztán a zsebébe csúsztatta. Csak
este, fürdéskor jutott eszébe, föltette a polcra, az Angry Birdök
közé.
Az
iskolába ritkán vitte magával. Egy alkalommal a pad alatt játszott
vele, a tanárnő észrevette, kihozatta és elvette. Nem adta
vissza óra után sem, és a fiú ezt annyira igazságtalannak
érezte, hogy könnybe lábadt a szeme. Amikor egy hét múlva
megkapta, úgy látta, karcolások vannak rajta. Elmondta otthon,
anyu felháborodott és beszélni akart a tanárnővel, de apa
ellenezte, azon az estén össze is vesztek. Egyszer pedig, talán
egy évvel később, Bélus, aki a labdát hozta volna, nem jött le
a pályára, akkor a fiú elővette a zsákjából, és avval
fociztak. Egészen messziről, ballal lőtt egy gólt, a hosszú
kapufáról vágódott be, „Öcsém, mintha zsinóron húzták
volna!”, mondták a nagyobbak, és ez egy életre megmaradt benne.
Egy alkalommal két zavaros arcú srác megállította az utcán,
kipakoltatták a holmiját, válogattak benne, de a fiút – különös
– az egész nem izgatta, egészen addig, míg ahhoz nem értek;
ahogy nézegették és megjegyzéseket tettek rá, röhögtek: akkor
a fiú előtt elsötétült a világ, és csak arra eszmélt, hogy
fáj az ökle és az egyik srác a földön ül és az orrából
csöpögő fáradt vért nézi. A fiú visszapakolt mindent a
táskájába, hanyagon átvetette a vállán, és elsétált.
A
középiskolára valahogy összezavarodott minden. Eladta a
Playstationt, és csak idő kérdése volt, mikor veszik észre.
Zsolt a fiú ágya végén feküdt, a lábával a széket
billegtette. Egy osztállyal feljebb járt és mindig ki tudott
találni valamit.
–
És nagyanyád nem megy le? Nem jár le vásárolni, vagy ilyesmi?
–
Nem nagyon. Rossz a lába, egész nap a tévét nézi a szobájában.
–
Az szar – mondta Zsolt –, akkor rágyújtani se lehet. – A
polcot nézegette. – Azt lehetne még csinálni, hogy bemész
nagyanyádhoz, beszélgetsz vele, én meg közben átnézem a szüleid
szobáját.
–
Nem tartanak itthon semmit.
Zsolt
vigyorgott.
–
Honnan tudod, megnézted? Az emberek hülyék. Anyám a bankkártyáját
a konyhai fiókban tartja, és a papírra, amibe csomagolta, ráírta
a pin-kódot. Azt se veszi észre, hogy leveszek róla. Csak ésszel
kell csinálni.
–
Nem, anyám biztosan nem így tartja. És észrevennék.
Zsolt
megvonta a vállát.
–
Hát, ha fostos vagy, ne csináljuk. Neked kell a pénz, nem nekem. –
Felkelt és a polchoz lépett. – Mi ez?
–
Az? Az egy... – mondta a fiú. – Beszélgetni lehet vele.
–
Beszélgetni szoktál vele? – nevetett Zsolt, és levette a
polcról. – Neked tényleg van valami beütésed. Beszélsz hozzá
és válaszol is, mi, huhh?
–
Persze.
Zsolt
vizsgálgatta egy ideig, aztán azt mondta:
–
Add nekem!
A
fiú az ágyon ült, felhúzott lábait összekulcsolta, hátát a
falnak vetette.
–
Minek neked?
Zsolt
felröhögött:
–
Én is beszélgetni akarok vele – de aztán komolyan hozzátette: –
Na jó, ajándéknak kéne. Olyan aranyos kis szar.
–
Szilvinek?
Zsolt
csodálkozott.
–
Szilvinek? Miért adnák ajándékot Szilvinek?
–
Hát a barátnőd, nem?
–
Látszik, hogy nincs barátnőd. A legnagyobb lúzerség a
barátnődnek ajándékot vinni. Pláne, ha olyan, mint Szilvi. Az
nem is barátnő, az egy
barátpincsikutya. Vagy
pincsicica. Levakarhatatlan.
Az ilyeneknek az ember nem visz ajándékot.
– De akkor kinek?
Zsolt oldalra billentette a fejét, gondolkodott. – Na jó –
mondta. – De csak mert országos cimbi vagy. Egyébként nem
szeretek ilyenekről előre beszélni, babona, vagy mi. Ismered azt a
lányt a bében, amelyik tele van ilyen láncokkal, meg mindig
feketét hord? Kiscucc, úgy hívják.
– Judit?
– Na, akkor ismered.
– És vele találkozol?
– Találkozom – vigyorgott Zsolt. – Hát, így is lehet
mondani. Beszélgettem vele, ez egy olyan lökött kis csaj, olyan,
mint te, csak te jó arc vagy. Elutaztak a szülei, tökegyedül van,
odamegyek hozzájuk, kikerestem, hol lakik, azt mondom, azt hittem,
születésnapja van, vagy mi, mutatom az ajándékot, még sajnálni
is fog, hogy hiába jöttem. Onnan meg sima ügy.
– Sima ügy?
– Sima ügy. Mondjuk jobb lett volna torna után zuhanyozni, de
ismerem ezt a fajtát, azt hiszi, nem akarja, közben meg akarja.
A fiú hallgatott. Zsolt hosszan figyelte.
– Most mi bajod? Baszott sápadt vagy. Na várjunk... – Zsolt
leült az ágyra, és a fiúhoz hajolt. – Valaki egyszer mondta,
hogy te bele vagy zúgva a Kiscuccba.
– Kicsoda?
– Mindegy. Bele vagy zúgva?
– Hülye vagy?!...
– Figyelj, te országos cimbi vagy, mindig meghívsz, meg minden.
Nem akarok kicseszni veled, annyira nem érdekel a dolog. Ha tényleg
bele vagy zúgva, akkor hagyom az egészet.
A fiú szorosan a melléhez húzta a lábát.
– Nem vagyok belezúgva, így érthető?
Zsolt mereven nézte.
– Biztos?
– Biztos.
– Na – mondta Zsolt, és felpattant –, akkor jó. Mert egy
pillanatra azt hittem... Akkor odaadod?
– Mit? – kérdezte a fiú, mire Zsolt felmutatta és
megtáncoltatta a kezében. – Ja – mondta halkan a fiú. – Persze. –
De hirtelen hozzátette:
– Kétezer.
Zsolt felnevetett.
– Beszarás vagy, öreg! Téged aztán nem lehet kiismerni. Nagy
bunkóság pénzt kérni most, nem? Ha lenne pénzem, vennék
valamit.
– Akkor legyen ezer.
– De nem hülyéskedek, nem érted? Nincs pénzem. – Zsolt tett
egy mozdulatot, mintha visszatenné a polcra, aztán mégis megállt. – Tudod mit, holnap
odaadom a suliban az ezrest.
A fiú felállt és megvonta a vállát.
– Soha nem szoktál megadni semmit.
– Mért vagy ilyen pöcs? Most meg fogom. Tudom, hogy szarban vagy,
na.
Kikísérte Zsoltot.
– Holnap a suliban odaadom az ezrest – mondta az. –
Becsszóra.
– Nem kell – felelte a fiú. – Amúgy sem megyek semmire egy
ezressel. És tarts meg nyugodtan, már nem érdekel.
Visszament a szobájába, megállt a polc előtt, megigazította az játékokat, hogy ne maradjon foghíj.
Egy perc múlva csengettek. Zsolt állt az ajtóban.
– Te, öreg – mondta –, van egy jobb ötletem! Amikor végeztem,
tudod, visszahozom. Végül is, minek hagyjam ott? Vagyis... nem is
visszahozom, hanem holnap visszaadom neked a suliban. Megspórolok
egy kört. A pénzt meg, azt megoldjuk. Országos cimbi vagy, bízzál
bennem, holnap majd kigondolunk mindent!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése