cipőfűző

 a férfi már az első találkozás közben tudta, nem akar semmit ettől a nőtől, mégsem mondott nemet, amikor az egyszerre odasúgta, „most azonnal vigyél fel magadhoz”, senki sem mondott volna nemet egy ilyen szép nőnek, gondolta

az óvatos játékok elnyújtott báját szerette, intelligencia kérdése, képes-e valaki felkelteni maga iránt egy neki tetsző emberben az érdeklődést, gondolta

vagy nem, gondolta

sokféle intelligencia létezik, mondta

a nő egyetértett, fel is sorolt, vagy inkább felmondott rögtön párat, tanult erről

a férfi ekkor vette észre, hogy kibomlott a cipőfűzője, megállt, nocsak, mondta, kibomlott a cipőfűzőm, a mindenségit, hogy történhetett, kizökkent az idő, kibomlott

de nincs kedvem bekötni, mondta, csak úgy, egyébként tényleg nem volt kedve bekötni

végre, gondolta, valami új, deus ex machina, a cipőfűző

bekössem?, kérdezte a nő

a férfi annyira meglepődött, hogy pár pillanatig hallgatott, nézte a nőt

nem kell, mondta, azt hiszem, megbirkózom a feladattal, mondta, tanították az óvodában

de nem mozdult, nem hajolt le, az utcát figyelte, mintha meg akarná állítani ezt a kizökkent időt, emberek jöttek és mentek, kísértetek

szívesen bekötöm, mondta a nő, és még mielőtt a férfi hátraléphetett volna

mielőtt kivitelezhette volna ezt a menekülő mozdulatot

a nő leguggolt előtte 

és elkezdte bekötni a cipőfűzőt

ezen a ponton következik az, ami, jó esetben, megkoronázza a történetet

a dramaturgia követel, fűszer

szerencsém volt, hogy adódott itt efféle, mert ha nem, el se kezdem az egészet

minek hazudnék egy ilyen apróságot?

pokolra a dramaturgiával

a férfi lenézett, lenézett az előtte guggoló nőre

és látta, a festés már nem ér el a haj tövéig

a festés már nem ér el a haj tövéig, gondolta

na de vajon jelent-e ez bármit is?, tűnődött

pontosabban: ki is mondta, ki kellett hogy mondja

mert a nő visszakérdezett:

mi?, miközben meghúzta a csomót

és amikor felállt, elégedetten

lenézett a csomóra, jól sikerült, gondolhatta

halványan el is mosolyodott

és megint megkérdezte:

mi?

 Színház

Elkéstem, annyira elkéstem, hogy írtam C-nek, inkább megvárom a szünetet. De megszomjaztam, megálltam inni egy pohár üdítőt, rácsodálkoztam a város színeire, és a szünetről is elkéstem. „Most mi van?!”, írta, „Unalmaaas!” Mi unalmas, gondoltam, amit csinálok – szinte soha nem késem – vagy az előadás? Úgy lopództam be, mint egy hópárduc (nyáron!), mint aki csak a szünetről jön vissza késve, de minden hiába, a székek meg-megreccsentek, midőn a rosszalló pillantások súlya alatt bevonultam, a király pedig, miközben a királyné levantei követeket fogadott valamely elmaradt adó vagy hadisarc ügyében, fáradt és méltóságos tekintetével követett. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, elkaptam a fejem. C merev sértődöttséggel nézte a színpadot, és már csak amikor a király beszélni kezdett, bölcs baritonján hirdetett ki egy halálos ítéletet, szólt hozzám: – Unalmas! – Mi a sztori? – suttogtam, hogy megbékítsem, bár természetesen nem akartam tudni, mi a sztori, jobban szeretek a felénél bekapcsolódni, hogy bármely kezdetet elképzelhessek, és a vége előtt eljönni, hogy bármely véget elképzelhessek. „Csalárdsaág, ártatlanság meghurcolása, árrmány kettő, becsület, veér, veér”, írta, nem is vettem észre, hogy ír. „Nem hangzik rosszul”, írtam vissza – közben felnéztem, láttam, a király megint engem figyel. „A kiráj?”, írtam. „Az egyetlen jó”, írta, „szegény”. „A kirájné?” „Oh, woh!”, írta. „Az a kis helyes?”, írtam. „Keéne, mi?”, írta. Szünetet tartottunk, mert ketten vívtak, a király becsületének védelmében, a királyt becstelenséggel vádolva, a padló deszkái egy helyen meggörbültek, porbomba robbant. A király hátrább húzódva figyelt, megint mintha engem nézett volna. „Aura”, írtam. – Kérem – szólott egy hölgy C-hez –, abbahagynák? – A szín változott, a kis helyes szerelmi bánatában dajkának vagy nagynéninek panaszkodott. – „Menjünk”, írta C. Bólintottam, előre dőltem, és kisiklottam, mint a hópárduc (nyáron), C utánam.

Megcsapott minket a forró est illata, valami fák tombolva virágoztak a parkban, tücskök ciripeltek. Befordultunk a színház melletti kis utcába. Az utcalámpa fénykúpján túl egy ajtóban cigaretta izzott fel, álarcszerű arc vált ki a sötétségből egy pillanatra. C lelassított, lelassítottam én is. – Jó estét! – mondta C. – Jó estét! – hallatszott; a férfiból semmi nem látszott a sötétben, ismerősnek találtam a hangot, ismerősen üresnek. C megállt, megálltam én is. – Nem tetszett? – kérdezte kis idő múlva a hang, férfi férfihangja, fáradt derűvel, mintha szórakoztatná, hogy megállt ott előtte két ember és most nem tudnak mit mondani. – Nem, nem – szabadkozott C, ismertem ezt a hangsúlyát –, nem, nem... hanem csak... nem vagyok teljesen jól. – Vagy úgy – mondta a férfi. Zavart, hogy nem jövök rá, honnan ismerős a hangja. – Ez egy ilyen nap – mondta –, van, hogy jó, van, hogy nem jó. Nem lehet tudni. Amíg nem kezdődik el, nem lehet tudni. – Igen – helyeselt készségesen C. – C ismerőse lehet, gondoltam, művész, ballonkabát és furcsa kalap, ennyit tudtam kivenni. – Különben... – mondta a férfi, de nem folytatta, abbamaradt a mondat, és én egyszerre fájdalmasnak találtam, hogy nem fogom megtudni, mit akar mondani. – Na – mondta –, hát ez van. – Karja megmozdult, a cigaretát emelte. Ahogy beleszívott, az arc vörösen felfénylett: a király. – Megértettem, hogy a kabát a palást, a kalap pedig a korona. Mélyet szívott a cigarettába, majd elhajította, a parázs felszikrázott az aszfalton. – Vissza kell mennem – mondta –, meghalni. – Kezét az ajtó fogójára tette, de megtorpant: – Vagy megölni valakit...? – Mormogott magában valamit. És mint aki saját magán mulat, megkérdezte: – Milyen nap van ma...?

Az ajtó becsapódott. C elindult, én utána.

Egy darabig szótlanul haladtunk. Ránéztem. Azt hittem, nevet, de csak a lámpák fénye játszott a vonásaival.

 

Egy ember, aki

...megvilágosodik holdvilágnál, jelleme fejlődik.

Nagyerejű és hirtelen, szociológia és genetika, megannyi rejtvény, talán egyszerű megoldásokkal, ennek most nincs jeletősége, múlt, gyermekkor satöbbi. Elméleti fizikus, este viszont (?) a külvárosi kocsmákat járja, iszik és verekszik. (Nőket nem hajkurász, idegenkedik a külvárosi nőktől, szép és értelmes nőkkel van körülvéve. Ennek sincs jelentősége.) Afféle Christopher Marlow, tudósban.

Az idő érdekli. Az időről magyaráz. Az idő miatt verekszik.

Az idő, jelenti ki, ellentmondást nem tűrő basszusán, az idő... Tegyél csak egymás mellé kellően nagyszámú Planck-időt, és megkapod azt az időfogalmat, ami a sötét agyatokban lakozik, tessék, a mennyiség átcsapott minőségbe, már ha, öblösen röhög, mert megtetszik neki, hogy mintegy véletlenül kiadta magát a poén, már ha a sötét agyatok kapcsán nem dőreség minőségről beszélni.

A kocsma népe érzi, hogy itt valami sértés hangzott el, hogy megsértették őket mint népet, szakmai ellenérvek helyett valaki, józan paraszti ész, más síkra tereli a kérdést:

Engem az érdekel, mennyi egy kilo marhahús, nem az okoskodás.

És a nyomaték kedvéért a korsót még az asztalnak is vágja, hogy csattan.

Ezt az ember nem tűri, lepofozza az akadékoskodót.

Vágás. Tántorog a holdvilágban, a hátát látjuk, fekete-fehér, Tarr Bélá-s, ráébred, hogy szellemi magasabbrendűségét nem érvényesítheti erőszakkal. Nem azért, ez is eszébe jut, mert előbb vagy utóbb úgyis beleakad egy erősebbe, a tételei érvényességét az nem érinti, tehát az sem érinti, ha ő az erősebb, de ebbe nem akar belegondolni, és nem is azért, mert egyszer úgyis meghal, tehát mindegy, mert ez sem befolyásolja a tételt, és nem is azért, mert ki tudja, mi lesz még a tételeivel, tételek jönnek és mennek: ennél sokkal mélyebb, zsigeribb, pusztán logikai okfejtésekkel levezethetetlen az egész rábredés, egy érzés, megvilágosodás, protoapoteózis: az erőszak méltatlan a szellemhez. Méltatlan, méltatlan.

Nem feltétlen szükségtelen, de méltatlan.

Süt a hold.

Így bandukol, kissé búsan a holdvilágban.

Én még embert nem tettem ki ilyen gyors jellemfejlődésnek.

Globalizáció

 Két szövegről jut eszembe; megint a szokásos: néhány nap különbséggel találkoztam velük. (Máskülönben fogyatékos emlékezetem intézné ezt az ügyet.)

Hosszú idő után próbálok kínaiul olvasgatni, meglepetésemre egy Yi Zhong Tian nevű történész a kínai történelemről szóló átfogó és mesélős munkája elején NüWa (nv3wa1, 女媧), a kínai mitológia embereket megteremtő istennője előzményeként (!) a bibliai Évát (héberül Hawwah) jelöli meg.

(http://www.99lib.net/book/4263/149947.htm)

(Egy barátom egy Balaton-parti halasbódén látott egy táblát: „Az üzletben tulajdonos- és szemléletváltás történt”. Egy - hogy a határozatlan névelők istenének áldozzak - dokumentumfilmben mesélte egy sanghaji genetikus, hogy mennyire hitetlenkedve és ellenségesen fogadták a DNS-vizsgálatok eredményeit 2000 körül az idős tudósok náluk, ragaszkodtak a saját paradigmájukhoz: a kínaiak a többi néptől függetlenül fejlődtek ki, ősük a pekingi előember, Sinanthropus pekinensis, a homo erectus egy változata.)

Nietzsche Túl jón és rosszon-jában olvasom:

„Hogy mit köszönhet Európa a zsidóknak? – Sok mindent, jót és rosszat, s mindenekelőtt egyvalamit, ami egyszerre a legjobb és a legrosszabb: a nagy stílust a morálban, a végtelen követelmények, végtelen jelentőségek félelmetességét és fenségét, a morális bizonytalanságok egész romantikáját és magasztosságát –, s ebből fakadóan éppen a legvonzóbb, legmegejtőbb és legválogatottabb részét azoknak a villódzó színpompáknak és életcsábításoknak, melyeknek visszfényétől ma európai kultúránk égboltja, alkonyi égboltja, izzik, – talán elizzik. Mi, művészek a nézők és filozófusok között, mi a zsidóknak ezért – hálásak vagyunk.”

(Népek és hazák, 250. szakasz; Tatár György fordítása)

És persze kínálja magát a másik klasszikus, hiszen a globalizáció kölcsönös:

Érdekességek

Röviden. („Tömöríts, blogga'!”)

Az egyik utolsó molyos posztomban áll egy mondat, amelyik nem annyira tartalmában, mint inkább szerkezetében érdekes. Talán pszichológiailag is, elég sok ilyen mondatot írok.

A kínai nyelv, már ahogy én látom, elég hanyagul bánik a tagmondatokat összekötő szavacskákkal, szemben pl. a magyarral. A magyar, már ahogy én látom, elég rendesen megtartja ezeket, hogy egyértelmű legyen a részek egymáshoz való viszonya. Sejtésem szerint ebben is tetten érhető a nyelvek „kontextuális különbsége”, hogy mennyit bíznak a „szavakon kívüli” világra.

Ez volt a mondat:

Nem kelet-európaiságot látok benne, bűnös ugari hanyagságot.

Ez így önmagában, leírva – felolvasva, kimondva nem, ott a hangsúly egyértelművé teszi – jelentheti azt is, hogy

Nem kelet-európaiságot látok benne, nem (is) bűnös ugari hanyagságot.

  Ugyanazt mondom el még egyszer, a „nem” után sorolva, tk. elhagyva a második „nem”-et (ennek biztos van valami neve a nyelvtanban és a retorikában). 

De jelentheti azt is, hogy

Nem kelet-európaiságot látok benne, hanem bűnös ugari hanyagságot.

  Ellentétek vannak, a „hanem” ezt fejezi ki, de a jelek szerint el is lehet hagyni.

Tetszik ez a játék. Kicsit meg szoktam akadni olvasóként ilyenkor, valami furcsa perverzió, elgyönyörködöm a jelenségben. Természetesen önkényes, amit teszek, magában nézegetni a mondatot, mert a szöveg többi része világossá teszi, melyik esetről van szó. De akkor is, szeretem, amikor ilyen őszintén foszlik fel a nyelv logikája.

Teszek ide még valamit. Érdekességeket ígértem, ez meg nem volt annyira érdekes, úgyhogy jöjjön más:

„Mindenkinek figyelnie kéne magát evés közben.”

Elias Canetti írja a Feljegyzések-ben. A második feljegyzése 1959-ben. (Európa Könyvkiadó, 2006, 101. oldal, Halasi Zoltán fordítása). Az első meg ez:

„A csendes óceáni-szigetek egyikén nemrégiben egy atomrobbantás tiszteletére utolsó alkalommal ettek embert.”

A harmadik pedig:

„Valaki, aki nem tudja, hogy lélegzik.”

A könyvben nincsenek idézőjelek. Olvashatom ezeket folyamatosan, egyben is, egészen mást fognak kiadni, mint külön-külön. Az első és a második kiváltképp, ott kínálja is magát, hogy egybeolvassuk. A harmadik már bonyolultabb, ahhoz azért nem árt egy kávé.

Aki akarja, tegye ezeket a mellé, amit fönt írtam. Ahhoz kell még egy kávé, gondolom.

Végül is mindenki a maga érdekességének kovácsa.

Miért nem írok, amikor írok?

Ma sem írtam*. („Ma nem mentem iskolába.”) Már önmagában is csalás a mondat, azt sugallja, hogy rendesen szoktam írni. Éppen nem rendesen szoktam írni, az írás nálam valami kivételes része a napok menetének, rendellenesség, sőt természetellenesség – az én természete(m) ellen való. 

Talán az Élet és az Irodalom csap itt össze. Ha megélek valamit és azon melegében írok róla, az jó, de már ott is látom a torzulásokat és az egész folyamat értelmetlenségét. Lényegében egy haszna lenne, hogy emlékezzem, fel tudjak idézni megtörtént eseményeket. Csakhogy ez akkor lenne haszon, ha használnám valamire, például egy regényhez, novellához, bármihez, amit már tisztán az irodalomhoz sorolunk. De ezeket soha nem használom. Az emlékeim használom. Legjobb esetben az emlékeim megidézem a szövegekkel, de volt már olyan, hogy semmire, de semmire nem is emlékeztem a leírtakból. Ami talán azt jelenti, nem is volt jelentőségük, és így ezek használata a múlt, egy épített idearendszer meghamisítása – hiszen a múltat nem a tényszerűség hitelesíti, hanem az, hogy eleven. (Vagy éppen szándékosan azt okozza valami, hogy ne emlékezzem. De akkor is így a jobb, aki olvasná, magában úgyis észrevenné az elhallgatottat. A jó irodalom egyik fűszere.)

A feljegyzések a valóság első átértelmezései, válogatok a megtörtént események közt a pillanatnyi hangulatomnak megfelelően. Az idő aztán újból szűr, és akkor jön létre a múlt.

Akkor tehát miért jegyzetelek?

Mert rossz a lelkiismeretem. Mánia a rögzítés, de közben érzem a hamis hiábavalóságát, ettől aztán állandósult a rossz közérzetem. Kell csinálni és hamis.

Mi a megoldás?

Az a létforma, amikor megfeledkezünk a kötelességekről, nincs kényszer, hogy ezt vagy azt tegyünk, konkrétan nincs napi penzum, mechanikus és szinte matematizált feldolgozás. Az emlékezés az, ami bennünk megmarad, a múlt pedig az, ami akkor válik megfoghatóvá, amikor ebből, csakis ebből, a bennünk fennmaradt anyagból építkezünk, ezt írjuk le. Hagyjuk a memóriát dolgozni, bízzuk rá a döntést, mi fontos és mi nem, mit kell törölni, mit kell megmenteni. (Az agy(?) idealizálása, tudom.)

(Természetesen ennek a használata is végeredményben hamis kép lesz, de ösztönösen hamis, ami menti – valahogy úgy, ahogy a macska gonosz játékát az egérrel menti a tudat hiánya vagy - kedvelem a macskákat - részlegessége.)

Mégis a legjobb az lenne, ha nem létezne semmiféle elvárás magammal szemben, fel sem merülne, hogy írjak – tegnap olvastam egy most igen fontosnak tartott regényt, hosszú-hosszú visszaemlékezés; egyfolytában azon gondolkodtam: mi értelme ennek?, merő egy rekonstrukció. A „mi értelme?” kérdés el is nyomta a „miért fontos ez nekem?”-et. Eleve nem kéne semmit írni, megszabadulni a „kell” kellemetlenségétől, és helyette: élni. – Ez az ember éveken át, sőt élete jó részén keresztül emlékezett az életére, rekonstruált. Előttem lebeg a kép, hogy a halála pillanatában rettenetesen sajnálni fogja, hogyan pazarolta el az idejét.

Csak hát már nem lehet. Nem belém nevelték – majdnem ezt írtam –, hanem én kényszerítettem magam ebbe a helyzetbe. Önkéntes kényszerzubbony, amiből közben próbálok kibújni az ember természetes állapotába: a szabadságba. (Kacaj.) („kibújni valamibe”.) Ezért van, hogy azt mondom, „Ma sem írtam”, aztán arról írok, hogy nem írtam.

De azt el kell ismerni, ebben a mondatocskában nagyon szépen testet ölt ez a sajátos létcsapda.**

* Szerettem volna valami olyat - azt hívom írásnak -, hogy egy jelenetben emberek beszélgetnek, mozognak, győzködik egymást, érzelmeket mutatnak, egyszóval élnek. Hazugnak érzem, ha ilyet írok, jobb esetben játéknak. Pedig olvasni ezeket szeretem jobban, és azt mondják, érdemes olyasmit írni, amit olvasni szeretne az ember.

** Különben az egész bejegyzést a rossz lelkiismeret szülte. Tisztességtelenül itt mondom el: felesleges volt - nem megírni - publikálni.***

*** De legalább több hónap után került valami ide.

Allegória

  A történet végén - mindjárt, figyelj! - jön a tanulság: vigyorog és nyáladzik az idióta.

Thomas Kinkade: Sunset at Riverbend Farm